Máig megoldatlan a II. világháború alatt elhunyt zsidó munkaszolgálatosok családjainak kárpótlása egy a magyar jogrendben fellelhető ellentmondás miatt: bár a jog az elhurcolásért elismeri az állam felelősségét, a munkaszolgálatosok haláláért (néhány kivételtől eltekintve) már nem vállal felelősséget, így az ő még élő hozzátartozóik nem kaphatják meg azt a járadékot, amelyet a holokauszt-áldozatok családjának egyébként biztosít a magyar állam.

Az 1992-es kárpótlási törvény értelmében a holokauszt túlélői és az áldozatok hozzátartozói háromféle jogalapon kaphattak kártérítést. A túlélők közül életjáradékra jogosultak azok, akiket koncentrációs táborban vagy gettóban tartottak fogva, valamint azok, akik túlélték a munkaszolgálatot. Mindkét csoport kárpótlását közösen vállalta a német és a magyar állam. Szintén jogosultak a kárpótlásra azok, akiknek elsőfokú hozzátartozóját a holokauszt alatt gyilkolták meg koncentrációs táborban, a fronton vagy a nyilas uralom idején történt tömeggyilkosságok során.

Ésszerű lenne, hogy az utóbbi csoportba soroljuk azokat is, akiknek a hozzátartozóit a munkaszolgálat idején estek áldozatul az embertelen körülményeknek vagy egyes tisztek kegyetlenkedéseinek. Különösen, mivel a törvények magát a munkaszolgálatot az állam által elkövetett bűntettként értékelik, és a háborút túlélő munkaszolgálatosok kárpótlása mára gyakorlatilag befejeződött. Azonban míg az elhurcolásért a törvények elismerik az állam felelősségét, addig az elhurcolás során életüket vesztett emberek haláláért már nem, így az elhunyt munkaszolgálatosok rokonait nagyrészt máig nem kárpótolták. A rendszerváltás óta a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete (MUSZOE) több ezer személy kérelmét nyújtotta be a magyarországi bíróságokra, akik 1939 és 1945 között elvesztették legalább egy első fokú hozzátartozójukat a munkaszolgálat miatt, eddig többnyire sikertelenül.

Ahogy a Központi Igazságügyi Hivatal egyik 2006-os határozatában olvasható: „Magyar hatóság vagy hatósági személy politikai önkénye folytán történő életvesztés címén kárpótlás megállapítására kizárólag abban az esetben van lehetőség, ha az elhalálozás közvetlenül a hatóság önkénye folytán következett be. A munkaszolgálat során, harci cselekmények következtében történő életvesztés miatt hatósági önkény jogcímén kárpótlás megítélésére nincs lehetőség.” A határozat Gilad Elizier kárpótlási kérelmét, akinek apját, Glasner Miklóst 1942-ben az orosz frontra vitték, ahol a katonai veszteséglisták szerint január 18-án, a doni szovjet áttörés idején „eltűnt” – ez ebben a helyzetben azt jelentette, hogy a harci cselekmények vagy a II. Magyar Hadsereg egyes tisztjeinek kegyetlen intézkedéseinek esett áldozatul.

A 2006-os kárpótlási törvényre hivatkozva hasonló indokokkal utasították el Kővári György kérelmét, akinek apja, Klein Vilmos munkaszolgálatosként szovjet fogságban halt meg: az Igazságügyi Hivatal szerint mivel Klein nem a deportálás vagy kényszermunka alatt hunyt el magyar hatóság önkénye folytán, ezért nem jár kártérítés a hozzátartozóinak. A hiányos kárpótlási törvény miatt Kővári az Alkotmánybírósághoz fordult, mivel szerinte az Országgyűlés nem volt tekintettel a munkaszolgálatosok sorsára a törvény megalkotásakor.

Metzler Klára kárpótlási kérelmét a Központi Igazságügyi Hivatal a történelmi tények hiányos ismerete miatt utasította el. Metzler édesapja, Bán Endre 1941-től 1945-ig volt munkaszolgálaton mint Felcser, a bíróság döntése szerint azonban a fellelhető dokumentumok alapján nem lehetett bizonyítani, hogy a férfi valóban munkaszolgálatosként került a frontra, mivel a dokumentumokban ez a szó nem szerepel – holott valójában 1944-ig a munkaszolgálat hivatalos neve „kisegítő szolgálat” volt, ráadásul Bán Endre 1944 után is kényszermunkát végzett, vagyis szó szerint „deportált munkaszolgálatos” volt.

A kárpótlást lebonyolító intézmények által gyakran emlegetett „hatósági önkény” a munkaszolgálatosok esetében tehát azt jelenti, hogy csak azon áldozatok után jár kárpótlás, akiket dokumentálható módon magyar katonák öltek meg, vagyis elsősorban a hadsereg veszteséglistáin (ezek alapján készült az egykori munkaszolgálatosok adatait tartalmazó Nevek című kiadvány is) kivégzettként szerepelnek.

