Egy családfakutatás vezetett el egy 90 év feletti, 26 éve nem látott nagybácsihoz, akit a háború szakított el családjától
Egy családfakutatás során 1500 név került elő, de egyetlen név nem hagyta nyugodni az unokahúgot, Donaldé. A férfit 26 éve nem látta, és több mint 15 éve nem beszélt vele. Nem tudta, él-e még. Aztán egy közösségi médiás keresésnek és egy mobili rabbinak köszönhetően nemcsak megtalálta idős nagybátyját, hanem azt is láthatta, ahogy a férfi újra kapcsolatba kerül zsidó örökségével.
A háború választotta el a családtól
Donald Londonban született a második világháború előtt. Nyolcéves volt, amikor a német bombázások miatt a brit kormány a városból vidékre evakuálta a gyerekeket. Ötéves húgával, Myrával együtt olyan nem zsidó családokhoz került, akiket korábban nem ismert.
Az évek fájdalmasan teltek. Donald később elmesélte, hogy antiszemitizmussal, zaklatással és rossz bánásmóddal is találkozott. Megtanult bokszolni, hogy meg tudja védeni magát és, hogy megvédhesse szeretett kishúgát.
Édesapja, Efraim Londonban maradt, és légoltalmi őrként szolgált a háború alatt.
A család túlélte a háborút, de a béke sem hozott könnyű éveket. A háború utáni szegénységben még egy narancs is különleges luxusnak számított.
Újabb veszteség, újabb szétszakadás
Az 1950-es évek elején a család Ausztráliába költözött, abban a reményben, hogy ott új életet kezdhetnek. Néhány évvel később azonban újabb tragédia következett, Efraim mindössze 48 éves korában váratlanul meghalt.
Öt gyermeket hagyott hátra, köztük egy mindössze háromhetes csecsemőt. Donald ekkor 18 éves volt. A veszteség után belépett a haditengerészetbe.
Édesanyja, Lily később a család többi tagjával Los Angelesbe költözött, Donald azonban Ausztráliában maradt. A kapcsolatot eleinte levelek és telefonhívások tartották életben, de a kontinensek közötti távolság, az időeltolódás és az egyre különbözőbb életutak lassan felőrölték a családi kapcsolatokat. Donald Ausztráliában családot alapított, és bár rokonai nem felejtették el, egyre távolabb került tőlük.
Unokahúga mindössze három alkalommal találkozott vele, tinédzserként, nagymamája temetésén Los Angelesben, majd egy arizonai családi összejövetelen 26 évvel ezelőtt.
„Hol van Donald nagybácsi?”
Tizenöt évvel ezelőtt még egyszer beszéltek telefonon. Az unokahúg ekkor azért kereste meg, mert szerette volna megőrizni a család szóbeli történetét. Donald elmesélte neki mindazt, amit gyerekkoráról és életéről tudni lehetett. Az evakuálást, az antiszemizmust, a nélkülözést, húga védelmét, édesapja halálát és azt, hogyan került a haditengerészethez.
Az unokahúg ekkor már egészen másképp tekintett rá. Nem csupán egy távoli rokon volt számára, hanem egy zsidó kisfiú, aki háborúban nőtt fel, elszakadt a szüleitől, megtapasztalta az antiszemitizmust, és nagyon fiatalon kénytelen volt megtanulni, hogyan védje meg önmagát és a szeretteit. Aztán ismét évek teltek el. Egészen addig, amíg egy chicagói távoli unokatestvér családfakutatása során elő nem került mintegy 1500 név. Az unokahúgot azonban nem a rengeteg felmenő és rokon kötötte le igazán, hanem egyetlen név, Donald. Nem tudta, él-e még.
Egy nap alatt megtalálták
Unokatestvéreivel együtt kutatni kezdtek. Az egyikük, Rachelle különösen kitartó volt. Mindössze 24 óra alatt talált egy Facebook-profilt, amelyről úgy tűnt, Donald mostohalányának mostohaunokájához tartozik. A nő az alabamai Mobile-ban élt. A következő üzenet szinte hihetetlen volt:
Donald életben van.
Kilencven év feletti, és egy mobile-i idősotthonban él. Az unokahúg azonnal felhívta az intézményt. Huszonhat év után végre megtalálta a nagybátyját.
