Ármányok és viszályok a pesti rabbiszék körül

Münz, Boskowitz és Wahrmann rabbik a pesti hitközség életében

A pesti zsidó közösség kialakulása viharokkal teli majd’ két évtizedet ölel fel. Ezek a viharok viszont nem is annyira kintről, mint a közösségen belülről támadtak: rabbik versenyeztek és próbálták meg legyűrni a másikat, hogy megkaparinthassák a pesti rabbiszéket, mely abszurd módon eleinte a valóságban nem is, csak a képzeletekben létezett. A viszályok időnként ármányokkal párosultak és szappanoperákba illő jeleneteket idéztek elő… A pesti hitközség kialakulásának történetét meséljük el az első pesti rabbi(k) szemszögéből.

Fohászok, illegális és legális imahelyek

Zsidók már jó ideje szerettek volna Pestre betelepedni, legutóbb ezzel 1762-ben próbálkoztak, de köszönhetően egy 1703-ban keletkezett rendeletnek és többek között a zsidóbarátnak enyhén sem nevezhető esztergomi érsek ráhatásának: ezzel még jó ideig várniuk kellett. Az érsek összeköttetéseinek bevetése mellett fohászra szólította fel a pesti lakosságot, hogy könyörögjenek azért, hogy zsidók semmiképp ne te­lepedhessenek közéjük – és, úgy lát­szik, jól könyörögtek, ugyanis a kö­vetkező 20 évben zsidó nem igazán lakhatott Pesten.

„Nem igazán”, azaz kivételek ak­kor is voltak: az 1770-es évek vé­gétől – amikor lazulni kezdett a til­tás és talán kevesebben is fohászkodtak – néhány, úgynevezett „megtűrt zsidó” tűnt fel a pesti ut­cákon.

Sőt az egyik, Sachsel Már­kus (?–1819) lakásán már alkalmi jelleggel imádkozni is összegyűltek a vá­sárok idején (egy évben négyszer) itt tartózkodók – de azért en­nek a hatóságok hamar a végét vet­ték. 

1783. március 31. hozta el az iga­zi áttörést, amikor II. József ren­delete elgördítette az addigi akadályokat a zsidók elől, amikortól nem hatott többé az érseki fohász sem. A törvénycikk engedélyezte a zsi­dók beköltözését a szabad királyi városokba.

Már a „zsidó magvetés” évében imaház vert gyökeret a mai Király utcában álló Häusler-féle majorsági épület egy bérleményében. Az imaház alapterülete, mely nem volt nagyobb egy kisebb teremnél, az akkoriban használatos „öl, láb és hüvelyk” átszámítása után sem ad ki többet 37 nm-nél, nem meglepő hát, hogy az hamar szűknek bizonyult, és bővíteni kellett (mintegy 41 nm-rel). Mint rendesen ebben az időben, a nők és a férfiak szigorúan el voltak szeparálva egymástól, külön-külön helyiségben imád­koztak.

Kölcsön Tóra és titkos rabbi

Imaházuk tehát igen, viszont saját Tórájuk egészen 1791-ig nem volt a pestieknek. Egy Szent Tekercset az óbudai hitközségtől béreltek évente két körmöci aranyért. A hatósági szabályoknak megfelelően rabbit nem tarthattak, de mikor 1789-ben Óbudán rabbinak választották Münz Mózest (1750–1831 / 5591. elul 6.), akkor a „túlpartiak” titokban felajánlották neki a képzeletbeli pesti rabbiszéket is. Ugyanekkor kérvényezték, hogy az imaház mellett egy konyhát is bérelhessenek és ott egy előimádkozót és szolgát elszállásolhassanak.

Ám sajnos pár hónappal később a legkisebb gondjuk lett a csatolmány bérlése, ugyanis II. József meghalt, és egy tollvonás törölte rendeleteit: maradásuk tehát bizonytalanná vált. Egy nyugtalanító, hosszú évnek néztek elébe, és megnyugvást csak 1791. január 10. hozott, amikor az országgyűlés a zsidók maradását terjesztette fel II. Lipót elé, aki ezt végül jóváhagyta.

