És volt, mikor elindult a láda, így szólt Mózes: Fel, ó Örökkévaló, hogy elszéledjenek ellened és elmeneküljenek gyűlölőid előled. Mikor pedig megnyugodott, mondta: Térj vissza Örökkévaló, Izrael ezreinek tízezrei közé. (4Mózes 10:35-36)
Ezt a két mondatot, melyet a zsinagógai szertartások során a Tóra elővételekor éneklünk, a Beháálotchá hetiszakaszban olvashatjuk. A Tórában két fejre állított nun betű keretezi. Bölcseink felteszik a kérdést, hogy mi lehet ennek az oka, és egyáltalán, mit keres ez a két, a szövegkörnyezetből kilógó mondat éppen itt, ezen a helyen. Azt mondja a Talmud (Sábát 115b-116a), hogy ezek a jelek arra utalnak, hogy ez a két mondat valójában különálló, nem a saját helyén lévő szöveg. Sőt, ennél is tovább mennek, és a Példabeszédek egy mondatát (9:1): „Bölcsesség fölépítette házát, kivágta oszlopait, hetet” úgy magyarázzák, hogy ez a Tóra hét könyvére utal. E magyarázat szerint a fent idézett két mondat előtti és utáni rész, valamint a két kiemelt mondat egy-egy, vagyis összesen három könyv, melyek a Bámidbár kötetét alkotják, így tehát valójában nem öt, hanem hét könyvből áll a Tóra.
A Bámidbár könyve Izrael táborának felállításával kezdődik, kialakul a közösség szerkezete, és mindenki megkapja a saját szerepét. Hetiszakaszunk elején a gondosan megszervezett nép készen áll az indulásra, törzsenként, a saját zászlajuk alatt vonulnak, a Lévi törzs tagjai felelősek a pusztai Szentély szervezett szállításáért. A zsidók ekkor összesen 11 napnyi járóföldre voltak az Ígéret Földjétől, és Mózes úgy gondolta, hogy ennyi idő alatt meg is érkeznek majd, és beteljesül a zsidó nép sorsa, elérkezik az eljövendő világ, a Messiás kora.
Ekkor olvashatjuk a fent idézett két mondatot, a „Vájhi binszoá” szakaszt, és ezt követően drámai fordulat következik be a cselekményben. A nép panaszkodni kezd, és az Örökkévaló feldühödik hálátlanságuk miatt. Tüze felégeti a tábor szélét, melyről magyarázóink úgy mondják, hogy azok az idegenek tartózkodtak ott, akik a zsidókat követték útjukon, de nem tartoztak hozzájuk. Mások szerint a nép vezetőinek hibáira utal a szöveg, mivel ők azok, akik átvitt értelemben a tábor szélén vannak. A hús hiánya miatt kialakult elégedetlenkedés a zsidókhoz csapódott egyéb elemektől indult ki, ám hamar elterjedt az egész táborban. Eközben a nép vezetői között is problémák alakultak ki, és Mózes maga úgy érezte, hogy alkalmatlan a szerepére:
És mondta Mózes az Örökkévalónak: Miért bánsz rosszul szolgáddal és miért nem találtam kegyet szemeidben, hogy rám vetetted az egész nép terhét? Vajon én fogantam-e az egész népet, vagy én szültem-e, hogy azt mondod nekem: Vidd azt öledben, amint viszi a nevelő a csecsemőt, a földre, melyről megesküdtél őseinek. Honnan vegyek: húst, hogy adjak ez egész népnek? Mert siránkoznak rajtam, mondván: Add nekünk húst, hogy ehessünk. Nem bírom én egyedül vinni ez egész népet, mert nehéz az nekem. Ha pedig így bánsz velem, ölj meg inkább, ha kegyet találtam szemeidben, hogy ne lássam szerencsétlenségemet. (4Mózes 11:11-15)
Ennek eredményeként a nép húst kap, ám ebbe rengetegen belehalnak, és a vezetőséget újraalkotják. És éppen ekkor, ebben az igen ingatag pillanatban újabb furcsaság történik, két férfi, Eldád és Medád próféciát mond, ám nem annak rendelt helyén, a Szentélyben, hanem a táborban, a sátrak között, Jehosua bin Nun, Mózes későbbi utóda pedig a nagy vezetőtől kér segítséget az esetükben, ami tovább rombolja Mózes amúgy is kissé megtépázott tekintélyét. Ezt követi Mirjám és Áron története, mely a vezetőség helyzetének további romlását mutatja.
