Ahogyan korábban láttuk, a zsidó naptárnak vannak kedvezőbb, a zsidó nép számára pozitív tartalmú, valamint szerencsétlenebb, a zsidóknak nehézségeket és csapásokat hozó időszakai. Az előző héten tisá beáv napja, illetve a megelőző három hét gyászidőszakot jelentett a számunkra, ma azonban örömteli nap köszöntött ránk, melyhez számos pozitív töltetű történés kapcsolható. Ez a nap tu beáv, áv hónap 15. napja.
Azt mondta rabbi Simon ben Gámliel: Nem volt nagyobb ünnep Izraelben, mint áv hónap 15. és jom kipur napja. Ezeken a napokon Jeruzsálem leányai kivonultak, és a szőlőlugasokban táncoltak. És mit mondtak? „Fiatalember, emeld fel szemedet, és lásd, kit választasz ki magadnak.” (Talmud, Táánit 26b)
A Talmud emellett egyéb örömteli eseményeket is ehhez a naphoz kapcsol. Ilyen az a tény, hogy ez volt az a nap, amikor megszűnt a zsidók büntetése, mely szerint a kivonulás nemzedéke nem juthatott be az Ígéret Földjére. Néhány hónappal az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás után a kémek története világosan bizonyította, hogy a zsidó nép még nem áll készen arra, hogy bevonuljon Kánaán földjére. Ennek nyomán az Örökkévaló azt az ítéletet hozta, hogy az egész nemzedéknek a sivatagban kell meghalnia, és hogy helyettük gyermekeik foglalják majd el az Országot. A negyvenéves vándorlás után a zsidók új nemzedéke állt a Szentföldre való bevonulás küszöbén. Az a nap, amikor már nem kellett senkinek meghalnia a kémek bűne miatt, áv hónap 15. volt, a teremtésétől számított 2487. évben (vagyis a polgári időszámítás kezdete előtti 1274-ben). Ez a nap fordulópontot jelentett az Örökkévaló és a nép vezetője, Mózes közti kommunikációban is, mivel amíg még akár csak egyvalaki is élt abból a generációból, Isten nem beszélt Mózeshez szeretetteli, kedves módon, ettől kezdve azonban igen.
Annak érdekében, hogy a bevonulás után a felosztott föld mindig a családban maradjon, két különböző törzs tagjai nem házasodhattak egymással. Ha egy nő, akinek apja fiúörökösök nélkül halt meg, földet örökölt, tilos volt hozzámennie egy másik törzsből származó férfihoz, mivel az azt jelentette volna, hogy az ő fiai, akik apjuk révén egy másik törzshöz tartoztak volna, az asszony által a házasságba vitt földet a másik törzsbe vitték volna át az örökösödéskor:
És megparancsolta Mózes Izrael fiainak az Örökkévaló parancsára, mondván: Helyesen beszél József fiainak törzse. Ez az, amit parancsolt az Örökkévaló Celofchád leányai felől, mondván: Aki szemeikben jónak tetszik, annak legyenek feleségévé; de csak atyjuk törzse családjából valónak legyenek feleségévé. Hogy el ne kerüljön Izrael fiainak birtoka egyik törzsből a másik törzsbe, hanem mindenki atyái törzseinek birtokához ragaszkodjék Izrael fiai közül. És minden leány, aki birtokot örököl Izrael fiainak törzsei közül, valakinek atyjuk törzse családjából legyen feleségévé, hogy Izrael fiai örököljék, ki-ki az ő atyjának birtokát; és el ne kerüljön a birtok egyik törzsből a másik törzsbe, hanem ki-ki ragaszkodjék birtokához, Izrael fiainak törzsei. (M.IV. 36:5-9)
Ez a rendelkezés arra a nemzedékre volt érvényes, amely meghódította a Szentföldet, és letelepedett ott. A korlátozást áv hó 15-én oldották fel, és ez olyan fontos eseménynek számított, hogy ünnepségeket tartottak miatta.
A törzsekhez egy másik emléknap is kötődik e nap kapcsán. Binjámin törzsét a bírák korában, Otniel ben Kenáz bíró idejében (1228-1188), kiátkozták Izrael közösségeiből a Bírák könyvében (19-21) leírt szörnyű események miatt. Áv hó 15. volt az a nap, amikor visszafogadták őket Izrael népének közösségébe.
A jeruzsálemi Szentély korában az oltárra szánt tűzifát évente egyszer, áv hónap 15-én vágták. Az eseményt hatalmas ünnepségekkel és lakomákkal ülték meg, melynek keretében ünnepélyesen eltörték a fejszéket is. Innen ered a nap neve, a fejszék eltörésének napja.
Később – már a királyság korában járunk –, amikor Slomó (Salamon) király halála után a birodalom két részre – Jehuda és Jiszráel – szakadt (i. e. 797), az északi királyság, Izrael uralkodója, Jeroveám ben Nevát útakadályokat állított fel, hogy országának lakosai ne tudjanak az előírásoknak megfelelően, évente háromszor felzarándokolni a jeruzsálemi Szentélybe. Ezeket az akadályokat kétszáz évvel később Hoseá ben Elá, az északi királyság utolsó királya távolíttatta el, i. e. 574-ben.
Ismét ugrunk egyet az időben, már a második Szentély lerombolása utáni évtizedekben járunk, a Bár Kochvá felkelés idejében. Amikor 133-ban Bétár, ami a felkelés utolsó erőssége volt, elesett, meggyilkolták annak vezetőjét, valamint a várost védő és ott élő zsidók ezreit. A rómaiak különös kegyetlenséggel mészárolták le a csata túlélőit, és még azt sem engedték meg a zsidóknak, hogy eltemessék a halottaikat. Végül, 15 évvel később, 148-ban áv hónap 15-én temethették el őket, és ennek az emlékére adták hozzá az étkezési utáni áldáshoz a Hátov vehámétiv áldást.
zsido.com
Forrás: chabad.org