A második titkos rabbi

A pesti zsidók boldogsága vi­szont nem tartott sokáig: bár a 38. cikkely értelmében maradhattak, a passzus korlátozta is őket, mert rabbit például továbbra sem vá­laszthattak. Az ügyes-bajos val­lásjogi kérdésekben továbbra is Münz maradt az irányadó, mely a pestieket felesleges költségekbe ver­te, ráadásul te­len­te a zajló jég tel­jesen elzárta őket egymástól. Így hát nagy örömükre szolgált, mi­kor 1793-ban Boskowitz Wolf (1740–1818 / 5578. sziván 10.) rabbi kö­zöttük telepedett le, aki nem mel­lesleg a családfáját egészen az óko­ri Talmud-tudós, rabbi Akiváig ve­zette vissza. A pestiek hát izibe megfeledkeztek Münz titkos rabbikinevezéséről és megválasztották a második „titkos első rabbijukat” Boskowitz személyében.

Boskowitztól egyébként nem állt tá­vol a „titkos szerep”, mert már ko­rábban működtetett titkos – de leg­alábbis törvényen kívüli – zug­imaházat Óbudán, amiért anno fel is jelentették.

Ráv Wolf 1769 óta élt Óbudán, gazdag és nagytudású ember volt, akit gőgösnek és indulatosnak írnak le a korabeli krónikások. Pályázott a „hivatalos” óbudai rabbiszékre is, de végül alulmaradt a galíciai Münz Mózessel szemben – ekkor Bos­kowitz még egy ellenséggel gya­rapodott, viszont most emberé­re is talált, mert Münz jelleme ha­sonlóan markáns és makacs volt.

A Münz- és Boskowitz-viszály kezdetei

Münz csillaga az óbudai rabbivá választása után tovább emelkedett: 1793. október 24-én Pest megyei fő­rabbi lett. Viszont, valószínűleg Boskowitz buzdítására, a megye leg­több hitközsége (például Abony, Al­berti, Apostag, Aszód stb.) fellázadt Münz ellen, aki jelentős anyagi terhekkel sújtotta őket és túlságosan beleszólt ügyeikbe…

Az óbudai rabbiságban vereséget szenvedett Boskowitz, hogy pesti pozícióját, még ha csak a törvényen kívüli keretek között, de erősítse, szorgalmazta, hogy 1794-ben létrehozzák Pest első zsidó temetőjét, hogy ezzel a pestiek véglegesen el­szakadjanak Óbudától. A temető­ala­pítást pedig a hatóságok is pár­tolták, mert már egy ideje nem néz­ték jó szemmel, hogy a zsidók az elhalálozottakat a Dunán szállítják Óbudára…

1795. október 31-én sábeszkor jött Münz ellentámadása, mikor az óbudai rabbi elmondta híveinek, hogy az jutott a fülébe, hogy pesti zsidó vendéglősök szombatszegők és tréfli ételt szolgálnak fel, ezért attól kezdve csak ott lehet étkezni, ahol ő adja a heksert. Habár a kérdéses vendéglősök, Liebner Mó­zes és társai pert indítottak a rab­bi ellen, azt mégis hamarosan visszavonták, miután az óbudai hit­községből kiközösítették őket és éttermüket bojkott alá vonták – kevesek voltak ők az egész óbudai hit­község ellen, mely teljes vállszélességgel állt Münz mögött.

Münz ezzel üzenet Bosko­witz­nak, hogy egyrészt nem ismeri el te­kintélyét, másrészt pedig továbbra is magát tekinti Pest rabbijának (is) – habár egyébként az sosem volt. Münz a pesti harcot megnyerni látszott, viszont a nagyobb fronton vereséget szenvedett: 1796. május 10-én a helytartóság megfosztotta a megyei rabbiságtól.