A testvérpár újra egymásra talált
A kapcsolatfelvétel után gyorsan újabb családi szálak kerültek elő. Donald mostohalánya segített megszervezni egy FaceTime-hívást Donald és húga, Myra között. A kislány, akit annak idején vele együtt evakuáltak a háború sújtotta Londonból, ekkor már 88 éves volt, és ő is egy idősotthonban élt. Évtizedekkel azután, hogy együtt utaztak egy vonaton a háborús Angliában, a testvérpár ismét egymásra nézhetett.
Ezúttal egy képernyőn keresztül. A találkozás örömteli és megható volt. Később Donald Perthben élő lányát is sikerült felkutatni. Ő sem beszélt már évek óta az édesapjával. Ebben egy helyi Chábád rabbi, Joszef Goldwasser is segítséget nyújtott, és újabb FaceTime-hívást szerveztek. A család lassan elkezdett visszatalálni egymáshoz.
Nemcsak a halálára, az életére is gondoltak
Az unokahúg egy zsidó temetésekért és méltó zsidó végtisztességért dolgozó szervezet, a Meis Mitzvah Project alapítójaként egy másik kérdést is fontosnak tartott. Mi történik majd, ha Donald meghal? Mivel a férfi több mint kilencvenéves volt, és távol élt zsidó rokonaitól, szerette volna biztosítani, hogy halála után zsidó temetésben részesüljön. A szükséges dokumentumokat végül Donald felesége és mostohalánya is aláírta.
Amikor az unokahúg felkereste Joszef Goldwasser rabbit, hogy megtudja, milyen zsidó közösségi segítség érhető el Donald számára, a rabbi személyesen meglátogatta az idős férfit. Majd visszament. És újra. Tfilint vitt neki, és segített neki feltenni. Donald emlékezett az imákra, és meghatódott. A rabbi később sábeszi kaláccsal is meglátogatta. Ekkor történt valami fontos. Az unokahúg elsősorban arra gondolt, hogyan biztosítsa nagybátyja zsidó temetését.
A rabbi viszont arra gondolt, hogyan segíthet neki még életében kapcsolódni a zsidósághoz.
„A zsidó szikra nem tűnik el”
Donald hosszú élete során messzire került a zsidó közösségtől. Háború, költözések, családi tragédiák, házasságok és válások, kontinensek közötti távolság választották el egykori életétől. De a zsidó identitás egy része mintha mindvégig ott maradt volna benne. A rabbi látogatásai ezt a kapcsolatot újra felszínre hozták. Lehet, hogy egy ember több ezer kilométerre kerül a családjától. Évtizedek telhetnek el. Egy zsidó gyermek elveszítheti a kapcsolatát a közösséggel, és egész életét máshol élheti le. De a zsidó szikra, ahogy Donald történetének elbeszélője fogalmaz, elhomáylosodhat, de nem tűnik el.
„El kell mennünk Mobile-ba”
Donald unokahúga végül úgy döntött, személyesen is meglátogatja. Fia, Azriel azt mondta neki: „Anya, el kell menned Mobile-ba.” Igaza volt. Anya és fia repülőre szálltak, és mintegy 1500 mérföldet utaztak azért, hogy meglátogassanak egy idős rokont, akit Azriel még soha nem látott. Az út számára nem csupán egy családi látogatás volt. Azt szerette volna megmutatni a fiának, hogy a családi kötelékeknek akkor is van jelentőségük, ha évtizedek teltek el.
„Te közénk tartozol”
A mobile-i idősotthonban végre ott állt előtte Donald. Az unokahúg nem érkezett üres kézzel. Vitt neki egy táleszt és egy kiduspoharat, valamint egy különleges családi fotóalbumot. Az albumban a család régi fényképei mellett azok a történetek is szerepeltek, amelyeket Donald tizenöt évvel korábban mesélt el neki telefonon. Ahogy lapozgattak, Donald felismerte a nagymamáját, a szüleit és a testvéreit. A családfa 1500 neve egyszer csak arcokká és emlékekké változott. Nem puszta nevek voltak többé.
Amikor megkapta a táleszt, örömmel magára terítette. A poharat pedig úgy fogta a kezében, mintha felbecsülhetetlen értékű ajándékot kapott volna. Az unokahúg ekkor megértette, hogy nem egyszerűen megtalálták Donaldot. Azt is elmondták neki, amit talán évtizedek óta nem hallott:
Te közénk tartozol. A családunk része vagy. A zsidó nép része vagy. Nem felejtettünk el.
És talán éppen ez volt a legfontosabb üzenet, amelyet a háború, a távolság és 26 évnyi csend után Donald végre újra hallhatott.
Forrás: aish
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.