- Zsidó felekezetek és szakmai szervezetek is kritizálják a kormány döntését, hogy a második világháború utáni kárpótlások iratai a Szakály Sándor-féle Veritas Intézethez kerüljenek.
- Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a döntést azzal indokolja, hogy az iratanyag nem adható közlevéltárba, mivel még rendezés alatt áll – csakhogy a rendezés valójában a közlevéltáraknak is a feladata.
- Köves Slomó kezdeményezte, hogy a témát vitassák meg a Zsidó Közösségi Kerekasztal ülésén, mivel bizalmi kérdéseket vet fel, hogy éppen ez a szervezet kezelje az érzékeny adatokat tartalmazó, a holokauszt utáni kárpótlásokról szóló iratokat (amelyek egyébként a teljes kárpótlási iratanyagnak alig egy százalékát teszik ki).
- A Zsidó Közösségi Kerekasztal hétfői ülésén az ügyben nem volt áttörés.
Nem túlzás azt állítani, hogy szinte a teljes levéltáros szakma felszólalt a kormány azon tavaly évvégi döntése ellen, hogy a 20. századi diktatúrák utáni kárpótlások iratai a frissen levéltárrá kinevezett, Szakály Sándor-féle Veritas Intézethez kerüljenek. A döntés miatt neves történészek is hallatták a hangjukat, akik az objektív kutatást féltik. Szintén kifogásolják a döntést a zsidó szervezetek, bizalmi és adatvédelmi aggályokra hivatkozva, ugyanis az iratanyagban a holokauszt túlélőinek adatai, vallásáról, származásáról szóló információk is megtalálhatók.
Az általános tiltakozás ellenére a kormány és a Veritas Intézet egyelőre nem lépett vissza, az utóbbi szerint az aggodalmak „gerjesztettek”, és már csak azért is alaptalanok, mert „szakmai és törvényi garanciáik biztosítják az adatok megfelelő kezelését, amelyektől senki nem térhet el.” A kérdéskör a Zsidó Közösségi Kerekasztal hétfői ülésén – Köves Slomó javaslatára – szóba került, de érdemi áttörés nem történt.
Nagyrészt lezárt folyamat
Mint ismeretes, az Emberi Erőforrások Minisztériuma még októberben jelentette be, hogy módosítják a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvényt. Ennek legfontosabb következménye, hogy a Veritas Történetkutató Intézet irattárazási és szaklevéltári feladatköröket kap annak érdekében, hogy a jövőben kezelni tudja a kommunista és náci rendszer üldözötteinek folyósított kárpótlások iratanyagát.
Ezek az iratok korábban az Igazságügyi Hivatalt kezelése alatt álltak, elsősorban azért, mert a kárpótlási folyamatok még nagyrészt tartottak, így ezek az iratok nem történelmi dokumentumnak, hanem államigazgatási aktáknak minősültek. Napjainkra mind a holokauszt túlélőinek, mind a kommunista rendszer üldözötteinek kárpótlása jelentős részben lezárult, bár még mindig nyitva vannak bizonyos kérdések, például a munkaszolgálatosok kárpótlása, emellett persze a még élő túlélőknek az állam továbbra is folyósít életjáradékot.
A magyar állam számára a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés is előírta, hogy fizessen kártérítést azoknak, akik a háború alatt üldöztetést szenvedtek a náci Németország, vagy a velük kollaboráló magyar vezetés tevékenysége miatt.
A szerződés szerint a kárpótlásra nemcsak zsidók jogosultak, hanem a politikai üldöztetést elszenvedők és az egyéb üldözött csoportok, például a politikai ellenségek vagy a kisegyházak tagjai. A kárpótlásra jogosult sértettek listájának összeállítása 1945-ben el is indult, ezen elsősorban a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) munkatársai dolgoztak, azonban a kárpótlások kifizetésére végül az államszocialista rendszer alatt nem került sor.
A kártérítésre egészen 1992-ig kellett várni, ekkor lépett hatályba a – változtatásokkal – ma is hatályos kárpótlási törvény. A jogszabály értelmében a holokauszt túlélői és az áldozatok hozzátartozói háromféle jogalapon kaphattak kártérítést. A túlélők közül életjáradékra jogosultak azok, akiket koncentrációs táborban vagy gettóban tartottak fogva, valamint azok, akik túlélték a munkaszolgálatot. Mindkét csoport kárpótlását közösen vállalta a német és a magyar állam. Szintén jogosultak a kárpótlásra azok, akiknek elsőfokú hozzátartozóját a holokauszt alatt gyilkolták meg koncentrációs táborban, a fronton vagy a nyilas uralom idején történt tömeggyilkosságok során.
