Budapesten tart előadást a vérvád történetéről és mai hatásairól az Askenázium vezetője, Michael Chighel meghívására érkező kutató, Rachel Elior professzor.
Wallenstein Róbert interjúja
A vérvád az egyik legősibb fajta zsidóellenesség. Önnek nem az antiszemitizmus a fő szakterülete. Hogy került most mégis Budapestre meghívott előadónak, és miért ezt a témát mutatja be?
Michael Chighel professzortól, az Askenázium vezetőjétől nem most érkezett az első meghívás. Sok személyes és egyéb okok miatt – például a háborús helyzet Izraelben vagy korábban a pandémia – eddig nem kerülhetett rá sor, de már nagyon várom a június elejét, amikor végre tényleg elutazhatom Budapestre. A fő kutatási területem a haszidizmus kialakulása és a kaballisztikus tanok, ezek azonban szoros összefüggésben állnak a vérváddal. A haszidizmus mozgalmának létrejötte ugyanis egyfajta válasz volt a zsidóságot ért igaztalan, gyilkos vádaskodásokra. A vérvád nem más, mint egy összetett jogi, történelmi és fogalmi kérdéskör. Ha például bármilyen értelmező szótárban megnézzük, hogy mit jelent a szó, nem lesz egyértelmű válaszunk. Bizonyos értelmezésben a vérvád rituális gyilkosságot jelent, másutt pedig a szó mögött egy téves, vádaskodáson alapuló feltételezés szerepel.
A zsidóságot létrejötte óta támadják. Történelmi kontextusban melyek voltak azok a vérvádak, amelyek a legtöbb áldozatot követelték közösségeinkben?
Nagyon sok értelmetlen áldozatot követelt a vérvád.A középkorban Angliában a 12. században jegyezték fel az első vérengzést 1144-ben, Norwich-ban. Ezt később sajnos sok száz más eset is követett – a legsúlyosabbak a 18. században, főleg a mai Lengyelország és Ukrajna területein 1699 azért fontos számunkra, mert akkor indult el valami egészen sötét és brutális folyamat: olyan határozatot fogadtak el a lengyel törvényhozásban, amely nemcsak a vérvád gyanújával halálra ítélt zsidót sújtotta a jövőben, de az egész közösségét is elüldözték a településről. Ekkor már nemcsak a rituális (gyermek)gyilkosság volt a vád alapja, hanem az is, hogy a zsidók a keresztények vérével szentségtelenítenek meg olyan liturgikus eszközöket, mint a szent ostya. Vagyis az kezdett el terjedni, hogy nemcsak a macesz készítéséhez, de az ő ostyájukhoz is ártatlan emberek vérét használjuk fel… Teljes nonszensz, nem?! Mindezt még a tanult, és európai összehasonlításban is kiemelkedőnek számító II. Ágost lengyel király is támogatta, becsmérlő szavakkal illette a zsidó közösségeket…
De nézzük ennek a folyamatnak a történelmi hátterét: a zsidóság, mint egy monoteista közösség mindig is kisebbségben volt azokkal a népekkel szemben, akik évszázadokig hódoltak a többisten hitnek. Számukra mi mindig is mások voltunk, és sok féle módon fejezték ki ellenérzéseiket velünk szemben. Minden bizonnyal gyűlöletük a vérváddal csúcsosodott ki, és kegyetlenségeik alapja egy teljesen abszurd feltételezésre alapult: arra, hogy a zsidók a saját imaházaikban emberi áldozatot követelő tetteket hajtottak végre, és áldozataik vérét bármire is felhasználták. Pedig már Noa idejéből ismert, a teremtéstörténet első fejezeteiben is le van írva: a zsidók számára nem lehet semmit elfogyasztani, ami véres, hiszen a vér egy szimbólum, és minden egyes élőlény lelkét testesíti meg. Ez persze a többséget nem érdekelte, hiszen az emberi természet sajátja a bűnbak keresés. Azonban ilyen brutális változata kevés volt a történelemben. Az, hogy a zsidók ördögi tetteket hajtanak végre misztikus módon, örök toposz maradt. Mindennek az alapja pedig az volt, hogy a zsidóság volt az a következetes népcsoport, amely semmilyen formában nem akart azonosulni a többségi, pogány ideológiákkal.
Hogy nézett ki egy-egy ilyen vérvád-per, és az ezzel járó megszégyenítés?
