A magyarországi holokauszt 80. emlékéve egyben a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény megnyitásának 20. évfordulójára is. A Judapest anno rovatába a Páva utcai zsinagóga centenáriumáról az előző számokban írtunk, most pedig a két évtizede itt létrehozott nemzeti emlékhely születésének rövid történetét idézzük fel.
Magyar Auschwitz Alapítvány
A múlttal való szembenézés egyik jelentős hazai állomása 1990. december 7., amikor a Néprajzi Múzeum dísztermében megalakult a Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ (MAA–HDK). Verő Gábor (1925–2014), a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetőségi tagja felszólalásában kitért a szervezet kiáltványára is, melynek sarokköve így hangzik:
„Mielőtt még végéhez érne az Auschwitz bélyegével megjelölt XX. század, mi, ennek a borzalmas helynek túlélői üzenettel fordulunk a jövő nemzedékeihez. Szeretnénk, ha megőriznénk emlékezetünkben, hogy Auschwitzban […] a nemzeti szocializmus tudatosan és kiszámítottan szervezte és hajtotta végre az emberiség történetében még soha nem tapasztalt méretű tömeggyilkosságok szörnyűségeit.”1
Verő beszédében kifejtette, hogy az új intézmény minden olyan szervezettel, egyházzal stb. kész együttműködni, mely osztja az alapvető célt, hogy segíti a nemzetet az önmagára találni. A megalakuláskor az alapítvány tiszteletbeli tagjává fogadta a Jad Vasem intézet által kitüntetett Világ Igazait is – mely az időben ez 126 személyt jelentett.2
Gyűjteni, feldolgozni, jelet hagyni
A Magyar Auschwitz Alapítvány volt az első olyan szervezet hazánkban, mely nem csupán kutatta, de gyűjteni is kezdte a vészkorszak dokumentumait. S a kezdeti szűkös keretek ellenére az alapítvány, dr. Szita Szabolcs történész, a MAA–HDK tudományos vezetője – később a központ igazgatója – pótolhatatlan anyaggyűjtésbe kezdett.
Jóllehet, a dokumentumgyűjtés rendkívül fontos feladata az alapítványnak, kétségtelen, hogy még feldolgozott, könyv formátumban is csak egy szűk réteghez jutnak el. Éppen ezért a MAA–HDK igyekezett minél szélesebb körben „jelet hagyni”, ezért kezdeményezett s támogatott szobrok, emléktáblák és kiállítások megvalósítását is. Egyik első, nagyobb volumenű projektje a Művelődési és Közoktatási Minisztériummal volt 1992 tavaszán, amikor Mauthausen egyik melléktáborában, Ebensee-ben – Pauer Gyula (1941–2012) tervezésében – szobrot állítottak a több ezer magyar áldozat emlékére.3
Márai Sándor 1943–44-es naplóidézete „…menteni, megmagyarázni nem tudjuk, ami történt, de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata…” állt a meghívókon, mely a deportálások 50. emlékévének kulcseseményére szólt. A „Holocaust Magyarországon” című kiállítás megszervezésében kiemelt szerep jutott a szervezetnek, különösen azért, mert azt az Antall-kormány csak igen csekély mértékben kívánta támogatni. A Budapesti Történeti Múzeumban berendezett kiállítást – melyen 90%-ban autentikus, eredeti tárgyakat, mint például az auschwitzi jegyzőkönyvet szerepeltettek – végül is a Soros Alapítvány és a Joint szponzorálásával valósíthatták meg. A kiállítás látványtervezője Rajk László (1949–2019) építész volt.4
Állandó otthon nélkül
A MAA–HDK kezdetektől fogva a legkiválóbb történészekkel, művészekkel és más szakemberekkel dolgozott, gyarapította a közérdekű gyűjteményt, viszont sokáig nem talált megfelelő otthonra és a Damjanich utca 9. negyedik emeletén húzódott meg. Az eredeti elképzelések szerint a történelmi zsidónegyed szívében, az ekkoriban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. tulajdonában álló Rumbach utcai zsinagógába tervezték a MAA–HDK központját, ám ezt az akkori döntéshozók nem támogatták.5
Majd’ egy évtizedes hontalanság után 1999 végén a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az utolsó simításokat végezte a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány létrehozásának indítványán, mellyel a MAA–HDK tevékenysége végre méltó s egyben magasabb szintre emelkedhetett. Ekkorra vált nyilvánossá, hogy a szervezet otthona végül is a Páva utcai zsinagógájában, illetve annak telkén lesz.6
A nagyívű projekt megvalósítását segítette Franciaország 3,2 millió francia frankos adománya, abból a 20 millió frankos alapból, melyet 1998-ban különítettek el a nácizmus üldözöttjeinek nemzetközi pénzalapjába. Ez a támogatás az építkezések becsült költségeinek majdnem ötödét jelentette,7 ugyanakkor 2002 elején szinte egy kapavágás sem történt a Páva utcában, jóllehet, ekkora ígérték a múzeum átadását.8