A magyar jogrend a munkaszolgálatok többi áldozatát (vagyis az áldozatok döntő többségét) alapvetően ma is háborús veszteségként kezeli, nem egy emberiség-ellenes bűncselekmény áldozataiként, amely azonban nem felel meg a történelmi tényeknek: a kortársak, valamint a Magyar Királyi Honvédség belső rendeletei nem katonákként vagy civil segítőkként tekintettek a munkaszolgálatosokra, hanem egy, a büntetőszázadokhoz hasonló fegyelmi intézkedés elszenvedőire. Az 1941-től az orosz fronton szolgáló munkaszolgálatosok a katonákénál is kevesebb ellátmányt kaptak, különösen hiányzott a téli ruha, amit az otthonról kapott csomagokkal próbáltak úgy-ahogy pótolni. Veszélyes feladataik szintén a büntetőszázadokat idézték: az egyéb infrastrukturális munkák mellett a frontvonalakon gyakran nekik kellett (minimális felszereléssel) az aknamentesítést elvégezniük, ellenséges tűzben elhozni a harctérről a sebesülteket, megrongálódott harceszközöket. Emellett a munkaszolgálatosok rendre ki voltak téve egyes tisztek kegyetlenkedéseinek – az egyik legkirívóbb eset 1943-ban, az ukrajnai Dorosics nevű faluban történt, ahol magyar katonák több felgyújtották azt a pajtából kialakított tábori kórházat, ahol több száz tífuszban szenvedő munkaszolgálatost zsúfoltak össze, majd a kimenekülőket géppuskával agyonlőtték. Bár a munkaszolgálatot a köztudatban nem feltétlenül a holokauszt eseményeihez sorolják, az Oroszországban, a front közelében dolgoztatott 45 000 zsidó munkaszolgálatos veszteségei hasonlóak voltak a haláltáborokba hurcoltakéhoz: a doni áttörés végéig csaknem 33 ezren életüket vesztették, vagy eltűntek.

Meg kell azonban említeni, hogy voltak a Honvédségnek olyan tisztjei, akik saját, a honvédekkel egyenrangú katonáikként tekintettek a munkaszolgálatosokra, és nem nézték tétlenül a kegyetlenkedéseket. A fronttól messzebb szolgáló, műszaki és megszálló csapatok mellett beosztott munkaszolgálatosok viszonylag jó bánásmódról számoltak be, köreikben a veszteségek kisebbek is voltak, mint a front közelében szenvedő munkaszolgálatosok vagy akár a katonák körében. Szintén a munkaszolgálatosok érdekében lépett fel Nagybaczoni Nagy Vilmos, 1942 és ’44 között honvédelmi miniszter, aki több intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, a velük való bánásmódnak javítására, és sikertelenül próbálta elérni, hogy ők is a katonákkal egyenlő státuszt kapjanak. Nagyot a német megszállás után letartóztatták és Németországban tartották fogva, ahol amerikai csapatok szabadították fel. A háború után az egykori katonatiszt a Munkaszolgálatosok Országos Szervezete elnökeként segítette az ellenük elkövetett kegyetlenkedések feltárását, munkájáért később a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igazának” ismerte el.

Nagy már a háború alatt úgy látta, hogy a munkaszolgálatosok nem katonaként, hanem fogolyként mennek a frontra, és hogy az intézmény a magyar zsidóság elpusztításának egyik állomása, függetlenül attól, hogy a dorosicsihez hasonló tömeges kivégzések, vagy az embertelen körülmények miatt pusztulnak el – ez a munkaszolgálatosok veszteségeinek tükrében nehezen vitatható álláspont.

Az 1992-ben meghozott, majd 2006-ban kibővített, mind a náci, mind a kommunista diktatúra üldözötteit segítő kárpótlási törvény értelmében a kártérítésre jogosultak azok, akiknek „hozzátartozója magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét, a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálás (…) ideje alatt halt meg.” Ellentmondásos, hogy a munkaszolgálathoz nagyon hasonló szovjet Málenkij Robot során elhunytak rokonai jogosultak a kárpótlásra, míg a zsidó munkaszolgálatosokra ez csak speciális esetekben vonatkozik.

A Munkaszolgálatok Országos Egyesülete a kezdettől fogva részt vett a kárpótlási folyamatban, és a ’90-es évek óta próbálja elérni az áldozatok családjainak kárpótlását. 1997-ben amikor a kárpótlási törvény végrehajtása elindult, több ezer kérvényt juttattak el az illetékes szervekhez, amelyek nagyrészt elutasításba ütköztek. Csak a törvény 2006-os módosításakor nyílt lehetőség a korábban elutasított kárpótlási törvények felülvizsgálatára, csak ekkor kaptak kárpótlást például a munkaszolgálat túlélői és a dorosicsi mészárlás áldozatainak rokonai.  A Holokauszt-Emlékév idején különösen aktuális lenne azonban megvizsgálni a munkaszolgálattal kapcsolatos igazságtételt, hiszen azoknak az áldozatoknak, akik az éhezés, a hideg, vagy a harci cselekmények miatt pusztultak el – vagyis az áldozatok többségének – hozzátartozóit a mai napig nem kárpótolták.

 

Sessler György