Az utcakövek emlékezete – Új botlatókövet helyezett el az EMIH a megsérült helyére

Budapest – és most már egyre több másik város – utcakövein a napsugarak fényében váratlanul villan ki egy-egy réznégyzet, rajta néhány betű, számok. 2007 óta, amikor az első furcsa tünemény hazánkban is feltűnt, már kezdünk hozzászokni, persze legtöbben nem az információhoz, a szörnyű emlékkocka feldolgozásához, melyet ezek a „botlatókövek” idéznek, hanem csak a látványához. De mik is valójában ezek a kövek, mi a mögötte álló filozófia? Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján helyezett vissza egy botlatókövet, ennek kapcsán vesszük górcső alá az emlékezés köveit. 

 

Szabad akarat

Lassan negyed évszázada, 1997 óta járja a városokat és helyezi a kézzel készített botlatóköveit szerte Európában Gunter Demnig; egy német művész, aki azok közé tartozik, akik kevésbé érintettek a holokausztban, azaz az ő felmenői között sem áldozatokat, sem elkövetőket nem találunk.

A járdába süllyesztett 10×10 cm-es rézbe vert betűk és számok a nácizmus áldozatairól emlékeznek meg. A rövid szövegek standardizáltak: tartalmazzák az áldozat nevét, születési idejét, illetve a elpusztításának (halálának) helyét és idejét. A kockák elhelyezésénél fontos a helyszín, a helyválasztás, ugyanis a Stolpersteint ott helyezik el, ahol az áldozat legutoljára, a saját akaratából lakott.

Fontos a szabad akarat hangsúlyozása, ugyanis az az otthonukból való kiszakításakor megszűnt: a csillagos házakban és a gettóban való élet már nem tekinthető teljes, igazi életnek. Így viszont, hogy az áldozatra az utolsó szabadon választott lakóhelyénél emlékezhetünk, az önálló akarattal rendelkező emberre (aki akár mi is lehetnénk) tudunk emlékezni, és nem a kiszolgáltatott, emberi tulajdonságaitól és jogaitól megfosztott élőlényre, aki csak halovány másolata egykori önmagának.

 

Decentralizált mega-emlékmű – személyes hangvétellel

Az egyre növekvő számú emlékkövekből egy hatalmas, decentralizált holokausztemlékmű-hálózat rajzolódik ki, mely elsőre nem feltétlenül tűnik meghatározónak, viszont, ha figyelmesen rójuk az utcákat, akkor egyre többe fogunk „belebotlani”, és lassanként kirajzolódik a hatalmas emlékmű. Számokban: jelenleg mintegy 70.000 botlatókő van szerte Európában, ebből Magyarországon mintegy 500 található.

A Stolperstein pontosan a sporadikussága miatt annyira megkapó, hiszen ezáltal szinte kikerülhetetlen, önkéntelenül is „belebotlunk” ellentétben egy nagy méretű holokauszt-emlékművel, melynek megtekintése inkább egy akaratlagos te­vékenység eredményeképpen va­ló­sul meg. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a „centrális emlékművek” he­lyettesíthetők a Stolpersteinekkel vagy fordítva, hiszen mindkettőnek megvan a maga funkciója: a nagy méretű centrális emlékművek elsősorban tömegekre, gyűjtőhelyekre, míg a Stolperstein az individuumra emlékeztet, ezáltal személyesebb hangvételű.

Amikor egy városban több botlatókövet is elhelyeznek, már beszélhetünk arról, hogy a város és lakói kollektív emlékezetének és identitásának részét képezi – a vidéken élőkben mindennapjaiba is újból bekerül, hogy ott valaha zsidók éltek, akiket innen elhurcoltak és meggyilkoltak. A történelmi múlt a botlatókövek révén összefonódik a város lakóinak mindennapi életével, mintegy folyamatosan „jelen van”, hatással van, formálja a közösség gondolkodását és viselkedését.

 

Stolperschwellen

A botlatókövek speciális esete, mikor egy épület előtt már nem lehet vagy inkább nem illik „néhány” kővel megemlékezni, mert az adott helyszínen tömegmészárlás történt. Ezek a „botlatóküszöbök” jellemzően 100×10 cm méretűek és a rézlapon a gyilkosság rövid története olvasható, több esetben nemcsak az adott ország nyelvén, hanem angolul és németül is.