A csúszásnak prózai és kevésbé prózai okai is voltak, hiszen csak utólag derült ki, hogy a hitközségnek 2003-ig határozott idejű szerződése volt az ott működő rituális népkonyhával, viszont ez nem indokolta azt, hogy miért nem kezdték meg a Baumhorn-féle romos zsinagóga felújítását. Utóbbira talán a szintén ez időben készülő, kommunizmus áldozatainak emlékhelyének, a Terror Házának állami szintű preferálása állhatott,9 ahogy Vámos Tibor (1926–2021) mérnök-akadémikus, a MAA-HDK kuratóriumának akkori elnöke megfogalmazta: „Súlyos egyensúlyi hiányosságokhoz vezet a magyar történelem, illetve Magyarország nemzetközi megítélésében, hogy a holokauszt ügyével a szervezők szándéka szerint alig foglalkozó Terror Háza már elkészült, míg az erre hivatott dokumentációs központ és emlékmúzeum kialakítása a két évvel ezelőtti megállapodás ellenére még el sem kezdődött.”10
A méltatlan helyzet rendezésére 2002 tavaszán a MAA–HDK a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványba olvadt, s az állam közbeszerzési pályázatot írt ki, hogy 2004 áprilisára – a már két évvel korábban nyertes pályamű, Mányi István tervei alapján – elkészüljön a múzeum és kutatóközpont.11
Két évtizede akkor és most
A Holokauszt Emlékközpont 2004. április 15-én nyitotta meg kapuit, mely történelmi eseményen részt vett a magyar politikai és egyházi élet szinte teljes elitje. A felszólalók hangsúlyozták, hogy a holokauszt nem zsidó, hanem össztársadalmi ügy, de ami még ennél is fontosabb, sok évtized elkendőzés után elismerték a magyar állam felelősségét is (habár ezt a vallomást akkoriban még többen elutasító kritikával fogadták)12, ahogy Medgyessy Péter akkori miniszterelnök megfogalmazta: „[…] a köztársaság miniszterelnökeként kimondom: ezen aljas bűnt magyar emberek követték el magyar emberek ellen. Nincs mentség, nincs magyarázat.”13
Mádl Ferenc (1931–2011) akkori köztársasági elnök pedig a következővel zárta megnyitóbeszédét: „Ez az emlékhely arra int, hogy a lélek útján újból és újból magunkra vegyük az emlékezés fájdalmát, állandóan keressük annak jóvátételét, hogy a magyarságból kiszakítva kellett a halálba indulniuk. Hinnünk kell, hogy az őszinte emlékezés katarzisa majd jobbá tesz bennünket, értelmet ad a holnapoknak, mert segít az emberség teljességét keresni közösségeinkben és minden emberben. A Teremtés Ura adjon erőt ehhez mindnyájunknak!”14
Hála az Örökkévalónak, az elmúlt két évtizedben a vészkorszak hazai megítélése sokat változott a közbeszédben, melyben jelentős szerepe volt a Holokauszt Emlékközpontnak is.
1 V. T., „Megalakult az Auschwitz Alapítvány kuratóriuma”, Új Élet, 1990. 45. évf. 24. szám, 4. old.; 2 Uo.; 3 V. T., „A kuratórium is aggódik”, Új Élet, 1992. 47. évf. 7. szám, 1. old.; 4 V. T., „Megnyílt a Holocuast-kiállítás”, Új Élet, 1994. 49 évf. 15. szám, 3. old.; 5 „Áprilisban időszaki tárlattal nyílik a holokausztmúzeum”, Népszava, 2004. 132. évf. 18. szám, 8. old.; 6 ny. j., „Közalapítvány a soá emlékének őrzésére”, Magyar Nemzet, 1999. 62. évf. 275. szám, 4. old.; 7 „Francia támogatás a holokausztmúzeumnak”, Magyar Hírlap, 2001. 34. évf. 20. szám, 6. old.; 8 N. K. L., „Egyéves késésben a holokauszt-emlékhely”, Népszabadság, 2002. 60. évf. 26. szám, 5. old.; 9 N. K. J., „Lassan megvalósuló tervek”, Népszabadság, 2002. 60. évf. 66. szám, 4. old.; 10 „Terror Háza: az Auschwitz Alapítvány aggályai”, Népszabadság, 2002. 60. évf. 36. szám, 9. old.; 11 „Közbeszerzési pályázatot írtak ki a Páva utcai zsinagóga felújítására”, Napi Gazdaság, 2002. 12. évf. 94. szám, 9. old.; 12 Például: „[…] mondta csütörtökön Medgyessy Péter miniszterelnök, lényegében megfeledkezve arról a tényről, hogy a megsemmisítő táborokat nem magyarok, hanem a nácik hozták létre s üzemeltették. […]” Lásd: „A magyar szerepről”, Magyar Nemzet, 2004. 67. évf. 95. szám, 5. old.; 13 A történelmi jelentőségű vallomás szinte csak – az aktuális kormányt mindenkor kiszolgáló – megyei hírlapok közölték. Például: „Többé nem történhet meg”, Fejér Megyei Hírlap, 2004. 49. évf. 89. szám, 1. old.; 14 Mádl Ferenc, „Mindnyájunk emlékhelye”, Magyar Szemle, 2004. 13. évf. 7–8. szám, 68. old.
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 176. szám – 2024. május 30.