Tegnap reggel ezrek gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek Shiri Bibas-tól és két kisfiától, a négyéves Arieltől és a kilenc hónapos Kfirtől.
A Bibas családot október 7-én rabolták el a Hamász terroristái, és hónapokig reménykedtünk, hogy életben térhetnek haza. A valóság sokkoló volt: mindhármukat kegyetlenül kivégezték.
Sokáig hittük, hogy a Bibas család életben van
Sokan próbáltunk hinni abban, hogy a Bibas család életben van. Amikor novemberben Shiri férjét, Yarden Bibas-t a Hamász egy kegyetlen propagandavideóban arra kényszerítette, hogy közöljék vele szerettei halálhírét, azt még mindig képtelenségnek hittük. Hiszen a terroristák korábban is hazudtak – voltak túszok, akikről azt állították, hogy meghaltak, de végül élve engedték őket szabadon.
De ezúttal a legrosszabb félelmeink igaznak bizonyultak. Kiderült, hogy Shirit és a kisfiúkat brutálisan meggyilkolták – puszta kézzel.
A gyász, amely összeköt minket
Amikor tegnap reggel a koporsókat szállító járművek elindultak a temető felé, az út mentén gyászolók álltak sorfalat, hogy kifejezzék részvétüket. Ellentétben azokkal, akik a világ különböző pontjain letépték a túszok plakátjait, vagy akik az elrablásukat „ellenállásként” ünnepelték, mi soha nem fogunk örülni egy gyermek halálának – sem a mieinkének, sem másokénak.
Az izraeli utakon tegnap a gyászé volt a főszerep – éles ellentétben azokkal, akik Gázában gyerekeket vittek ki az utcára, hogy a Bibas család koporsóinak kiadását ünnepeljék.
Ahogy a halottaskocsik eltűntek a távolban, mindenki számára világosabb lett, mint valaha: nincs szomorúbb egy zsidó temetésnél. De talán éppen ez a fájdalom az, ami megkülönböztet minket másoktól.
Csak a búcsú és az emlékezés marad
Marcel-Jacques Dubois francia domonkos rendi szerzetes mondta:
„Nincs szomorúbb egy zsidó temetésnél. Itt nincs szó mennyországról vagy angyalokról, a gyász nem a túlvilági megnyugvásról szól.
Egy zsidó temetés lényege a búcsú és az emlékezés.”
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.