A „pesti csel” és új zsinagóga

Münz rabbi valószínűleg nem is tudta, hogy mi bosszantja jobban: a jövedelmező pozíciójának megszűnése vagy az, hogy két nappal korábban, május 8-án a pestiek hivatalosan is megválasztották Boskowitzot. Ugyan Boskowitz a törvény értelmében továbbra sem mint rabbi szerepelt, hiszen a 38. cikkely még mindig érvényben volt és nem tette lehetővé ezt, viszont azt nem tiltotta, hogy a pestiek rabbihelyettest válasszanak maguknak, így a helytartóság kénytelen volt akceptálni Boskowitz állandósítását.

Boskowitz megválasztásától kezdve a beszédeit nem a korábbi szűkös ima­házban, hanem az el­ső pesti zsi­nagógában tarthatta. Ugyan­is a pesti közösség nem sok­kal korábban, 1796. április 15-én hat évre szóló szer­ződést kötött Orczy József báróval, melynek értelmében a Király utca elején álló házában zsi­nagógát nyithattak. Az egy női és egy férfi teremből álló bérlemény dí­ja egy évre 250 forint volt. 

Vizsgálók a pesti hitközség nyakán

Münz viszont nem hagyta annyiban a pesti rabbihelyettesválasztást. Felkereste a megyevezetést és előadta, hogy Boskowitz kinevezése érvénytelen, hiszen ő, az 1789-es óbudai rabbivá választása óta, akkor már hét éve Pest rabbija is. A pestiek viszont kitartottak Boskowitz mellett és tagadták Münz egykori szóbeli megválasztását.

1796 augusztusában Münz retorikája fordulatot vett a pesti városházán, és a továbbiakban már azzal ér­velt, hogyha a pestiek el akarnak sza­kadni tőle, ám legyen, viszont, ha továbbra is ragaszkodnak Bos­ko­witz személyéhez, akkor ő kény­te­len lesz megtiltani az óbudai zsi­dóknak, hogy Pesten étkezzenek, ez­zel pedig jelentős kára lesz a vá­rosvezetésnek is.

A városvezetés ezután két vizsgálót küldött a pestiek és Boskowitz nyakára, akik elfogultak voltak és az óbudaiakkal egy mesét fújtak. A pestiek ugyan kérték az újbóli vizsgálatot, de annak az eredménye sem hozott változást.

A pestiek ezután biztosították a tanácsot, hogy azoknak jottányi ká­ruk sem lenne, ha történetesen Münz megtiltaná a pesti kóser ven­déglők látogatását. Ezután pedig a pestiek – öt családot kivéve, közöttük Sachsel Márkusét is – szeptember 4-én ünnepélyesen kihirdették, hogy Boskowitz a teljesjogú rabbijuk, és Óbudához a továbbiakban semmi közük sincsen. A hirdetmény viszont inkább csak gesztus­értékű volt, mely főleg Münz bosszantására irányult…

„A további béke kedvéért…”

A parttalan vitának Domonkos és Wittmasser városi biztosok vetettek véget, akik szeptember 10-én javaslatot tettek a tanácsnak, hogy a további béke kedvéért Münz rabbit tiltsák el a pesti zsidók ügyeitől, Boskowitz rabbit pedig küldjék el és a pestiek egy harmadik papot válasszanak. A tanács a javaslatot szeptember 26-án elfogadta, annyi módosítással, hogy a pestiek nem választhatnak új rabbit, mivel arra a törvény értelmében továbbra sincs lehetőségük. Boskowitz távozására tíz napot adtak, de végül ez csak 1797 április elején történt meg, amikor először a mai Csehországhoz tartozó Kolínba, később pedig Bonyhádra ment rabbinak. 

Münz utolsó próbája

A vetélytárs távozása után Münz egy időre a háttérbe vonult, és legközelebb sem maga szállt a ringbe, hanem az ország hét leggazdagabb zsidóját (három pozsonyi, két móri és egy komáromi családfő) küldte a királyhoz.

