Glici – így ismeri mindenki Glitzenstein Sámuelt, aki 2008-ban érkezett Magyarországra családjával – az EMIH rabbijaként nagy népszerűségnek örvendett a BZSH egyik fontos zsinagógájának rabbijaként is. Évek óta ő felel azért a kulturális és spirituális központért, amely most végre teljes egészében kitárja kapuit a 13. kerületi Újlipótvárosban. A Zsilip nem csak egy új fővárosi zsinagóga lesz: annál sokkal több.
– Mi az első zsinagóga-élménye?
– Szerencsés vagyok, mert mióta az eszemet tudom, zsinagógába járok. Az édesapám Eilaton volt rabbi, kisgyerekként minden sábeszre magával vitt. Ott nőttem fel: ez a zsinagóga a 20 szefárdi mellett az egyetlen askenázi zsinagóga volt a városban. Azért is volt érdekes, mert a többnyire idősebb holokauszttúlélő ember között volt egy magyar holokauszttúlélő is, aki mindig mesélt a régi zsidó életről Magyarországon. Csupa szép történetet hallhattam tőle. Az egyik első konkrét élményem, amire emlékszem, egy Szimchát Torá ünnep volt: az apám próbált az öregekkel táncolni, sosem felejtem el, ahogy nekünk gyerekeknek dobálják a cukorkákat.
– Azoknak, akik most hallanak először önről, mutassa be magát, és meséljen arról, hogy került Budapestre.
– Engem a legtöbben Gliciként ismernek Budapesten – ez volt a jesivában a becenevem. Már több mint 10 éve élünk itt a családommal. Még a jesivában tanultam, amikor találkoztam egy fiatal magyar zsidó fiúval, aki két osztállyal felettem járt, úgy hívták, hogy Köves Slomó. Meséltem neki, hogy a dédapám magyar volt, és bár a szüleim és a nagyszüleim nem nagyon beszéltek magyarul, én büszkén mondtam neki, hogy van bennem magyar vér. Amikor befejeztem a jesivát, a Kfar Chabad magazinban kezdtem el dolgozni újságíróként, a feleségem pedig egy gimnáziumban tanított. Izraelben született három gyerekünk, ma már, hála Istennek, hét gyermekünk van, négyen Budapesten születtek. A nagyobb fiaim már jesivában tanulnak. Ott éltünk Izraelben, amikor egyszer csak felhívott Köves Slomó, és kérdezte, hogy lenne-e kedvünk Budapestre költözni egy próbaévre, hogy becsatlakozzunk az itteni judaizmus terjesztésébe. Mivel a jesivában megtanultuk a Lubavicsi Rebbe alapelvét, mely szerint bárhol is adódik feladat a zsidóság erősítésére, mennünk kell, ez bennünk volt: korábban Costa Ricán és Thaiföldön is végeztünk hasonló missziót. Akkoriban azon tanakodtunk a feleségemmel, hogy vajon hova is megyünk legközelebb, így Slomó hívása éppen kapóra jött. Elsőként megalapítottuk az Atid Klubot, amely fiataloknak szólt – az akkori tinédzserek ma már családos emberek. Mivel nagyon jó volt az első évünk, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk Magyarországon. A második évemben a Nagyfuvaros utcába kerültem rabbinak. Akkor már beszéltem egy kicsit magyarul, és Streit Sándor elnök úr hívására én lettem ott az előimádkozó, a tóraolvasó és a vallási vezető is. Ez a helyszín a mai napig a BZSH egyik fontos zsinagógája, a szolgálat hatalmas élmény és fontos tanulási folyamat volt. Úgy érzem, hogy tudtam adni az ottani nagyon erős, nagyon szorgalmas és büszke zsidó közösségnek. Minden nap reggel és este volt ott ima. A szívem még mindig ott van és a mai napig visszajárok: amikor hétköznap nincs nálam ima, akkor odamegyek imádkozni, mert abból a közösségből mindenkit nagyon közel érzek magamhoz.
– Gondolt-e valaha arra, hogy egyszer hivatalosan is zsinagógát fog nyitni?
– Idővel rájöttem arra, hogy nagyobb kihívásra vágyom: arra, hogy egy új helyen próbáljunk fiatalokat elérve, új családokat bevonzva egy új közösséget építeni. Erre itt az Újlipótvárosban lett lehetőségünk. Az amerikai Young Izrael-stílusban egy nyitott közösségi helyet szerettünk volna megteremteni egy zsinagógával, amely mellett étterem, játszóház is lesz és ehhez állandó programok a hét minden napján. Amikor rátaláltunk a Zsilipre, azonnal tudtuk, hogy ez lehet az a hely, ahol vágyainkat meg tudjuk valósítani. Az utunkat nagyon sok csoda övezte a megvételtől a felújításon át a használati jogig bezárólag.