Általánosan jellemző volt, hogy tél végén, amikor elolvadt a hó, egy-két gyermek holttestére leltek a falu különböző pontjain. Többnyire vízpartok mellett, ahol a szerencsétlenek vélhetően elsüllyedhettek a korábbi hetekben. Ilyenkor sok helyen beindult a vádaskodás, hogy „biztos a zsidók ölték meg szegény keresztény gyermeket, hogy a vérükből elkészíthessék a közelgő pészáchra a maceszt”. Adott településen mindig akadt egy-két vádolható, többnyire sikeresebb, tehetősebb, vagy a többségi közösséget valamiért irritáló zsidó. Őt ilyenkor elfogták, bebörtönözték. Majd következhetett a bírósági eljárás. Igen ám, de ezeken a tárgyalásokon soha nem rendeltek védőt a vádlott mellé! Soha, egyetlen vérvádi eljárásban nem kapott senki ügyvédet! Ami pedig a végeredményt illeti: a bíróság minden alkalommal el tudta érni a saját igazságtalan keretein belül, hogy a gyanúsított vallomásában elismerje azt, amivel vádolták. Ennek a „vallomástételnek” brutális fizikai módjai voltak: tüzes, vagy vasvillával felszerelt vallató székek, végtagokat szétfeszítő kerékbetörés. Vagyis aki túlélte a kegyetlenséget, az vallott a vádlottak óhaja szerint csak azért, hogy végre abba hagyják a kínzást. Ezt pedig az esetek többségében halálos ítélet követte és a közösség általános meghurcolása, vagyonának elrablása, és a zsidók elüldözése.
Ha jól sejtem az Ön kutatásaiból, ekkor jött képbe az, amiről korábban már beszélt: a zsidó spirituális válaszkeresés az igazságtalanságra?
Így igaz. A haszidizmus keletkezése innen ered. A zsidóság köreiben világos volt: ha nincs magyarázat az emberek ördögi ítélkezésére, a válaszokat valamilyen misztikus megközelítéssel kutatták, isteni feleleteket és magyarázatokat kerestek. Baal Shem Tov, akit a haszidizmus atyjának is nevezhetünk 1747-ben, a zaszlavi vérvádi eljárás után azt élte át, amely meghatározta egy új zsidó, spirituális mozgalom jövőjét. A nagy tanító egy látomásában számon kérte az Örökkévalót arról, hogy miért engedte a vérvád gyanúsítottját kivégezni akkor, amikor az – a kínzások közepette nemcsak úgy vallott, ahogy a bíróság szerette volna, de hajlandó volt arra is, hogy elhagyva hitét, megkeresztelkedjen. Az isteni eredetű válasz az volt, hogy ha életben hagyta volna az elítéltet, akkor az a zsidóság későbbi megsemmisülését is jelenthetné, hiszen mindez az üldöztetések folytatását jelentette volna. A történet szerint Baal Shem Tov nem csak az Örökkévalóval értekezett, hanem magát a Messiást is faggathatta és kérlelhette sorstársai érdekében abban a bizonyos látomásában, amely egyébként a Menyországban zajlott. A Messiás feleletében arra buzdította Baal Shem Tovot, hogy ne csüggedjen, és hirdesse minél szélesebb körben az Ő tanait és a szent könyveket, hiszen annak minden betűjéből isteni oltalom, lehetőség, képesség és örökkévalóság árad, amely végül is a zsidóság sorsának jobbra fordulását fogja eredményezni. Mindennek pedig az lesz a következménye, hogy a Messiás valóban el fog érkezni az emberek közé.
Aki Magyarországon ezzel a témával foglalkozik, biztosan hallott a tiszaeszlári Solymosi Eszter történetéről. Ön a nemzetközi események sorában hova helyezi ezt a vérvádat?
Gyakorlatilag minden úgy indult a történetben, ahogy azt már ismerhettük a korábbi évszázadokból. És az egész ügy, annak visszhangja is hasonlatos volt. A valódi különbség annyi, hogy ez már a modern időben játszódott, igaz voltak – nem is akárkik -, akik jogi úton védték a vádlottakat. Ami még fontos különbség Solymosi Eszter-perével kapcsolatban az az, hogy az 1880-as években a Monarchiában már elfogadták az emancipációs jogot, így a zsidók egyenlő polgároknak kellett, hogy számítsanak.
