Az Álter Rebbe, a ljádi Snéur Zálmán rabbi (1745-1812) a Chábád hászidizmus alapítója és első rebbéje volt. Különleges személyiségét, a zsidósághoz és az egyszerű emberekhez való elhivatottságát számos történet illusztrálja. Halálának évfordulója (tévét 24.) alkalmából három történetet idézünk fel.
- Jom kipur reggelén, az ima közepén az Álter Rebbe egyszer csak levette a táleszát és a kitlijét, és az év legszentebb napján, amikor mindennemű munka tilos, kiment a falu szélére, fát vágott és tüzet rakott, hogy levest főzzön egy asszonynak, aki éppen akkor adott életet a gyermekének. Később megkérdezték tőle, miért ő maga végezte el ezeket a munkálatokat, melyek máskülönben tiltottak ezen a napon, csak akkor tehetjük meg őket, ha életmentésről van szó. Miért nem mással végeztette el a feladatot? Azt felelte erre: ha életmentésről (pikuách nefes) van szó, akkor az a lehető legnagyobb micva, melyet egy zsidó megtehet! Mit tanulhatunk ebből? Azt, hogy lehetünk az elérhető legmagasabb szellemi szinten, teljesen elmélyedve imáinkba, akkor is meg kell szakítanunk ezt a magas szintű spirituális tevékenységet annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk egy egyszerű zsidónak.
- Egy városban élt egy hírhedt fösvény, aki meglehetősen nagy gazdagsága ellenére nem szívesen adott cedákát (adományt), így a rabbik és koldusok egyaránt elkerülték a házát. Aki véletlenül mégis arra tévedt, mindössze egy rozsdás kopejkát kapott, amit kedvetlenül utasított vissza. Az Álter Rebbe, aki zsidó rabok kiváltására gyűjtött pénzt, elutazott abba a városba is, ahol ez az ember lakott, és kihirdette, hogy két rabbi kíséretében szeretne ellátogatni a fösvényhez. Bár kezdetben senki nem akart hozzá csatlakozni, ketten végül beadták a derekukat. A rebbe csak annyit kért, hogy akármi történik, egy szót se szóljanak. Megígérték, és útnak indultak. Elértek a fösvény díszes házáig, bekopogtak, és hamarosan be is bocsátották őket a nagy pompával berendezett fogadószobába. A fösvény, miután meghallgatta, miért jöttek, bársonyból készült pénztárcát vett elő, és színpadias mozdulattal egy rozsdás kopejkát nyújtott át vendégének. Legnagyobb meglepetésére azonban visszautasítás, vagy felháborodás helyett a rebbe elfogadta az adományt, sőt, megköszönte és áldásokkal halmozta el a gazdag embert. Amikor az ajtóhoz értek, még egyszer köszönetet mondott, majd kísérőihez fordult: „És most induljunk tovább. Még sok pénzt kell ma összegyűjtenünk, hogy elérhessük a célunkat. Még egyszer nagyon köszönjük, Isten áldása legyen Önnel” – fordult vissza a fösvényhez, intett társainak, majd útnak indult. Néhány perccel később a gazdag ember futva érkezett utánuk: „Rabbik, kérem, álljanak meg, jöjjenek vissza!” – Nem sokkal később ismét a puha karosszékekben ültek, és a gazdag ember ezt kérdezte: „Pontosan mennyi pénzre van szükségük?” – „Ötezer rubelre” – felelt az Álter Rebbe. A fösvény ezer rubelt nyújtott át neki egy zsákocskában. A rabbik elképedve figyelték, amint az Álter Rebbe ugyanazzal a melegséggel és hálával a hangjában, mint korábban, megköszönte és megáldotta az embert. Ismét búcsút vettek, ám nem telt bele sok idő, megint csak a gazdag ember közeledett futva. „Kérem, várjanak meg! Elhatároztam, hogy kifizetem az egész váltságdíjat!” – Amikor ez megtörtént, és végleg elváltak, a rabbik csodálkozva kérdezték: „Hogyan történhetett ez?” – A rebbe így felelt: „Ez az ember nem igazából fösvény. Egyetlen zsidó lélek sem lehet valóban fösvény, mindenki adni akar és jót akar tenni a másikkal. De nem mindenki tudja, hogy hogyan kell adni. Hogy tapasztalhatta volna meg ez az ember az adakozás örömét, ha soha senki nem fogadta el a rozsdás kopejkáját? Miután én hálával elfogadtam, amit ő adott, ő is örömmel adott még többet!”
- Reb Zálmán Senders az Álter Rebbe hűséges hászidja volt. Sikeres üzletember volt, és híres volt bőkezűségéről és adakozókedvéről. Hirtelen azonban egyre rosszabbul ment az üzlete, adósságokat halmozott fel, és elszegényedett. Két eladósorban lévő lánya volt, és szegény rokonai is abban bíztak, hogy az ő segítségével tudják férjhez adni a lányaikat. Végül kétségbeesésében a rebbéhez fordult. „Rebbe” – mondta. – „Ha úgy határoztak az égben, hogy szegénység lesz ezentúl a sorsom, akkor én ezt elfogadom, de csak azután, hogy megfizettem minden pénzt, amivel tartozom a hitelezőimnek, és kiházasítottam a lányaimat és az elszegényedett rokonaimat.” Miután a rebbe meghallgatta hászidja beszámolóját, meggyötört szemmel ránézett, és azt mondta: „Zálmán, azt pontosan tudod, hogy hogyan beszélj mindarról, amire neked szükséged van. De mi a helyzet azzal, hogy rád miért van szükség?” – A hászid ettől a kérdéstől annyira megrémült, hogy ájultan esett össze. Miután magához tért, sugárzó boldogsággal nézett a jövője elé. Minden energiáját a tóratanulásra és a mélyen átélt imádkozásra fordította. A következő szombaton az Álter Rebbe imádkozott szeretett hászidjáért és megáldotta őt. Zálmán Senders a rebbe imái által megerősödve tért haza, és szerencséje hamarosan jobbra fordult. Lassan-lassan újraindult az üzlet, kifizette hitelezőit, férjhez adta a lányait és a rokonait. Amint képes volt félretenni a világi gondjait és az önmagáért való tanulásra és imádkozásra koncentrálni, anyagi gondjai is megoldódtak.