Egy talmudi történet meséli (Bává Meciá 85a), hogy egyszer Jehuda háNászi rabbi sétája során elhaladt mellette egy vágóhídra hajtott borjú és az állat a rabbi ruhájába fúrta a szánalomkeltő módon lehajtott fejét, mintha csak könyörögne neki: „Mentsd meg az életem!”
Jehuda rabbi erre viszont csak annyit mondott: „Menj! Mégis mit tehetnék én, hiszen erre vagy teremtve!” A nagytudású rabbi szívtelensége viszont visszhangot váltott ki a mennyei szférákban és eldöntetett, hogy mert nem könyörült a borjún, ezért szenvedést küldenek rá. Rabbi Jehudát ezután tizenhárom éven keresztül kínozta egy húgyúti kő.
Tizenhárom évvel később, amikor a szolgálólánya a házat takarította, az egyik sarokban menyétkölyköket vett észre, akiket seprűjével akarta kiűzni az otthonból. Amikor ezt Jehuda rabbi észrevette, rászólt a szolgálóra és a következőt mondta neki: „Jóságos az Örökkévaló mindenekhez, és irgalma rajta van mind az ő művein.” (Zsoltárok 145:9.) S ebben a pillanatban azt mondták a mennyben: „Mostmár megtanulta a könyörületesség micváját, legyünk hát mi is könyörületesek vele!” És Jehuda rabbi ezen a napon meggyógyult.
Ebből a történetből is tanulhatjuk a cáár báálé chájim parancsolat fontosságát, hogy Isten minden teremtményével, tehát nem csupán az embertársainkkal, hanem az állatokkal is megfelelő módon kell viselkednünk.
Fotó: Carter Yocham on Unsplash