A Vaskupola elhárítja a rakétákat, de mi védi meg az országot a föld alól, féreg módjára előbúvó támadóktól? Vízzel telt vödör, kifeszített bőrre tett borsószemek, alagútpatkányok, és fény az alagút végén. Ezek a módszerek fémjelezték a történelem során az alagút hadviselés kivédésének fejlődését.

A fölből bújnak elő

Elfogott hamász-vezérek vallomása szerint Izrael alatt mintegy 45 alagút létezik egyenként több tíz kijárattal. A terv az volt, hogy Erev Ros Hasana ünnepén egyszerre 200 terrorista bukkanjon fel minden egyes alagútból és minél több lakost semmisítsen meg. Az alagutak izraeli települések alatt vezetnek, sokszor házak alatt, és mindössze kevés fáradsággal ki lehet bontani az utolsó fél-másfél méter földet, majd kibukkanni egy csendes, békés éjszaka közepén, és csapást mérni a környező települések lakosságára, esetleg katonai bázisokra a közelben. Minél több embert megölni, vagy elrabolni, ez volt a cél.

Ha nem gyilkolják meg a három szerencsétlen gyereket, mindez talán sosem derült volna ki. Százak köszönhetik az életüket a három hősi halált halt Caddiknak.

A támadóalagutak használatának messzire nyúló történelmi hagyományai vannak. Olyan hadviselési forma, amelyben föld alá ásott járatokban vagy azok felhasználásával próbálják az ellenséges erődítményeket meggyengíteni, aláaknázni, illetve felhasználni őket az ellenséges vonalak mögé történő behatolásra, rajtaütésre, vagy logisztikai feladatokra. Az alagút hadviselés összekapcsolódhat városi hadviseléssel, illetve gyakran felbukkan az aszimmetrikus hadviselés során, amikor a létszámban vagy tűzerőben alulmaradó hadviselő fél így próbál előnyhöz jutni. Lehetővé teszik a meglepetésszerű támadásokat, a gyors visszavonulást, illetve a harcosok gyors átcsoportosítását is.

Már az ókorban is építettek ilyeneket, például a Bar Kohba-lázadás során a felkelők a római katonák elől rejtőztek el alagutakba, melyek bejáratait a rómaiak felkutatták, és tüzeket gyújtottak, hogy így füstöljék ki (vagy fojtsák meg) az alagútban tartózkodókat. A középkorban az alagút-hadviselést már az egész világon alkalmazták. A támadók csapatokat tudtak az ostromlott erődítmény falai mögé juttatni, illetve rejtve tudták megközelíteni a védőket. Mivel a várakat igen gyakran sziklára építették, a védők vízzel teli vödör vagy kifeszített bőrre helyezett borsószemek segítségével kísérték figyelemmel az alagútásók tevékenységét, és tettek ellenintézkedéseket.

A robbanó gránát és a dinamit feltalálásával, illetve a várostromok szerepének csökkenésével az alagút-hadviselés elvesztette jelentőségét, ám az első világháború során ismét megjelent miután a nyugati fronton megmerevedtek az arcvonalak és állóharc vette kezdetét. E tapasztalatokat később felhasználták a nagy erődítményrendszerek építése során. Franciaországban 1927-ben kezdődött meg a végül 350 km hosszú Maginot-vonal építése. A hatalmas erődök alatt ásták ki a lőszerraktárakat, a légkondicionált legénységi körleteket, kórházakat, közlekedőfolyosókat, megfigyelőállásokat. Az építmények átlagosan 30-50 méterrel a felszín alatt helyezkedtek el, míg a közlekedőfolyosókat, az út- és vasúthálózatot 9-12 méter mélyen alakították ki. A második világháború során az alagutak jórészt elvesztették harcászati jelentőségüket, és a nagyvárosokban kiépített földalatti közlekedési hálózatok, metrók alagútját használták óvóhelynek a civilek.

A koreai háború során a kínai csapatok használták az alagút-hadviselés elemeit az ENSZ-csapatok ellen. Az amerikai csapatok, amikor csak tehették, a felfedezett alagutak bejáratát hermetikusan elszigetelték. Később, a hadifoglyok kihallgatása során kiderült, hogy az alagútban rekedt katonák közül többeket megöltek feletteseik, amikor azok a fulladás és a biztos halál elől inkább az ENSZ-csapatok fogságába akartak kitörni. Az amerikai hadsereg ekkor, illetve a vietnami háborúban állította fel az ún. Alagút-patkányok (eredeti megnevezése ’’tunnel rats’’ vagy ’’tunnel runners’’)[ alakulatát, amelyek tagjai alacsony, vékony katonák lettek, feladatuk a szűk járatok felderítése volt.  

