Az „alfa generáció” cödökája

Rengeteg cikk jelenik meg mostanában arról, hogy a gyermekeinket elkényeztetjük, mindent megkapnak, „vajon hova vezet ez?” Pró és kontra jelennek meg az írások, de abban mindegyik megegyezik, hogy a gyermekeinknek felelősséget kell tanítani. Mint a Szeretetszolgálat vezetője, egyre több olyan hívást kapok ismerőseimtől, hogy segítsek megtanítani a gyermeküknek, hogy az életnek van egy másik arca is, ami az őt körülvevő buborékon túl van, ahol nem kapja meg a legújabb iPhone-t vagy a legdrágább Legót. Ahol a lakhatási költségeken túl – már ha van egyáltalán hol lakni – arra is figyelni kell, hogy miből és mit fogunk enni. 

 

Az „alfa generáció”, ahogy fogalmaznak, mindezt nem tudja. Őszintén, honnan is tudhatná, hiszen a szüleik kultúrájában sem volt benne, sőt a nagyszüleik életében sem volt meghatározó. Más inger érte őket, másra kellett koncentrálni: az ’50-’60-’70-es években korlátozott volt a luxuscikkek piaca, a ’90-es évektől nyílt ki a világ mindenkinek Európa keleti oldalán. Így nem tudják átadni az adakozás micváját, hiszen az alfa generáció nagyszülei, azaz a mi szüleink, egész életükben spóroltak, gyűjtögettek.

A júniusban nyitott Weiss Manfréd Népkonyhán rengeteg önkéntes dolgozik nap mint nap. A szülők, mikor felhívnak, ide szeretnék elhozni a gyerekeket. Megértem, mert az itt tapasztaltak, a naponta 2 750 adag étel, amit itt kiosztunk, sokkoló látványt tud nyújtani egy fiatalnak. De nem szabad ilyen mély vízbe dobni őket. Lépésről lépésre kell megmutatni nekik, hogyan tudnak embertársaikért tenni. Másrészről, azok közül, akik eljönnek hozzánk enni, sokan lehajtott fővel, szégyenkezve teszik ezt. Senkinek nem dicsőség, hogy ingyen konyhán kényszerül enni. Arra viszont büszke vagyok, hogy a kollégáimmal és az önkénteseinkkel továbbra is a napi ebéd mellé kedves szavakat is kapnak. Hiszen a lelki táplálék, a kedves és mosolygós hozzáállás miatt sokkal finomabb az étel, és a vendégek érzik, emberszámba veszik őket. Főleg, hogy a vendégeink nagy része nyugdíjas, akik végigdolgozták becsületesen az életüket, de rezsi és gyógyszerdíjak mellett ételre már nem marad a nyugdíjból.

Így a szülőknek ehelyett javasoltam az adakozás alapvetőbb szintjét: vezessék be a cödáká perselyt, ahova a zsebpénzéből tegyen minden héten félre a gyerek és megbeszélt időközönként együtt menjenek el a boltba, vegyenek tartós élelmiszert és azt vagy hozzák el hozzánk, hogy továbbküldjük vagy személyesen adjanak ételt az utcán élő rászorulóknak.

Javaslom, hogy ne a kényelmes kocsiba üljenek be, hanem sétáljanak egyet, használják a tömegközlekedést. Egy budapesti aluljáróban, főleg így télen, hidegben találkozni fognak a „másik oldallal” is. Nagyon fontos! A gyermekünknek érhetően és ítélkezésektől mentesen mondjuk el, mit látunk. Rengeteg hajléktalan, rászoruló van, akinek történetét nem ismerve hozunk ítéletet: „biztos megérdemelte”. Nem. Senki nem érdemli meg, hogy ne vegye körül szerető család, egy fűtött lakás és egy teli hűtő.

Az elmúlt három évben rengeteg élettörténetet halottam. Ezek tanítottak meg engem, hogy nem ítélkezhetek elsőre. Nehéz időszak volt, felnőtt fejjel új dolgot tanulni, amit sehol nem tanítottak, igazi kihívás. De most már tudom, hogy átadni még nehezebb, mint megtanulni.

Egy korábbi interjúban megkérdezték tőlem, hogy Milyen változásokat látnál szívesen a munkádban a következő években?” akkor ezt válaszoltam:  „Jó volna, ha lenne egy pipettám, amivel mindenkibe belecseppenteném az érzést, hogy milyen adakozni, segíteni. Mert aki egyszer eljön segíteni nekünk, mindig visszajön. Viccesen, olyan mint a kábítószer. Rá lehet kapni a jótékonykodás ízére.”

Kívánom mindenkinek, hogy folyamatosan, akár együtt kapjunk rá a jótékonykodás ízére, és mutassuk meg gyermekeinknek, hogy milyen finom ez az „íz”.

 

 

Az adakozás 10+1 parancsolata

 

Kedves Adományozó!

