„Azt hitték, nekik táncolok…”
Egy öreg chászid, rabbi Asher Sasonkin története
1951-ben, Szukkót ünnepének idején egy szovjet koncentrációs táborban raboskodtam. Rabtársaim többsége fiatal lengyel terrorista volt, akikben még volt elég bátorság és elszántság, hogy szembeszálljanak a kommunista uralommal. Veszélyes emberek voltak. Gyakran összeverekedtek, és ilyenkor az is megesett, hogy valamelyikük meghalt. De, Istennek hála, engem kedveltek. Látták, hogy hithű zsidó vagyok, aki makacsul próbálja megtartani a parancsolatokat.
Minden egyes rabnak dolgoznia kellett. Harmincfős brigádokba osztottak minket, egy-egy brigádnak brigádvezetője is volt, akit a táborlakók közül választottak ki. Smíní Áceret, vagyis Szukkót nyolcadik napja előtti napon a táborparancsnok elrendelte, hogy az egyik brigád tizenkét emberét egy másik brigádba osszák. Én is egyike voltak ezeknek.
– Velem ugyan nem szórakozik majd – nevetett új brigádvezetőm. – Nálam bizony szombaton is dolgozik.
– Ne kezdjen ki vele – tanácsolta az egyik nem-zsidó rab a brigádvezetőnek. – Meglátja, nevetségessé teszi magát.
Másnap, az ünnep napján, amikor a többi rabot ébresztették, hogy munkára menjenek, a brigádvezető hozzám lépett, és közölte: készüljek én is a többiekkel.
– Nem tehetem – feleltem. – Ma nem dolgozom.
– Talán sábesz van? – kérdezte.
– Nem, nincs sábesz, de mégis ünnepnap – magyaráztam.
– Milyen ünnep?
– Szukkót ünnepe.
– Ó, most már emlékszem – mondta. – A zsidók ilyenkor kis kunyhókat készítettek, s ott ültek hét napon át.
Úgy tűnt, megfogadta rabtársam tanácsát, és nem akart kikezdeni velem.
Barátságosan hozzám fordult, és így szólt:
– Látom, hithű zsidó vagy, ezért nem kényszerítelek arra, hogy sábeszkor vagy ünnepnapokon dolgozz. Csak egyet kérek tőled. Amikor a többiek munkára indulnak, te is menj velük. Ha már ott vagy, nem kell dolgoznod.
Beleegyeztem.
Csatlakoztam rabtársaimhoz. A brigádvezető két másik rab mellé osztott be, és utasította őket, hogy tartsanak szemmel. Azon a napon faágakat nyestek, én pedig mellettük álltam, és azt gondoltam magamban: „Ma van Smíní Áceret napja, az a nap, amelyen az egész zsidó nép a Tórát magához ölelve táncol. Én pedig…”. Gondolataim elszomorítottak. De hamar magamhoz tértem, és így szóltam magamban: „Sebaj! Ma van Smíní Áceret, és örvendeznünk kell!”
Erős késztetést éreztem, hogy eldúdoljak egy ünnepi dalt az ünnep tiszteletére, de aztán arra gondoltam, más se hiányzik, mint hogy énekelni kezdjek, hiszen akkor ezek ketten bizonyára agyonvernek. Ott álltam tanácstalanul, amikor az egyik rab így szólt:
– Ugye tudod, hogy neked is dolgoznod kellene, éppúgy, mint nekünk, s csak azért kaptál felmentést, mert valami zsidó ünnep van. Legalább énekelj nekünk valami vidám, ünnepi dalt!
Elénekeltem azt a dalt, amit a Tóra körbevivése során énekelnek. Vallásos hevület kerített hatalmába, az ének áttörte lelkem gátját és mindent elsöprő érzést szabadított fel. Úgy képzeltem, a zsinagógában vagyok, és magamhoz ölelem a Tóra-tekercset. Karomat keresztbefontam, mint ha valóban magamhoz szorítanám a Tóra-tekercset, és körtáncot lejtettem. Behunytam szemeimet, és rögvest más világban jártam. Higgyék csak azt rabtársaim, hogy az ő kedvükért táncolok…
Sohasem felejtem el az a határtalan örömöt, amit akkor éreztem szívemben, amikor két rabtársam előtt táncoltam…
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 51. szám – 2014. november 17.