A korábbi rendszerezettséghez, összeszedettséghez, emelkedett hangulathoz, a teljes megváltás közeledtéhez képest megváltozott a realitás. A táborban zűrzavar uralkodott el a fürjek miatt, halál sújtott rengeteg embert a mohóságáért, és a pletykálkodás miatt hét napig késlekedtek, míg Mirjám tisztulására vártak.
A Vájhi binszoá szakasza ezt a két, egymástól élesen elütő helyzetet választja el. Vannak vélemények, melyek szerint ez egy, ahogyan fent írtuk, különálló könyv, mások szerint viszont ez a rövid szakasz valójában az ötödik könyvhöz, a Dvárimhoz tartozik. Ez utóbbi könyv ugyanis Mózes beszédeit tartalmazza, melyeket az új, az Izraelbe bevonulni készülő nemzedékhez intézett. Ez a két mondat, mondják a magyarázók, azt az ideális helyzetet jelenti, amelyre akkor került volna sor, ha a fent részletezett sajnálatos események nem változtatták volna meg az eredeti tervet, vagyis azt, hogy tizenegy nap múlva elérik az Ígéret Földjét és ezzel együtt a végső megváltást.
Ezzel azt is mondják, hogy az ezt a mondatot megelőző rész Mózes negyedik könyvéből valójában a könyv első változata. Ha a zsidók az eredeti tervet követik, és abban az ideális helyzetben haladnak tovább, amelyben voltak, bevonultak volna Mózes vezetésével Erec Jiszráelbe. Azonban, ahogyan bemutattuk, nem így történt. A Vájhi binszoá részt követő fejezetek azt írják le, hogy hogyan alakult valójában a történet, a drámai fordulat után. Maga a kiemelt két mondat Mózes ötödik könyvének ideális változatát jelentik: elindultak és bevonultak az Örökkévaló segítségével Izrael Földjére. Ehhez képest a Dvárim könyve a valójában megtörtént eseményeket tükrözi.
Miért rögzíti a Tóra mindkét változatot? Az ideálisat és a valóságosat is? A kérdés hasonlóképpen feltehető sávuottal kapcsolatban: miért akkor ünnepeljük, amikor az első kőtáblákat megkapta a nép, melyeket azután Mózes összetört. Miért nem jom kipur napján ünnepeljük a tóraadást, a második kőtáblák átadásának emlékére. Miért az elsődleges, végső soron sikertelen eseményről emlékezünk meg? Azt mondják bölcseink, hogy ez a kérdés csak akkor lenne érvényes, ha a Tórát csupán a zsidó nép történelmét rögzítő könyvként értelmeznénk. A Tóra azonban jóval több ennél, és hiába alakultak másként az események, mint ahogyan az ideális lett volna, a spirituális mozgatórugó, az események mögött meghúzódó metafizikus háttér nem rombolódott le, és érvényben van a mai napig. A Bámidbár könyvének ideális része éppen így releváns ma is, bár még nem történt meg, mivel bizonyos emberi hibák és helyi körülmények megakadályozták. Ettől még alapvető igazságokat tartalmaz a zsidó nép sorsáról és Istennel való kapcsolatáról. Ez az az igazság, mely a megváltás folyamatába vetett hitünk alapját jelenti, hiszen, ahogyan a Rámbám is írta, hisszük teljes hittel, hogy eljön a megváltás, még akkor is, ha késlekedik, eljön a nap, amikor elérkezik Messiás és vele a teljes megváltás. Adja az Örökkévaló, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen!
Forrás: etzion.org.il