Az elnémítás kultúrája kezd körülöttünk kialakulni: az értelmes diskurzust a befogott füllel való kiabálás váltja fel, a mások érzékenysége iránti tapintat olyan követelménnyé nőttek ki magát, ami eltapos minden egyéni véleményt. 

Aki életében először szembesül a Talmud szerkezeti felépítésével, általában megdöbben. Herman Wouk így mutatja be: „két tömör, fekete hasábot látok, rendezetlen körvonalú héber szedést, két oldalukon keskenyebb, kisebb betűs hasábok, amelyeket újabb, még karcsúbb, egészen apró betűs kolumnák szegélyeznek. A szöveg pontozatlan, és írásjelek sincsenek benne.

A tömör oszlop maga a Talmud. A keskenyebb hasábok kommentárok vagy olvasatvariációk, utaló jegyzetek. A traktátus hátoldalán további kommentárok állnak, sűrű szedésű, ijesztő hosszúságú tömbökben. Úgy tetszik, a tanuló egyetlen talmudi mondaton belül tíz évszázadot, tucatnyi országot átfogó vitába csöppen.”

A Talmud nem egy kinyilatkoztatás, hanem egy tudástár, amelyben ellentmondó vélemények szépen megférnek egymással: a tanulmányozó évszázadok egymásnak felelgető, egymással vitázó tudósok beszélgetését követheti végig, zegzugosan kanyarogva a témák között.

Némi szabad asszociációval azt mondhatjuk,  a Talmud egy-egy oldala olyan,  mint egy Facebook-poszt és annak  kommentszekciója, relevánsabb  és kevésbé releváns hivatkozásokkal,  témától elkanyargó albeszélgetésekkel, és időnként heves szóváltásokkal.

Ezek után hadd kanyarodjak én is el a témától egy kis kulisszatitkot bemutatva. Lassan egy évtizede szerkesztem Oberlander Báruch rabbi cikkeit. Túl azon, hogy random információkra tettem szert a budapesti villamosközlekedés kezdeteiről, a magyarországi húsfeldolgozási előírásokról vagy a betongyártás részleteiről, ez a munka nagyon változatos háláchikus tudással vértezett fel. Minden új cikk egy tanulságos és izgalmas tanulási folyamat: amíg én nem értem tökéletesen az adott témát, addig a cikk még nincs készen.

Ezek a háláchikus témákat feldolgozó írá­sok azonban a ténylegesen átadott tu­dás mellett egy nagyon különleges szem­léletmódot tanítanak az olvasónak (és persze első olvasójukként nekem ma­gamnak is), jelesül azt, hogy az álta­lá­nosan elfogadott vélemények sosem áll­nak önmagukban.

Mire gondolok? Ha vé­gignézünk egy rabbinikus írást, akkor azt tapasztaljuk, hogy módszeresen végigvezet azon a folyamaton, ahogy az egymás után következő rabbi-generációk egy-egy vallásjogi problémával megbirkóztak, nem titkolva azt a tényt, hogy a rabbik időnként nem értenek egymással egyet. Sőt, időnként vehemensen nem értenek egyet, bizonyítékul tórai idézeteket, talmudi történeteket vagy éppen más rabbik véleményét citálva elő.

Felmerülhet a kérdés, miért szükséges átrágnunk magunkat egy sor, azóta már kiszavazott véleményen azért, hogy eljussunk a ma elfogadott véleményig. Miért kell a háromszavas magyarázatok helyett leásnunk az érvelés gyökeréig csak azért, hogy onnan újabb és újabb útvonalakat végigjárva a rabbinikus irodalom labirintusában eljussunk egy konklúzióig – ami ráadásul gyakorta nem is egy egyértelmű válasz, hanem három négy alternatíva?

Egy háláchikus tanulmány teli van olyan látszólagos zsák­utcával, mint hogy „de nem ez az elfogadott vélemény” vagy „ezzel nem ért egyet XY 14. századi rabbi”… és néha a végeredményre törekvő agyunk türelmetlenül vágtatna előre, hogy megtudja a megoldást – valahogy úgy, mint amikor egy izgalmas bűnügyi regényt olvasva alig bírjuk megállni, hogy ne lapozzunk a könyv utolsó lapjaihoz, mielőbb kiderítve, hogy ki a gyilkos. Csakhogy ezzel elrontjuk a saját szórakozásunkat, ami a nyomozás izgalmából adódna.

