A kairói geniza egyik töredéke a zsidó és keresztény világ különös találkozásáról mesél, írja a chabad.org. A csodálatos, Mózeshez szóló elégia címe „Ki a Chorev-hegyen”, és a kecses betűkkel írott sorok felett zenei jelzések láthatók, melyek egyértelműen az itáliai katolikus egyházból eredtek. Abban a reményben, hogy segítségükkel meg tudja határozni a kézirat korát és eredetét, a geniza első európai kutatója, Elkan Nathan Adler elküldte a töredéket a quarri apátság bencés szerzeteseinek. 1918 tavaszán érkezett a válasz: a zenei jegyek lombard stílusú neumák (a mai hangjegyek elődei), melyeket az európai keresztények a XII. század végén – a XIII. század elején használtak. A héber betűk stílusát azonban semmiképpen nem lehetett európai helyszínhez kötni, a használt pergamen pedig vastag és sötét volt, egyértelműen azokhoz az egyiptomi pergamenekhez hasonló, amilyenekre a geniza számos XII. századi kézirata íródott.
A későbbi évtizedek kutatásai kiderítették, hogy az ilyen jellegű dallamjegyek többnyire zsidó zenéhez köthetők, majd 1964-ben Norman Golb professzor rendkívüli következtetésre jutott: a titokzatos pijut (vallásos költemény) írásképe megegyezik egy másik, szintén a genizában talált töredék írásával. Mindkét kézirat egyetlen emberhez kötődik, a korábban az oppidói Johannesként ismert Ovádjához, a normann betérthez.
1070 körül, a dél-itáliai Oppido Lucano nevű városkában születtek meg Dreux és Maria ikerfiai, Rogerius és Johannes. Dreux normann nemes volt, az ikrek közül az idősebb, Rogerius volt az örökös és őt lovagi iskolába küldték, a fiatalabbik Johannest pedig papi iskolába adták. Még gyerek volt, amikor Bari püspöke Andreas, mindenki, többek közt a fiatal papnövendék megdöbbenésére betért a zsidóságba.
Andreas Konstantinápolyba ment, ahol sor került a körülmetélésére. Élete ettől fogva teli volt üldöztetéssel, de Isten minden veszélyből kimentette. Az egyház nemcsak azért üldözte, mert zsidó lett, hanem azért is, mert példáját követve számos keresztény hagyta el a kereszténységet és tért be a zsidóságba. Nem sokkal Andreas áttérése után Johannes álmot látott: papként szolgált Oppidóban, és a jobbján, az oltárral szemben egy férfi állt, őt szólította. Hogy pontosan mit mondott, nem tudjuk, mert a kairói genizában talált szöveg csak töredékesen maradt fenn, de feltételezhető, hogy Andreas zsidóvá válásához volt köze, és talán felszólította Johannest is arra, hogy váljon zsidóvá. Erre húsz évvel később került sor.
Johannes körülbelül harminc éves volt, amikor a geniza egy következő töredékét írta. Egy 1095 vagy 1096 februárjában bekövetkezett napfogyatkozásról ír, melyet Joel próféta szavaival rossz előjelnek vesz. A szövegből kitűnik, hogy Johannes tudott a keresztes hadjárat antiszemita felhangjáról, és minden valószínűség szerint szemtanúja is volt az erőszakoskodásnak. Néhány évvel később betért, és felvette az Ovádjá nevet. A bibliai Ovádjá próféta maga is betért volt. Betérését részben Andreas püspök betérése inspirálhatta, részben pedig az, hogy kiábrándult az egyházból, és a levelek tanúsága szerint a zsidók üldözése és a keresztesek brutalitása sem téríthette el betérési szándékától. A vallási bíróság végül elfogadta a betérését, végrehajtották a körülmetélést és megmerült a mikvében. Ezt követően Ovádjá Bagdad felé vette az útját, kezében a betérését jóváhagyó vallási bíróság levelével, melynek végén szerepel a figyelmeztetés, hogy igaz betértként senkinek nem szabad felhánytorgatnia neki a múltját, mert az sértené őt.
Bagdad felé először keresztények támadtak rá, majd a bagdadi muszlimok, akik keresztény hódítónak vélték a normann származású férfit. A bagdadi zsidó közösség befogadta, ám ott is csak üldöztetés várt rá, mivel a helyi főúr különféle gonosz rendeletekkel sújtotta a zsidó közösséget. Ovádjá ennek ellenére kitartott, és a gyerekekkel együtt tanulta a Tórát, a Talmudot és más fontos tudnivalókat.
Ovádjá néhány évet töltött Bagdadban, majd Szíria felé vette az útját. A damaszkuszi zsidó közösség alapot hozott létre a részére, hogy legyen miből fedeznie a kiadásait. Néhány év után azonban innen is tovább állt, és az észak-izraeli Bánjászba ment, ahol izgalmas vitákat folytatott a magát messiásnak nevező karaitával, Slomó ibn Rudzsival. Slomó többek közt azt hirdette, hogy a keresztesek által ostromlott Jeruzsálem két és fél hónapon belül felszabadul. Ovádjá azonban nemigen hitt neki, és mindent eldöntő kérdést intézett hozzá: Úgy tudom, Áron, a főpap leszármazottja vagy. Ma van 19 éve, hogy betértem, de még sosem hallottam, hogy a zsidók egy kohéntól vagy egy lévitől várják a megváltást. A megváltás Élijáhu (Illés) próféta és a Dávid királytól származó messiás király segítségével jön el. Ezt követően megkérte Slomót, hogy bizonyítsa az állításait, mire ő kijelentette, hogy nem eszik kenyeret és nem eszik vizet. Ovádjá továbbra se hitt neki: Akkor mit eszel? – kérdezte. „Gránátalmát, fügét, mandulát, diót, szikomor-gyümölcsöt, datyolát és almát, amik fákon és bokrokon nőnek. És tejet iszom.”
Úgy tűnik, Ovádjá elárulhatta az álmessiásnak, hogy Egyiptomba tart, mert Slomó megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy egyenesen Jeruzsálembe menjen, és ott várja be a szétszórtak összegyűjtését, amit – mint állította – ő maga irányít majd. Ovádjá azonban közölte vele, hogy Egyiptomba megy, és majd az ottani zsidókkal tér vissza. Mivel mindezeket az egyiptomi pergamenre írt emlékiratokban olvashatjuk, amit ráadásul a kairói genizában találtak a kutatók, feltételezhető, hogy Ovádjá valóban megérkezett Egyiptomba. Izgalmas naplója mellett számos csodálatos pijutot, vallásos költeményt is lejegyzett, melyeket ő maga szerzett. A vallásos tartalmú verseket lombardiai stílusú dallamjegyekkel látta el, melyek jelenléte most már, a történet ismeretében teljesen logikus. Az egyházi zenét jól ismerő egykori olasz pap írta, aki betért a zsidóságba. Csodás zsidó költeményeket írt, de a dallamot csakis az általa ismert módszerrel tudta hozzá rögzíteni.