A bűnbánat és megtérés (tesuva) kulcsfontosságú a zsidó vallásban, de mi történik akkor, ha a bűn, amit elkövettünk, örömet okozott?
A bűn gyakran élvezetet nyújt, de a megtérés nem azt jelenti, hogy ezt letagadjuk. A valódi bűnbánat az, amikor felismerjük, hogy a vétek eltávolított minket az Örökkévalótól, és azt kívánjuk, bárcsak ellen tudtunk volna állni a kísértésnek.
Megtérés a bűn után
A megtérés első lépése a megbánás, a bűnbánat: az embernek el kell ismernie, hogy bűnt követett el és meg kell bánnia azt. De mi történik akkor ha az embernek örömöt okoz az elkövetett vétek? Ha tudja, hogy nem helyes, amit tesz, és tisztában van azzal, hogy nem kellene Isten ellen vétkeznie? Mégse tudja teljes mértékben megbánni és nem kívánja, hogy bárcsak sohase tette volna meg. Vajon ilyen esetben lehetséges a bűnbánat? – teszi fel a kérdést az aish.com.
Az egyszerű válasz, írja Dovid Rosenfeld rabbi, az, hogy a megbánásnak nem feltétlenül része, hogy úgy teszünk, mintha nem élveztük volna, ami történt. A megbánás azt jelenti, hogy bánjuk, hogy vétkeztünk Isten ellen és nem követtük a parancsolatait. A bűn vagy vétek sokszor örömöt okoz, hiszen többnyire ezért kerül egyáltalán sor annak elkövetésére.
A bűnnel kapcsolatban egy általános elvet találhatunk a midrásban (Torát Kohánim 9:12). Azt tanítja, hogy nem szabad azt mondanunk, hogy a nem kóser étel gusztustalan. Inkább azt kell mondanunk, hogy bár szívesen megkóstolnánk, az Örökkévaló megtiltotta számunkra annak élvezetét. Nem kell azt mondanunk, hogy a nem-kóser étel nem volt ízletes, hanem azt kell kívánnunk, hogy bárcsak jobban hallgattunk volna Istenre. Bárcsak sikerült volna ellenállni a kísértésnek és betartani a parancsolatait.
Ezt mondja Maimonidész a bűnről
A Rámbám (Maimonidész) szerint az „Isten megtiltotta, ezért nem teszem” elv azokra a parancsolatokra vonatkozik, amelyek emberi logikával nem magyarázhatók. Ezeket kizárólag azért tartjuk be, mert az Örökkévaló így rendelkezett. Ilyen például a disznóhús fogyasztásának tilalma. Az emberi logikával is érthető parancsolatok, mint a „ne ölj” vagy „ne lopj”, esetében ki kell alakulnia egy belső gátlásnak, amely megakadályozza a bűnök elkövetését. Ezeket nem csupán isteni tilalomként kell felfogni, hanem erkölcsi és etikai alapelvekként is. Ha egy ember nyilvánosan megszégyenített valakit, nem kérhet azzal bocsánatot, hogy „örülök, hogy jól megmondtam neki, de kár, hogy közben vétkeztem”. Megtérésünkben fel kell ismernünk, hogy másokat megszégyeníteni kegyetlenség.
A tesuva, vagyis a megtérés esetén eltávolodunk az elkövetett bűnöktől és azt kívánjuk, bárcsak sose követtük volna el őket és ne távolodtunk volna el általuk az Örökkévalótól. Nem vágyakozhatunk a bűnök vagy vétkek elkövetése által okozott jó érzés iránt, mert ha így teszünk, akkor nem volt teljes a megtérésünk és ezáltal a bűnbánatunk se. (Természetesen ha a bűn elkövetésének pillanatában nem tudtuk, hogy amit teszünk, az tilos, akkor más érzések lehetnek bennünk. Ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy ma nem vagyunk az a személy, aki voltunk egykor és hogy azt a korábbi viselkedésformát magunk mögött hagytuk.)