Úgy hiszem, hogy az ilyen modern korban megtörtént eseteknél nem csak a hazug vádaskodások tényét kell vizsgálni, hanem azt a kontextust, amelyben mindez elhangozhatott. Milyen a társadalmi, kulturális és jogi háttere az adott régiónak, ahol a vérvád gyanúja egyáltalán felmerülhetett, és indulatokat kelthetett a zsidók ellen. Ezt a szempontrendszert érdemes kicsit tágabban is értelmezni, mert fontos következtetésekre juthatunk. Krisztus halálára és feltámadására évszázadok óta nagyjából akkor emlékezik a keresztény világ, amikor a zsidóság az egyiptomi fogságból való kiszabadulását ünnepli. Van mikor napra azonos időben. Az érzelmek ilyen ellentétes pólusai, és az abból következő események, szokások egy vegyes közösségben gyakran okozhattak feszültséget. Ebből az következik, hogy igen is van abban valami logikus sorsszerűség, hogy egy szomorúbb, frusztráltabb közösség tavasszal rátámad a kisebbségben lévő, vidámabb szomszédaira, és gyakorlatilag ősi téves tanok – ugyanis azt mindenki tudhatta, hogy nem a zsidók ölték meg Jézust, hanem a rómaiak! – alapján próbálja barbár és aljas módon ellehetetleníteni őket – igen, még a 19. századi, emancipált Magyarországon is! És hogy-hogy nem, éppen egy tavaszi napon…
„Régi és Új Vérvádak” a kurzusa címe. A régit értem, de mire gondol amikor az újra utal?
Sajnos bármennyire is sokkolónak tűnhet, vérvádak felmerültek még a 20. század elején is. Kisinyovban 1903-ban több tucat ember életét követte az a pogrom, amelynek gyújtópontja egy vérvád volt. De voltak hasonló történetek a náci hatalomátvétel idején is, sőt, 1928-ban még Amerikában is próbáltak perbe fogni egy rabbit a New York állambeli Massenaban!
Ha egy érdekességet kellene megneveznie az Ön több napos előadássorozatáról, mi lenne az, amit az érdeklődők számára kiemelne?
Azt hiszem, hogy azon kívül, hogy sok történelmi eseményt idéznénk fel különböző korok zsidóságát érintő összefüggésekkel, az előadás résztvevői egy dolgot biztosan tisztábban láthatnak majd: azt, hogy mi is a különbség a történelem és egy-egy történet között. Ez ugyanis nem mindegy, és nem csak szemantikai okok miatt! Rengeteg félreértést lehetett volna már korábbi időkben is tisztázni ezzel. A jövőre nézve, talán még nem késő!
Ön tanított Japánban, Ausztráliában, Amerikában és Európában is. Miként rezonáltak kutatási területeire a világ különféle pontjain? És az Ön szemszögéből mit kellene jobban csinálnunk, hogy végre az emberek kitöröljék fejükből a zsidóellenességet?
Bármerre és bármit is tanítottam a zsidósággal kapcsolatban, azt tapasztaltam, hogy a diákok körében mindenhol nagy érdeklődés övezte az óráimat. Nézze, a zsidókkal szembeni negatív érzések bonyolult és összetett rendszerének feltérképezéséhez, elemzéséhez és kutatásához javaslok egy sajátságos nézőpontot: Izrael megalakulása előtti és utáni időszakot. Az 1948 előtti antiszemitizmus okainak többsége olyan vádakon alapult, amit soha nem követtünk el – például a vérvád is ilyen. Természetesen minden népnél, így a zsidóságnál is vannak bűnözők. Azonban az 1948 előtti zsidóellenesség legfőbb indítékai hamis alapokon keletkeztek, olyan állításokon, amelyeket sosem követtünk el. Amióta viszont egy szuverén állam lehet a zsidóság hazája, a helyzet gyökeresen megváltozott. Mint minden más állam, így Izrael is elsősorban a saját kormányának tettei alapján ítéltetik meg a világban. A jelenlegi sajnálatosan drámai módon növekvő antiszemitizmus elsőszámú indoka egy olyan kormány politikája, amely ellen sok millió izraeli állampolgár fejezi ki nemtetszését és tiltakozását már évek óta. Természetesen mindezt abban a kontextusban kellene értelmezni, hogy Izrael hosszú ideje egy ellenséges környezetben, saját létezésének megkérdőjelezése és állandó fenyegetések közepette alkotja meg a védelmi politikáját. Mindannak kivitelezése nyilvánvalóan okozhat ellentéteket és felháborodást, de nem lenne szabad, hogy új alapja lehessen egy modern zsidógyűlöletnek!
Cím: Röser Udvar
Cím: Budapest, Károly körút 22Az eseményről bővebben a zsidoprogramok.hu oldalán talál információt.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.