1799. április 13-án a hét befolyásos zsidó azt írta az uralkodónak, hogy többek között azért is lenne szükség pesti rabbira, mert a vásárokon a külföldi zsidók teljesen magukra vannak hagyva a vallási és erkölcsi kérdések terén. A pozícióra javaslatot is tesznek: nem meglepő módon Münz személyében – akinek távollétében alkalmasnak találnak egy, a Münz által kinevezett rabbihelyettest is…

Pest elsõ rabbija: Wahrmann

Miután a pesti közösség megneszel­te, hogy Münz újabb lépést kísérelt tenni Pest felé, akkor ők 1799. július 11-én titokban újabb rabbit választottak Wahrmann Izrael (1755–1826 / 5586. sziván 19.), a korábbi bod­rogkeresztúri pap személyében, aki akkor már több mint egy éve kö­zöttük élt.

Münz tajtékzott miután ezt meg­tudta. Wahrmannt „jelentéktelennek” titulálta, aki addig csak egy el­dugott kis falu rabbija volt, és nem fog tudni megbirkózni a pesti kö­zösséggel. Hát nem lett igaza!

Wahrmann Izrael rabbi saját ke­zébe vette az addig gubancos ügye­ket. Kezdetnek megszerkesztet­te a pesti hitközség alapszabályait, ezután pe­dig nagy gonddal megkezdte a hit­községi intézményrendszer alapjainak kiépítését.

Az első feladatai között szerepelt egy zsidó kórház felállítása, mely sze­rény körülmények között 1805-ben kezdte meg működését egy négy­ágyas Orczy-házi szobában, mely hamarosan látványos fejlődésnek indult.

Wahrmann szívügyének tekintette a zsidó elemi iskola felállítását is. „Héber iskola” (héder) ugyan már 1804-től működött a hitközség kezelésében, ahol Bing Dávid óbudai tanító oktatta a szegény- és árvagyermekeket (a módosabbak magántanítókat fogadtak), de az nem felelt meg a kor kívánalmainak.

Végül sok év verejtékes munka és a gabella-pénz (kóser húsfogyasz­tási ár) megemelésének árán 1814. szeptember 8-án nyithatta meg ka­puit az iskola az Orczy-ház má­sodik ud­varán. Az ünnepségen Wahrmann rab­bi mellett beszédet mondott Borá­ros János főbíró is, aki később ügy­vezető helyettes pol­gármester lett:

„Az izraeliták nincsenek hiányában a természetadta tehetségeknek és adományoknak, köztük is támadnak talentumos férfiak, sőt híres írók is, de ezek szintén alsóbb iskoláknak köszönhetik előismereteiket.” 

Az oktatás területén szintén Wahr­mann rabbinak volt köszönhető, hogy 1825-től a gimnáziumokban ta­nuló zsidó diákok végre saját és nem keresztény hittant tanulhattak.

A pesti közösség pedig szépen gyarapodott. Még a rabbi életében kicsinek bizonyult az Orczy-féle zsinagóga, mely 1820-ban az épület bal szárnyának első emeletére köl­tözött, majd 1830-ban az udvaron egy 585 imaszékes zsinagógával lett fel­váltva, de utóbbit Wahrmann már nem érte meg. 

És meglepő vagy sem, de Wahr­mann temetésén Münz rabbi is hesz­pedet mondott…

Münz és Boskowitz a pesti rabbiszék után

Münz és Boskowitz az óbudai Judenhof és az Orczy-ház tengelyén a nagy rabbikhoz méltatlanul lövöldözték egymásra a keserű méreggel megkent nyilakat. Habár mindketten a 18-19. századforduló nagy Talmud-tudósai voltak, a hatalomért vívott harc többször elhomályosította a tudásukkal párosuló tiszteletüket.