Ugyanekkor, illetve kicsit korábban rendelték el a kommunista rendszer üldözöttjeinek kárpótlását is, akik a ’90-es évek óta körülbelül ugyanannyi kártérítést kaptak, mint a holokauszt túlélői. Elsőként az 1956-ban elítéltek kaptak kárpótlást, ezt később kiterjesztették mindenkire, „akit politikai okokból elítéltek 1945 márciusa, és 1989 decembere között, vagy akiket politikai jellegű adminisztratív intézkedés sújtott.” A jelenleg vitát kiváltó kárpótlási iratanyag nagy részét az utóbbi sértettek kárpótlási dokumentumai teszik ki, a zsidó kárpótlások csupán az iratanyag egy százalékát jelentik.
Szakmai aggályok
Mivel jogi értelemben a folyamat nagyrészt lezárult, érthető, hogy a minisztérium úgy ítélte meg, ideje, hogy az iratanyag átkerüljön az egyik történeti levéltárba. Az már kevésbé kézenfekvő, hogy erre miért azt a Veritas Intézetet találták a legalkalmasabbnak, amely korábban nem látott el levéltári feladatokat, a levéltári minősítést csak idén kapta meg, pont azért, hogy náluk lehessen a kárpótlási anyagokat elhelyezni.
A döntés első körben szakmai kérdéseket vet fel: a Veritas Intézet eddig csak történeti kutatással foglalkozott, létrehozásakor csak a történésszakmába sorolható feladatköröket kapott. Ezt tükrözi az intézet tagsága is, amelyben alig találhatók levéltárosok, a túlnyomó többségük történész végzettségű. Bár a történészek és a levéltárosok szakmája rokonterület, mégis külön szakmákról beszélhetünk. A klasszikus történetíró szakma és a levéltárosok között körülbelül akkor a különbség, mint a törénészek és a régészek között – a levéltáros szakma voltaképpen egy történelmi segédtudomány.
Ennek ismeretében kevéssé meglepő, hogy kiderült, a törvénymódosítás előtt a kormány nem egyeztetett a szakmai szervezetekkel. Legalábbis ezt az egyeztetést hiányolják a a szakmai szervezetek. Köztük volt a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) és a Magyar Levéltárosok Egyesülete is. A döntés miatt a KKDSZ tiltakozott is. „Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy amikor ágazatunkban, így a levéltári alágazatban dolgozók bére is változatlan 2002-2008 óta, akkor új szaklevéltár alapítására van forrás, míg a tisztességgel dolgozó levéltáros kollégák megfelelő bérezésére nincs! Tekintettel a fentiekre, a KKDSZ követeli az egyeztetés nélkül benyújtott törvénymódosítás visszavonását” – írták. A KKDSZ szerint az iratoknak a központi történeti levéltárban, a Magyar Nemzeti Levéltárban lenne a helyük.
A szakmai szervezetekkel vaóló egyeztetés hiányát az Indexnek megerősítette Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója is, aki egyben a Megyei és Városi Levéltárak Vezetőinek Tanácsa (MVLVT) elnöke és a Magyar Levéltárosok Egyesületének (MLE) választmányi tagja is. Ez a két szervezet még a törvény elfogadása előtt levelet írt a kormánynak, amelyben arra kérték őket, vonják vissza a törvényjavaslatot, de a levelükre nem érkezett válasz. Az Emmi az Index kérdésére azt írta, hogy a Magyar Nemzeti Levéltárat (MNL) bevonták a törvénymódosításba, ezt azonban a központi levéltár nem erősítette meg.
„Közlevéltárba nem adható”
A Zsido.com e-mailben kereste meg a Veritas Intézetet életre hívó minisztériumot. Első kérdésünk az volt, miért szükséges, hogy a kárpótlási anyagokat a Veritas kezelje. A tárca szóvivője válaszában azt írta: “A kárpótlási folyamat még nem zárult le, az irattári és a levéltárérett anyag kezeléséről gondoskodni szükséges. A kormány szándéka az, hogy a jelenleg rendezetlenül álló kárpótlási iratanyag az ügyviteli és levéltári érdekekre tekintettel szakszerűen kezelt és rendszerezett, jól használható forrásanyaggá váljék”. Mint írta, az iratanyag “jelen állapotában közlevéltárba nem adható”, mivel levéltári megőrzésbe csak rendezett, selejtezett, teljes és lezárt évfolyamú iratanyag utalható.
Utóbbi indoklás azonban nem teljesen kielégítő, hiszen – tudomásunk szerint – jelenleg is vannak közlevéltárakban még rendezés alatt álló iratok. Ilyen például az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára: az itt dolgozó levéltárosok feladata többek között az, hogy a Belügyminisztériumtól, régebbi és jelenlegi rendészeti szervektől kapott iratokat rendszerezzék, hogy később kutathatóvá lehessen azokat tenni.