De később is, pl. Szarajevó 1992–1995 között tartó ostroma során is ástak a védők katonai és polgári védelmi célokat szolgáló alagutat, melyben sínpálya, elektromos kábelek és olajvezeték működött. A szerbek többször ágyúzták az alagút kijáratait, illetve a Zeljeznica folyó vizével akarták elárasztani. Más alagutak a hírszerzés szolgálatában álltak, főként a hidegháború idején

Napjainkban leginkább a bűnözők használják a módszert: az amerikai–kanadai határon 2005-ben fedeztek fel alagutat, mely egy elhagyott amerikai ház nappalijából indult ki és 120 méter hosszan nyúlt a határ alá. A járaton keresztül a feltételezések szerint kábítószereket, fegyvereket és embereket is csempészhettek. 2012 júliusában egy 700 méter hosszú alagutat lepleztek le a szlovák–ukrán határ alatt, amelyben egy keskeny nyomtávú vasútvonalat is kiépítettek. Elsősorban cigaretta csempészetére használták Ukrajnából Szlovákiába.

Csempészalagútakat a Gázai-övezet határainál, már a múlt század 80-as éveitől használtak a palesztinok, 2001-től a Gázai övezetben található Rafah város térségéből ástak járatokat. Ezeken keresztül tudtak Egyiptomból fegyvereket, robbanóanyagokat, lőszereket és más katonai felszereléseket csempészni. Becslések szerint több százmillió dollár értékű csempészáru vándorolt a föld alatt Gázába, a Mohamed Murszi azonban támogatása alatt álló Muzulmán Testvériség ugyanis együttműködött a hamásszal. Murszi bukása után Abdel-Fattah al-Sziszi megszüntette a hamász mindennémű támogatását, ahogyan arra már volt példa Mubarak idején is, aki vízzel árasztott el járatokat, az izraeli-palesztin békeszerződést elősegítendő.

A csempészalagutak hatékonyságán felbátorodva kezdtek a palesztinok olyan alagutakat ásni izraeli katonai célpontok alá, amelyeket robbanóanyaggal töltenek meg, majd felrobbantják őket. Ezen kívül a gázai–izraeli határ alatt ásott alagutakon keresztül palesztin fegyveresek tudnak beszivárogni a szigorúan őrzött izraeli területre. Az izraeli hadsereg 2000 óta próbálja lerombolni az alagutakat, és a bejáratnak helyet adó épületeket. Hétfő délutánig a hosszú évek alatt kiépített alagútrendszer negyvenöt lejáratát találták meg a katonák, többet közülük mecsetekben és lakásokban. A katonai szóvivők szerint tizenhárom két-három kilométer hosszú alagút szeli át az izraeli határt, átlagos mélységük huszonöt méter. A megtalált alagutak berobbantását nagy mennyiségű folyékony robbanószer bejuttatásával oldják meg.

Jelenleg a hamásszal folytatott tűzszüneti tárgyalások egyik kulcskérdése volt az alagutak sorsa, mivel azok stratégiai veszélyt jelentenek. Amikor a hamász elutasította az egyiptomi tűzszüneti javaslatot, az Izraelbe vezető alagutak megtalálása és felrobbantása a szárazföldi hadművelet egyik legfontosabb célja lett. A július nyolcadikán kezdődött Erős Szikla hadművelet idején öt alkalommal jelentek meg izraeli területen hamászos fegyveresek az övezetből. Az egyik megtalált kijárat a Kiszufim nevű kibuc ebédlőjébe vezetett. Egy jól időzített terrortámadás Ros Hasana idején, amikor az egész közösség együtt található a helyiségben, súlyos következményekkel járhatott volna.

Azonban hiába semmisítik meg sikeresen akár az összes alagutat a katonák, az övezet iszlámista szervezetei pár év alatt ismét felépítik őket. Ennek megakadályozására szolgálna a „Fény az alagút végén”nevű terv, mely szerint a gázai határ hetven kilométeres teljes hosszában a föld alatt huszonöt méter mélyen alagutat ásna Izrael. A benne elhelyezett érzékelő berendezések jeleznének minden földmozgást fölötte és alatta, meghatározva az esetleges ásások helyét, és ezzel lehetővé téve a munkálatok felszámolását. Megvalósítása a rakétákat semlegesítő Vaskupolához hasonlóan igen drága, létrehozása két és fél milliárd sékel (kb. százötven milliárd forint) lehet.

 

Megszakítás