– Mik azok a képességei, amelyek alapján azt érzi, hogy Önnek ez menni fog?
– Mint rabbi, minden emberhez szeretném a zsidóságot közelebb hozni. Megteremteni az utat azoknak is, akiknek a zsidóság – különböző okok miatt – ma még nagyon távolinak tűnik. Ezért alakítottuk ki úgy a Zsilipet, hogy minden korosztály találjon neki tetsző programot. Lesz egy klub az idősebbeknek, ahol lehet játszani, találkozni másokkal. Lesz lehetőség ismerkedni a zsidósággal: felkészülni a bár micvóra, az esküvőre vagy megtanulni bárcheszt sütni. Létesül könyvár, valamint egy játszóház a legkisebbeknek. Ha valakinek judaikai tárgyakra lesz szüksége, azt is be tudja itt szerezni. Nyitva áll ajtónk az előtt is, akinek valamilyen nehézsége támad az életében, és vigaszra van szüksége. De ha valaki csak egy kávéra vagy egy süteményre vágyik, az is jó helyen jár, hiszen kóser cukrászda is nyílik.
– Mit tud a zsinagóga környékének zsidó múltjáról és milyen a jelenlegi zsidó élet?
– Pontosan tudom, hogy hol vagyunk, érzem is a felelősséget. Azon a helyen van a Zsilip, ahol – Hitler tervének részeként – zsidókat lőttek a Dunába. A holokauszt után Izraelben sokan úgy is emlegetik ezt a helyet: a „vörös Dunánál”. Nem mindennapos kihívás számomra, hogy egy olyan közösséget vezethetek, amelyik nemcsak hogy folytatja, de még erősebben akarja követni a zsidóság ősi eszméit. Tudjuk, hogy milyen sok zsidó származású ember van a környéken, akik hosszú éveken át titkolták származásukat. Nekem most az a feladatom, hogy citromból készítsek finom és tápláló limonádét. Az épület régen minisztériumi étkezde volt, most pedig egy különleges kulturális központot akarunk itt megvalósítani.
– Hogy csinálna kedvet másoknak is, miért lehet érdemes csatlakozni az önök közösségéhez?
– Erről eszembe jut egy történet: egy gazdag amerikai zsidó két okos fiúnak adott száz-száz ezer dollárt, mert ki akart próbálni valamit. Azt mondta nekik, hogy menjenek be Manhattanbe, és tegyenek a pénzzel belátásuk szerint, és aztán egy év múlva megnézik, mire jutottak. Egy évvel később az megkérdezte az első fiútól, hogy mit kezdett a pénzzel. A fiú azt mondta, hogy először végzett egy pár hónapos kutatást, hogy vajon mi hiányzik az embereknek, majd egy másikat arról, hogy mi az a termék, amit itt el lehetne adni nekik olcsón Európából, végül egy harmadik felmérést is a megvalósítási tervről. Azt kérdezte tőle az idősebb ember, hogy akkor most hol áll a tereivel. A fiú azt felelte, hogy a sok kísérlet miatt nem maradt több pénze, de legalább tudja, hogy nagyjából mit szeretne. Az idős úr megkérdezte a másik fiút is. Az azt felelte, hogy a százezer dollárból most már van háromszázezre. „Ez igen! Hogy csináltad?” – kérdezte tőle a gazdag zsidó. A fiú azt felelte, hogy megnézte az interneten, hol vannak a Chabadnak zsinagógái, és elkezdte látogatni ezeket. A zsinagógában kérdezték tőle, hogy mit akar, honnan jött, és elmondta nekik, hogy van százezer dollárja, amivel szeretne üzletelni. Többen is ellátták tanácsokkal, örültek a vállalkozó szellemének, és javasolták, hogy vegyen ingatlant, amit nem sokkal később dupla annyiért tudott eladni. Miért meséltem ezt a történetet? Az emberek azt gondolják, hogy a zsidók nagyon okosak, és ezért sikeresek. Elmondok egy titkot: ez nem igaz. Zsidók és nem zsidók között is vannak nagyon okosak és vannak kevésbé okosak. A lényeg, hogy az a zsidó, aki közösségbe jár, az nincs egyedül, mert mindenhol a világon számíthat egy családra. A zsinagógában támaszt találunk. Ha nincs közösség, akkor egyedül vagyunk, akkor mindent egyedül kell megoldanunk. Azt gondolom, hogy azok, akik eljönnek hozzánk egyszer egy péntek este, érteni fogják, miről beszélek.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 147. szám – 2021. október 29.