Azt mondd, amit látni akarsz!

„Élet és halál a nyelv hatalmában van” (Példabeszédek 18:21.)

 

Az emberi világ bölcseink szerint a szavak világa – szavainkkal tudunk alkotni és rombolni, áldani és átkozni, bátorítani és letörni. Az Örökkévaló szavakkal teremtette a világot – a Kabbala szerint konkrétan a hangok és szavak voltak az építőkövek a teremtéskor – és ezek a szavak örökké itt lebegnek, minden egyes nanonszekundumban újrateremtve a világmindenséget.

Ezek után nem meglepő, hogy a zsidó vallás nagy jelentőséget tulajdonít a kiejtett szavaknak, nem véletlen, hogy imáinkat is fennhangon mondjuk el. „Élet és halál a nyelv hatalmában van” – mondta Salamon király és bölcseink azt tanították a láson hárá, vagyis a rossz nyelv (a pletykálkodás bűne) nem csak, hogy olyan, mint az emberölés, de egyenesen három embert sebez halálra: azt, aki mondja, azt, akiről mondják és azt, aki hallja. A hagyomány szerint egy név említése erőt ad viselőjének, ezért igyekszünk elkerülni, hogy ellenségeinket – töröltessék el az emlékezetük is – nevükön nevezzük, nehogy mi magunk erősítsük meg őket.

De ne menjünk ilyen messzire! Sokkal alapvetőbb szavakkal sokkal alapvetőbb változást tudunk előidézni – vagy éppen valami kellemetlent bebetonozni.

Naponta ezerféle dolgot mondunk, és ami kiesik a szánkon az sajnos nem mindig az, amit ténylegesen látni szeretnénk magunk körül. „Bár mindig ilyen aranyos kisbaba maradna” – sóhajt fel a szülő alvó csöppségét nézve. „Hogy némulnál meg…” – morogja az agyonhajszolt alkalmazott főnöke legújabb kérésére. „Bár mindig sütne a nap” – sóhajtunk fel vágyakozva ezeken a novembernek is beillő májusi napokon. Mi a közös ezekben a mondatokban? Hogy nem gondoljuk komolyan, és ha bekövetkezne, mi magunk lennénk a legjobban megdöbbenve…

 

Zsidó szavak – magyarul

A háború és az azt követő évtizedek vallásellenessége együttesen megszakították a generációk közötti láncolatot – sok más terület mellett a nyelvhasználatban is. Míg régi újságokban gond nélkül leírták, hogy mikvó vagy svuojsz (mikve és sávuot), addig mi küszködünk, hogy hogy volna ezt helyes helyesírásilag leírni. (és itt most szeretnék megállni egy percre, önvizsgálatot gyakorolva. A többesszám első személy itt nem általános alanyt kíván kifejezni kizárólag, hanem minket, mint szerkesztőséget (is) jelöl. Igyekszünk túllépni az árnyékunkon…) A dolgot nehezíti, hogy borzasztó erővel hat ránk az angolos verziójú átírása a héber szavaknak, pl. kiirthatatlannak tűnik a Shabbat verzió a sábát helyett, a bar mitzvah a bár micvá helyett és így tovább. (A dolog egyébként roppant egyszerű: ha s-nek hangzik, írjuk s-sel, ha c-nek hangzik, írjuk c-vel. Ha kemény h-nak hangzik? Na akkor bajban vagyunk. Meg persze azok a fránya magánhangzók, hogy a vagy á és e vagy é…. Visszavonom, mégsem roppant egyszerű…)

Egy másik érdekes aspektus, hogy míg nagyszüleink gond nélkül nevezték a peszáchot zsidó húsvétnak, sávuotot pünkösdnek, vagy a zsinagógát zsidó templomnak, addig mi már – egy teljesen másmilyen világban élve – ezt pejoratívnak, sértőnek érezzük. Csak éppen sokszor egyszerűen nincs meg a valódi gyakorlati nyelvhasználatunk, ismeretünk, tudásunk – és magabiztosságunk –, hogy visszanyúljunk a héber (vagy éppen a jiddis) kifejezésekhez és azokat emeljük be a napi szókincsünkbe.

Miért érdekes ez? Túl azon, hogy imádok a szavakon lovagolni,  a szavaknak teremtő ereje van. Ha olyan szavakat használunk  a körülöttünk élő világ megnevezésére, amiket magunkénak érzünk,  akkor jobban fogjuk érezni magunkat a világunkban, helyünk lesz benne  – és helye lesz bennünk. 

 

Nevezd nevén!