Ha holnap minden vagyonodat elveszítenéd, és egy segítő szervezet azt mondja, ad neked ruhát, élelmiszert, bútort, tévét, akkor bizonyára boldog lennél. Csakhogy a következőket kapnád: 1960-ban varrt, kitűnő állapotú nejlon barna öltöny. Egy folt sincs rajta, a nagypapáé volt, aki csak ünnepnapokon hordta. Kicsit naftalin szagú, de teljesen jó az állapota. Mellé a mama hagyatéka, a szuper köntös és a rakott szoknya: egy ügyes kezű varrónő át tudja alakítani. A gyerekeknek társasjáték, puzzle. Igaz, hogy 1-2 darab már elveszett belőle, de lehet pótolni egy kis fantáziával. A tévé is működik, igaz, a távirányítója már elveszett, és két ember kell, hogy felemelje, mert még a hagyományos képcsöves, de hát akinek nincs, annak ez is jó…

 

Rengeteg ilyen és ehhez hasonló mondatot hallok. Ezért kérlek meg, kedves Olvasó, hogy gondolj bele. Te elfogadnád ezeket? Ugye, hogy nem jó szívvel. Ezért, kedves Adományozó, mikor elhatározod, hogy elhozod hozzánk a már nem használt ruháidat, ott állsz a ruhásszekrényed mellett, jusson eszedbe a következő:

 

  1. Koszos, sérült, divatjamúlt ruhát, kérlek, ne adományozz! Csak olyat, amit még te is felvennél és tiszta. A Szeretetszolgálat nem szemétlerakó, nem tudunk naponta több tonna ruhát átválogatni és kidobni.
  2. Vidéken még elmegy! A vidéken élő emberek nem szigeten laknak, ugyanolyan igényük van a jó és szép holmikra, mint a fővárosban élőknek. Ahogy L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója írta egyik cikkében: „A vidéki szegénység nem lomtár, nem a fővárosban ’fölösleges’ dolgok befogadója”.
  3. Ha játékokat szeretnél adni, csak ép, minden darabban meglévő játékot adj. Ha elemes játék, akkor elemmel add! Mütyüröket, félig elhasznált festékeket, kiszáradt gyurmát ne adj. A te gyermeked sem örülne, ha ilyet kapna.
  4. Tartós élelmiszernél figyelj a lejárati időre! Ha még pár hónap van hátra, az nagyon jó, de ha már pár hónapja lejárt, ne hozd el, kérlek, mert nem adhatjuk tovább és a szemétbe kerül (ahová való).
  5. Ha ajándékba kaptál egy vicces bögrét, egy értelmetlen, mert semmire nem használható háztartási eszközt vagy szobrot, „csetreszt”, azt – ahogy te sem tudod hasznosítani – más sem fogja tudni felhasználni.
  6. Műszaki cikkek adományozásánál azon kívül, hogy működőképes legyen, nagyon fontos, hogy ne azért kerüljön hozzánk, mert odahaza már nem fér el. Gondolok itt a 30-40 éves tévékre, távirányító nélkül. DVD lemezt se hozz, mert már senki nem néz DVD-t. Főleg nem VHS kazettát (ebből is kaptunk már sokat).
  7. Kényes kérdés a könyv. Minden gondolkodó ember tudja, hogy „könyvet nem dobunk ki”. Így könyvtárak felszámolásánál egyből ránk gondolnak. Azonban a rászorulók, valljuk be őszintén, nem könyvet kérnek. Ilyenkor azt javaslom, hogy keressék meg a közeli iskolákat, könyvtárakat, és egyeztessenek velük. Ott is remek helyük lehet.
  8. Az egyik legnehezebb és legspeciálisabb adományozás a bútor adományozása. Itt hatványozottan igaz, hogy ne legyen sérült, hiszen még balesetveszélyes is lehet a leeső szekrényajtó. Minden adományt befogadó szervezet küzd a raktározási gonddal. Nincsenek hektárnyi területek, ahol csarnokokban tartanánk a bútorokat. A mozgatásuk sem egyszerű. Azt szoktam javasolni, hogy az interneten, közösségi oldalakon adják fel hirdetésként „ingyen elvihető” megjelöléssel. Vannak kimondottan ilyen csoportok, ahol a rászorulók jelentkezni tudnak értük.
  9. „Van itt egy pár zsák jó holmi, mikor jöttök érte?” Ahogy az első pontban írtam, nem vagyunk szeméttároló, de fuvarozó cég sem. Azok, akik tényleg adakozni, segíteni szeretnének, megtalálják a módot, hogy elhozzák hozzánk – nyitvatartási időben! Csapták már ránk a telefont, megsértődve, hogy „ha nem kell, odaadom más­nak.” De abba senki nem gondol bele, hogy naponta több felajánlás is érkezik, fizikai képtelenség lenne mindenhova elmenni.
  10. Végül a legfontosabb: Csak tiszta szívből adjunk! Az adakozásnak 8 szintje van. Mindegy, hogy mi­lyen „szinten” műveljük az adakozás micváját, Isten látja ezt, és ezzel is közelebb kerülünk a Messiáshoz.

+1.  Egyre többször előfordult velünk, hogy nyitvatartási időn túl hozták el az adományt. Az este lerakott zsákokat aztán az éjjel arra járók szétszedték és szétdobálták a ruhákat a koszos, eső áztatta földön. Így, azon túl, hogy szedhettük össze, egyből dobhattuk is ki. Hiszen koszos, sáros ruhát nem küldünk senkinek. Kimosni a ruhákat nem tudjuk, se eszközünk, sem emberi erőforrásunk erre nincsen.

 

Ha a jó szándékhoz a fentiek ismerete is társul, akkor adni és kapni egyaránt öröm lesz!

 

Szilágyi Nóra írása