Nem ezért jött létre
A minisztérium kérdésünkre azzal is indokolja a döntést, hogy a kárpótlási iratanyag jól illeszkedik a Veritas kutatási körébe. Ez azonban nem magától értetődő, hiszen az intézet megalapításakor keletkezett, eredeti törvényszövegben ilyen és ehhez hasonló feladatokat írtak elő az intézetnek:
„a) feltárja a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének kialakítását, bemutatja a nemzetközileg is egyedülálló, több évszázados magyar országgyűlési hagyomány továbbélését az elmúlt másfél évszázadban,
- b)tudományos igénnyel történelmi arcképcsarnokot állít össze az Intézet céljaival összhangban,
- c)szakpolitikai elemzéseket készít és publikál az elmúlt másfél évszázad sikeres, modellértékű, kormányzati erőfeszítéseiről,
- d)vizsgálja a korszak pártjait, a modern ideológiák megjelenését a magyar politikai közéletben és a nemzeti sajátosságokat, hagyományokat.”
A Veritas eredeti mission statementjében nincs szó sem a kárpótlásokról, sem bármelyik huszadik századi diktatúra tetteinek feltárásáról, ás arról sem, hogy levéltári feladatokat látnának el. A történelmi iratok kezelésére a törvényszövegben csak az alábbi mondat utal: (az intézet) „növeli az internet létezése előtti források hozzáférhetőségét a fellelhető dokumentumok digitalizációjának elvégzésével, kutathatóvá tételével.”
Érzékeny adatok
A levéltáros szakmai szervezeteken kívül a döntés ellen történészek is felszólaltak, köztük Kovács M. Mária, a CEU professszora, a Horthy-korszak alatti zsidótörvények és zsidóüldözés szakértője. Szerinte nemcsak szakmai, de etikai és adatvédelmi problémák is felmerülnek azzal kapcsolatban, hogy a Veritas kezelje a kárpótlási iratokat. Ezekben ugyanis több ezer ember olyan szenzitív adatai találhatók, mint azok vallása, szervezeti tagsága, politikai nézetei és származása. Ez szerinte azért is problémás, mert az intézet és vezetője, Szakály Sándor politikailag meglehetősen elfogult, „a zsidó kárpótlásokkal kapcsolatos kutatásokban a Horthy-korszak rehabilitálásában érdekelt”.
Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija kérdésünkre elmondta, ő szintén alapvetően a bizalmi faktort látja problematikusnak. „Egy ilyen sok szenzetív adatot is tartalmazó dokumentum gyűjtemények feltétlenül olyan intézményben lenne a helye, amely történelmi folytonossága és így a mindenkori politikai hatalomtól való függetlensége révén képes a kellő bizalmat megteremteni azokban akiknek – vagy akiknek közvetlen felmenői – személyes adatai itt megtalálhatóak” – mondta.
„Mind emellett a zsidó közösség tekintetében – az érthető okoknál fogva – az ügy érzékenysége még fokozottabb és ezért úgy véljük, hogy a szakmai háttér mellett, minden bizonnyal a zsidó szervezetek egyfajta erkölcsi bábáskodása ugyancsak növelné a bizalmat.”
Téma volt a Kerekasztalon
Köves Slomó azt is kiemeli, hogy a kárpótlási iratok sok tíz-százezer ember személyes tragédiájának történetét, vallási és származási adatait tartalmazza. Ez egyaránt érinti azokat, akik még élnek azok közül, akik kárpótlásért folyamodtak, és az ő közvetlen leszármazottaikat is. Magyarországon például több mint húszezer zsidó származású ember folyamodott az elmúlt 20 évben a holokauszttal kapcsolatos kárpótlásért. Őket és leszármazottaikat személyesen és közvetlenül érinti a szigorúan személyes adatokat érintő eljárás.
Az EMIH vezető rabbija szerint „mindenképp bizalomgerjesztőbb lenne”, ha az iratok a Magyar Nemzeti Levéltárba kerülnének. Hozzátette: „ebben az esetben is helyesnek tartanám, a zsidó szervezetek bevonását, amennyire az lehetséges.”
Utóbbiról a Holokauszt-emlékév kapcsán összeült Zsidó Közösségi Kerekasztal ülésén is szó esett. A zsidó szervezeteket és felekezeteket, köztük a Mazsihiszt és az EMIH-t is tömörítő egyeztető tanács eddig még nem adott ki egységes álláspontot, de a médiának többen is megerősítették, hogy az EMIH erre törekedett. A Hitközség Lázár Jánoshoz írt levelében is azt indítványozta, hogy a Zsidó Közösségi Kerekasztal kiemelt témája az iratanyag elhelyezése legyen, feladata pedig a kérdéssel kapcsolatos vélemények számbavétele, és ezen keresztül a feladat megfelelő rendezése.