A külföldi szavak magyarra való átirata gyakori vitatéma a szerkesztőségünkben – leginkább azért, mert hiszünk benne, hogy a szemléletformálás, az oktatás, az információátadás nem csak a történetekben zajlik, hanem a szavak szintjén is.  És, ahogy fentebb említettem, nekünk sem könnyű egyességre jutni, néha következetlenek vagyunk, sőt – tudom, nem szokás az ilyesmit bevallani – de arra is van példa, hogy egyszerűen hibázunk. A legnagyobb vitát persze azoknak a kifejezéseknek az magyarra való átirata okozza, amit az olvasók más formában ismerhetnek a mainstream médiából.

A legalapvetőbb példája ennek egy földrajzi megnevezés, mégpedig annak a kis nyomott bab-alakú területnek a neve, amit Izrael térképén gyakorta szaggatott vonallal szoktak körbekeríteni, esetleg gondosan átsatírozzák, nehogy valaki véletlenül Izrael jogos részének tekintse. Mostanra nyilván kitalálták, hogy ez a Nyugati part, Ciszjordánia vagy éppen a megszállt területek névre hallgató kis ficakja a világnak.

Csakhogy ez a terület évezredekkel ezelőtt, amikor zsidó királyok uralkodtak errefelé és a mainál sokkal kevesebben vonták kétségbe azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy ez az egész terület, amerre a szem ellát, bizony a zsidók országa, szóval őrületesen régen ez a terület kapott már egy zsidó nevet, Jehudának és Somronnak hívták, amit egyébként magyarul Júdeának és Szamáriának szokás fordítani (bármilyen viccesen is hangzik ez utóbbi…). Sőt, az izraeliek ma is Jehudának és Somronnak hívják. Amikor azt mondjuk Ciszjordánia, vagy Nyugati part, akkor kvázi eltagadjuk ennek a területnek az Izraelhez való kötelékét, megkérdőjelezzük az ott élők ottlétének jogosságát. És ez, tetszik nem tetszik, olyan nagyon bds-ses… Hiába bejáratott ez a kifejezés, ha nem azt fejezi ki, amit látni és láttatni szeretnénk. Nem a mi szavunk valamire, amire amúgy van teljesen adekvát megnevezésünk. Használjuk bátran Júdeát és Szamáriát vagy Jehudát és Somront – ahogy Pozsonyt, Ungvárt vagy Komáromot mondunk Bratislava, Uzshorod vagy Komarno helyett.

Sokszor azért nem merünk egy-egy kifejezést használni, mert félünk, hogy a másik nem fogja érteni. Azért mondunk inkább zsidó húsvétot, mert úgy érezzük, kellemetlen lenne, ha másik visszakérdezne, hogy mi az a peszách? Azért írnak újságcikkekben Ciszjordániát zsidó portálok is, mert nem hiszik, hogy a Júdea Szamáriát bárki megértené. Csakhogy, ha mi magunk sem használjuk ezeket a kifejezéseket, akkor hogy várhatjuk el, hogy mások ismerjék vagy pláne használják? Ha tudod az alefot, és találkozol valakivel, aki azt sem tudja, akkor tanítsd meg neki! – tartja a zsidó tanmese. Ha tudjuk, hogy az peszách, Júdea és Szamária stb. stb., akkor használjuk bátran, hogy a környezetünk is tanulhasson tőlünk!

***

Lassan egy évtizede írom/szerkesztem/kitalálom/alakítom/kritizálom (a megfelelő igény szerint aláhúzandó) a magyarországi Chábád mozgalom és az EMIH internetes portálját, a zsido.com-ot, két újságját, a Gut Sábeszt és az Egységet és még megannyi írott betűjét a hozzájuk tartozó szervezeteknek. Nagy elődök nyomdokában járok és igyekszem a háború előtti nívós magyarnyelvű zsidó lapok mai megfelelőit nyújtani az olvasóknak. Bízom benne, hogy munkámmal és kollégáim munkájával megteremthetjük az alapot, ami megadja a magabiztosságot, hogy bátran használjuk a magyar nyelvet belevegyítve a „zsidós szakkifejezésekkel”, bátran használjuk a magyar nyelv betűkészletét a héber szavak leírásához, ne ragaszkodjunk az angolos átíráshoz. Mert  a nyelv nem kőbe vésett dolog,  hanem rugalmas, hajlékony alapanyag, ami a beszélő célja szerint alakul  és formálódik késszé – és teremti meg  azt a világot, amit (jó esetben) látni szeretnénk magunk körül.

 

Steiner Zsófia írása