Münz rabbi 1789 előtt a galíciai Brody városában jesivát tartott, az óbudai rabbiszéket pedig a híres prá­gai rabbi, Ezekiel Landau (Nodá BiJehudá; 1713–1793) ajánlásával kapta meg, aki egyébként hálákhikus kérdésekben levelezésben állt Bos­kowitz rabbival is. Münz rabbi működése alatt, miután felhagyott a pesti rabbiszék hajszolásával és csak Óbudára koncentrált, felvirágzott az ottani zsi­dóság. Felépült a ma is álló és működő zsinagóga a Lajos utcában (akkoriban Zsidó utca) – az ava­táson elmondott, tó­rai idézetekkel át­szőtt be­széde De­vir ha-bajit (Bécs, 1822) cím­mel je­lent meg. Is­mertségét mu­tatja az is, hogy kép­mását Jo­hann Baptist von Lam­pi, a kor egyik leg­kiválóbb port­ré­festője örökítette meg egy olajvásznán.

Boskowitz pedig 1809-től Bony­hádon ta­lált nyugalmat, ahol a kör­nyék nagy tisz­te­letének örvendett. Itt írta meg fő műveit, melyek ha­lála után jelentek meg nyomtatásban: kom­mentárokat írt Maimonidész (1135–1204) Misné Torájához, me­lyek részletekben jelentek meg, mint a Szé­fer háMádá (Prága, 1820), Hilkhot Sábát (Jeruzsálem, 1902), Sosán édut (Paks, 1903) stb. Hitszónoklatainak gyűjte­mé­nye Ma­mar Eszter (Buda, 1832) címen je­lent meg. Az utóbbi 50 évben még sok művét kiadták.

A Wahrmann-örökség

Végül tehát a pesti rabbiszéket is be­töltötték, és Wahrmann Izrael rabbi vezetésével megkezdődött a pesti zsidók aranykora is. A rabbi né­pes családot, kilenc gyermeket ha­gyott  maga után – közülük a leg­idősebb fia, Wahrmann Jehuda (1792–1868) 1851-től a pesti hitközség rab­bi­ül­nöke (dáján) volt. Unokái kö­zül a leghíresebb Wahrmann Mór (1832–1892), a 19. századi ha­zai gaz­da­sági élet egyik legmeghatá­rozóbb alakja, az országgyűlés első zsidó szár­ma­zá­sú képviselője és nem mellesleg a pesti hitközség el­nöke volt. Wahrmann rabbi dédunokái kö­zül ki kell emelni Fényes Adolf (1867–1945) festőművészt, a szolnoki művésztelep egyik alapítótagját, kinek leghíresebb képei a Nemzeti Galériában lógnak. A Wahr­mann-család fi­zikai és szellemi hagyatéka elválaszthatatlan része lett Budapest szö­vetének.

Bibliográfia:

Büchler Sándor dr., „A pesti rabbik”, I–VII. rész, Egyenlőség, 1897. 16. évf. 52. szám (melléklet), 2–3. old., Egyenlőség, 1898. 17. évf. 1. szám, 5–6. old.; 2. szám (melléklet), 3–4. old.; 5. szám, 6–8. old.; 6. szám, 7–8. old.; 7. szám (melléklet), 4–5. old.; 9. szám, 4–5. old.; Büchler Sándor dr., „Az első pesti rabbi”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 6. szám, 12. old.; Groszmann Zsigmond dr., „Az első pesti rabbi (Wahrmann Izrael halála százéves évfordulóján)”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 22. szám, 14. old.; Groszmann Zsigmond dr., „A pesti zsinagóga”, Egyenlőség, 1915. 34. évf. 50. szám, 12–13. old.; Komoróczy Géza (szerk.), A zsidó Budapest, vol. I. (Budapest: Városháza, MTA Judaisztikai kutatócsoport, 1995), 71–72. old.; 92–96. old.; 107–117. old.; Komoróczy Géza, A zsidók története Magyarországon, vol. I. (Pozsony: Kalligram, 2012) 827–834. old.; 945–949. old.; Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon (Budapest: Zsidó Lexikon, 1929), 137. old.; 622-623. old.; 956. old.; „Egy iskola monográfiája”, Egyenlőség, 1896. 15. évf. 32. szám, 4–5. old.

 

Megjelent az Emancipáció 150. évfordulója alkalmából a MAZSÖK támogatásával.