Stolperschwellent találunk pél­dául az észak-németországi Han­za-városban, Stralsundban egy olyan épület előtt, ahonnan az T4-es akció legelső áldozatait hurcolták el. Az 1939 szeptember és 1941 augusztu­sa közötti „eutanázia program” ke­retében több mint hetvenezer em­bert öltek meg egy lengyel faluban, többek között az innen elvitt 1160 mentális beteget is. Vagy a görög Tesszalonikiben, az előtt a ház előtt, ahol Eichmann megtervezte a helyi zsidók deportálását, melyben a közösség 96,5 százalékát elpusztították.

A botlatókövek lélektana

A Stolperstein-projekt az emlékezés modern, újszerű formáját választotta, melyet lélektani szempontból elemezve az alábbi következtetésekre juthatunk. A városban járó ember környezetének, élőhelyének szerves részét képezik a kövek; szinte használati tárgyaknak is tekinthetők, hiszen, ha sietünk és nem nézünk a lábunk elé, akaratlanul is használjuk, tehát rájuk lépünk továbbhaladásunk során. Ezáltal folyamatos interakció valósul meg a kövek és a város lakói és látogatói között. A kövek különleges és szokatlan színükkel, mintegy felhívó jelleggel bírnak: megállítják és megszólítják az arra haladókat, igen sokféle emberi reakció (viselkedés, érzelem és gondolat) kiváltói lehetnek. Van, aki megtorpan egy pillanatra, lepillant, majd elsiet, van, aki elolvas a kőről egy nevet vagy egy dátumot, és elgondolkodva továbbhalad vagy lehet olyan is, aki hosszabban megáll, figyelmesen szemügyre veszi, elolvassa és esetleg le is fényképezi a látványt.

A különböző viselkedéses reakciók mellett nem szabad megfeledkeznünk a rövidebb és hosszabb idejű belső folyamatokról sem, melyeket a fizikai környezet indukál. Az érzelmek széles skáláját válthatja ki a járókelőkből a botlatókő. Aki először találkozik vele, meglepődhet, amikor rájön, hogy mi is az valójában. Ezt követheti szomorúság, fájdalom, bűntudat, de beindulhatnak olyan emlékezeti folyamatok is, melyek a személy családi és személyes identitását alakítják. Természetesen előfordulhat az is, hogy a kő elutasítást, haragot és megvetést vált ki a befogadójából.

 

Eddig csak egy tűnt el…

Ahogy a fentiekből kitűnik, a kölni szobrász eddig mintegy 70.000 darab botlatókövet helyezett el szerte Európában, és a szám csak egyre növekszik – ennek a gyarapításában a hazánkban élen jár a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), mely az elmúlt években egyre több vidéki városban kezdeményezte a lerakásukat.

A nem kevés számú emlékkőből – mely szám egyébként a nácizmus összes áldozatának 1 százalékát sem teszi ki (!) – eddig egyetlenegy darab tűnt el. A szégyenletes esemény sajnos Magyarországon, Budapesten történt: a XII. kerületi Greguss utca 9. szám előtt, a Jobbik helyi irodájától néhány lépésre 2012 őszén eltűnt Laub Magdolna (1914–1944) botlatóköve röviddel az után, hogy lerakták. Azóta sem került elő sem a kő, sem a tettes – akárcsak a fiatal Magdolna, akit 1944-ben deportáltak; „sorsa ismeretlen” állt az emlékkövén.

 

Amit pedig újból leraktak

Az EMIH 2014-ben leplezte le a gettóemlékfalat a Dohány utca 34. számú telek szélén, ahol egykor szintén bérház állt, de ma a Bét Menáchem Iskola játszótere és jó időben tornakertje terül el. Ebben az épületben lakott Hegyi Tibor (1911–1942), aki itt kapta kézhez „musz”-os behívóját és innen is indult munkaszolgálatára, ahol 1942. december 16-án érte a halál Jablocsnoje mellett mindössze 31 évesen. Hegyi is kapott egy botlatókővet, melynek a felülete a korábbi építkezések során megsérült, ezért átmenetileg eltávolították, majd most, április 16-án kegyeletteljes megemlékezés keretében visszahelyezték. Az eseményen megjelentek az önkormányzat képviselői, illetve országgyűlési képviselők; em­lékbeszédet mondott többek között Kirschner Péter a Mazsike elnöke, Bóka László helytörténész, Vattamány Zsolt, Erzsébetváros polgármestere és Faith Áser a budavári zsinagóga rabbija is.

Jó látni, hogy a nemes civil kezdeményezés egyre szélesebb pártfogolást kap, és így egyre több emberhez eljut, tovább katalizálva ezzel az emlékezés folyamatát.

 

A botlatókövek lélektani hatásának  leírásában segítséget nyújtott  Szabó Anna klinikai szakpszichológus.

 

Smuel Katzburg írása