Mindez azt tanítja, hogy bár lehet, hogy egyvalaki véleményét tartjuk mérvadónak, ettől még nem kell elhazudni azt, hogy léteznek más vélemények, sem azt, hogy minden bölcs építkezik az előtte élt bölcsek tudására (vagy éppen tévedéseire). A zsidóság nem egy dogmatikus vallás és a zsidó vallásjog válaszai a legritkább esetben feketék vagy fehérek. Kétkedő, kutató és bizonyos szempontból rendkívül demokratikus felfogás ez, egy olyan világ, ami bár isteni törvények szó szerint kőbe vésett rendszerén alapszik, mégis utat ad az önálló értelmezésnek, a kérdéseknek, a válaszoknak – a jó és a rossz válaszoknak egyaránt. Abból a sok száz cikkből, amit szerkesztettem, rengeteget tanultam. És nemcsak a végső válaszokból, hanem az elvetett magyarázatokból is.

Megtanultam, hogy nem kizárólag a válasz a lényege egy kérdésre adott feleletnek. Hogy a rossz válasznak is van értéke. Sőt, hogy lehetnek egymás mellett élő jó válaszok és néha egy kicsit rossz válasz mégiscsak élhetőbb, mint a legtökéletesebb. Hogy a véleményalkotás önmagában is lehet érték és egy mainstreambe be nem kerülő felelet gondolamenetéből is sokat lehet tanulni. 

Körülöttünk az elnémítás kultúrája kezd kialakulni: aki az online térben szembekerül ilyen vagy olyan oknál fogva egy véleményvezérrel, azzal nem vitát kezdenek, hanem a közösségi média különleges helyzetét felhasználva eltüntetik a virtuális térből. Ehhez elég egy nagyszámú követővel rendelkező influenszernek arra biztatni híveit, hogy jelentsék például zaklatás vagy rasszizmus vádjával az ellenfelét, akit rövid úton el is fognak tüntetni a moderáció lovagjai. Volt, nincs. Hiszen, ha nincs ellenvélemény, nincs probléma. És bár a valódi gyűlöletkeltés esetén ez hatékony módszer lehetne, a valódi tapasztalat az, hogy a legritkább esetben sújtja a közösségi radír büntetése az arra érdemeseket és sokkal gyakrabban szimplán a konstruktív vitát öli meg.

A biztonságos zónák világát éljük, ahol az egyetemi diskurzus elől a diákok elmenekülnek, ahelyett, hogy síkra szállnának az elveikért.

Sem a múltat, sem a jelent nem megérteni  akarják, feltárva az összefüggéseket  és levonva a tanulságokat,  hanem eltörölni vagy megmásítani.

A múlt szereplőit nem teljes mivoltukban akarják vizsgálni, csupán átfordítani a képüket, hogy kétdimenziós ábrázolásuknak ezentúl a fonákját tartsuk a színének.

A duplabeszél korszakát éljük, ami teljesen abszurd módon a szabadságjogok állítólagos védelmezőitől, a másság védelmezőitől indul és szigorú öncenzúrára kényszeríti azokat, akik nem kívánnak durva támadások kereszttüzébe kerülni – és ne értsük félre: aki ellentmond, az amellett, hogy durva internetes zaklatást élhet át, a megalázástól, a fenyegetéseken át az elhallgattatásig, fizikai atrocitásoknak is kiteheti magát.

Bár tudjuk, hogy történelmet a győztesek írják, csakhogy attól, hogy köztiszteletben álló emberek szobrait földre döntik és másik embert állítanak a helyére, nem kerülünk közelebb a valós eseményekhez, csak egy másik torzító narratíva fog elterjedni.

Nem szabad félni a miénktől eltérő véleményektől.

A gyűlölet, a rombolás, az öncélú, destruktív véleményterror az, amitől tartani kell,  mert megöli az emberi interakciókat  és végső soron az embereket is.

 

Steiner Zsófia írása

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 132. szám – 2020. július 1.