Észak-Olaszországban, Velence és Padova között található a világ talán egyik legszebb kertje, benne egy bokorlabirintus, amely bekerült Mose Chájim Luzzato (1707–1746) Meszilát Jesárim (Amszterdam, 1738) című híres zsidó etikai könyvébe is. Ennek okáról Yair Hoffman rabbi ír a VINnews amerikai ortodox hírportálon.
A lenyűgöző kert a Villa Pisani birtokán található a Brenta folyó partján San Pietro di Stra részén. A villát és a kertet a befolyásos és gazdag Pisani család építtette 1722-ben, mikor a 15 éves Luzzato rabbi a szomszédos Padovában élt.
A különleges bokorlabirintus kilenc koncentrikus körből áll, melyet kilencszáz tő bukszus sövény rajzol ki. A kert közepén egy torony található, dupla csavarvonalú, külső lépcsővel.
„Azért mondják a költők: Menjetek Chesbonba, [építtessék föl és szilárdíttassék meg Szichón városa.]” (4Mózes 21:27.) – A Bává Bátrá 78b.-ben található gemárá a következő értelmezést adja ennek a tórai résznek:
„A költők, »hámoslim« azok az emberek, akik uralkodnak gonosz hajlamaik felett. Nekik mondják, gyertek Chesbonba, ami azt jelenti, hogy számoljuk ki »chesbono« a világon megtettek értékét, vagyis a micvák teljesítése által okozott anyagi veszteséget az általuk szerzett haszon ellenében, illetve a nyereséget, mely a bűnöző életmódból származott, az azokból származó veszteséggel szemben…”
Az életben az egyik legnagyobb kihívás, amit az embernek le kell küzdenie, az önámítás. Az önbecsapás nem más, mint hazugságok sorozata vagy racionalizálás, amelyet azért találunk ki, hogy igazoljuk saját hibás álláspontunkat vagy helytelen cselekedeteinket. Ha nem lennénk elfogultak magunkkal szemben, akkor nem csak mélyen belül tudnánk, hogy egyes gondolataink, tetteink helytelenek.
A Meszilát Jesárim harmadik fejezetében ezt így magyarázza Luzzato rabbi: Ezt az igaz tanácsot csak azok adhatták volna és csak azok láthatták volna igazságát, akik már kiszabadultak gonosz hajlamaik karmai közül és uralkodtak felette. Mert, aki még mindig fogoly a gonosz hajlamának börtönében, nem láthatja az igazságot, képtelen azt felismerni, mert a gonosz hajlam szó szerint elvakítja a szemét. Olyan, mint aki a sötétségben jár, s hiába vannak előtte akadályok, nem látja őket.
Az éjszaka sötétsége kétféle tévedést okoz. Egyfelől eltakarja a látásunkat, hogy ne lássuk mi van előttünk, másfelől eltorzítja a látásunkat, így egy oszlopot embernek, egy embert pedig oszlopnak nézhetünk. Azaz, a rosszat is képesek vagyunk jónak és a jót is képesek vagyunk rossznak látni. Ez vezethet minket a pusztulás mélységébe. Az önámítás arra késztethet minket, hogy észszerűvé tegyük azt, amit nem látunk pontosan.
Szerencsére háromféle megoldás is létezik erre a veszélyre: Először is el kell köteleznünk magukat arra, hogy a mindennapi igazság alapján éljük életünket. Másodszor, minden lehetséges erőfeszítést meg kell tennünk, hogy válaszokat találjunk kérdéseinkre, melyeket olyan embereknek kell feltegyünk, akik képesek uralkodni gonosz hajlamaikon és tisztán látják az utat maguk előtt. Bölcseink azt mondják, hogy az ő tanácsaikra hallgassunk. Harmadsorban pedig minél több időt kell fordítanunk az igazság alapelveinek tanulmányozására, hogy felismerjük a különbséget az önámítás és az igaz valóság között.
Ahogy Slomó háMelech, vagyis Salamon király írja a Példabeszédek könyvében:
„Szemeid előre tekintsenek és szempilláid egyenesen nézzenek magad elé. Mérlegeld lábad nyomdokát s mind az útjaid megszilárdulnak. Ne hajolj jobbra és balra, távoztasd lábadat a rossztól.” (Mislé 3:25–27.) Vagy ahogy Jesájá próféta mondja: „Kutassuk át utainkat s vizsgáljuk meg, hogy megtérjünk az Örökkévalóhoz!” (Échá 3:40.)
Ugyanitt, a Meszilát Jesárim az említett problémát egy kerti labirintushoz hasonlítja. A Villa Pisani kertjét eredetileg a nemesek szórakoztatására alkották meg. A növényeket úgy ültették, hogy azok áttekinthetetlen falakba rendeződjenek, az ösvények mindegyike hasonlónak tűnik, hogy zavart okozzanak a kijárat megtalálásában.
A Villa Pisani labirintusának célja, hogy a benne sétáló eljusson a kert közepén álló toronyba. De mint a labirintusoknál általában, csupán az ösvények egy része vezet a toronyhoz, a többi zsákutca, csak az emberek megtévesztésére szolgál.
Aki a labirintusban jár, egyáltalán nem képes eldönteni, hogy a megtévesztő vagy a helyes úton jár-e. Mindegyik hasonlónak tűnik, nincs észrevehető különbség a szemlélődő számára. Az ember elsőre szinte biztos, hogy nem éri el a tornyot, hacsak nem ismeri a helyes utat a korábbi tapasztalatai alapján.
A labirintus közepén, a toronyban álló ember viszont átlátja az egész útvesztőt, látja a helyes és a helytelen utakat, átvitt értelemben tehát különbséget tud tenni az igaz és a hamis között. Ő abban a helyzetben van, hogy figyelmeztetheti a labirintusban járókat, hogyha a helytelen úton járnak.
Aki megfogadja a toronybéli bölcs tanácsát, az eléri a célt, viszont aki nem hajlandó hinni a bölcsnek, és csak a saját szemét követi, az elveszik, s lehet, hogy sosem talál ki a labirintusból.
Tehát, aki nem uralkodik a rossz hajlamán, az nem tud különbséget tenni a helyes és a helytelen között. De akik képesek uralkodni a gonosz hajlamaikon, akik már elérték a tornyot és elhagyták az ösvényeket, akik tisztán látják az útvesztőt, azok tanácsot is adhatnak azoknak, akik hajlandók meghallgatni őket. Az ilyen embereket kell keresnünk életünk útvesztőjében!