Marc Bekoff, az Egyesült Államokban élő zsidó biológus és a Coloradói Egyetem professzora különböző állatok – kutyák, prérikutyák, pingvinek, halak, pintyek és szajkók – gondolkodását és érzelmeit tanulmányozza. Leginkább az állatok önálló személyisége foglalkoztatja, amihez a neves zsidó filozófus, Martin Buber „Én és Te” című műve vezette el. A közelmúltban jelent meg Bekoff legújabb könyve, az „Egy kutya világa”. Ennek apropóján beszélgetett vele Benjamin Ivry. Az interjút a Forward magazin közölte.
Korábban említette, hogy Oroszországból bevándorolt zsidó családban nőtt fel Brooklynban, ahol meghatározó eszme volt a másokkal való együttérzés fontossága és az erőszak elutasítása, s hogy ez határozta meg az állatokhoz való viszonyát is.
Igen, mert úgy vélem, hogy az emberek felé tanúsított együttérzés kihat az állatokra is, és ez visszafelé is igaz. Nagyon sok olyan orosz-zsidó családnevet viselő emberrel találkoztam, aki szintén így gondolkodnak. A szüleim és a nagyszüleim is rendkívül empatikus és együttérző emberek voltak.
Az Ön által írt „Az Állati Jogok és az Állati Jólét Enciklopédiájában” az áll, hogy „a zsidó törvények szerint csak akkor ülhet le az ember enni, ha már megetette az állatait”. Arról is ír, hogy a hajléktalanok is először a kutyáik táplálékáról gondoskodnak. Elképzelhetőnek tartja, hogy az állatok előtérbe helyezése a zsidóknál a diaszpórában megtapasztalt üldöztetésnek köszönhető?
Nem tudom, de van egy barátom, aki klinikai pszichológusként dolgozott Brooklyn olyan negyedében, ahol főleg orosz zsidó bevándorlók és leszármazottaik éltek. Ő úgy gondolja, hogy az átélt nehézségek tették ezeket az embereket annyira együttérzővé az állatokkal kapcsolatban.
Tavaly megjelent egy olvasói levél egy texasi zsidó lapban, melyben azt tudakolták, hogy el lehet-e mondani a gyászolók kádisát egy házimacska emlékére. A rabbi nemmel válaszolt, mert a kádis Isten nevének megszenteléséről szól, melyre egy háziállat nem képes. Ezzel egyetért?
Szerintem sokan imádkoznak az állataikért. A kanadai Guelph Egyetemen pedig emlékművet állítottak a laborokban felhasznált kísérleti állatok emlékére. Ezzel együtt az az általános nézet, hogy csak az emberek rendelkeznek lélekkel, az állatok nem, és ez az, ami kiemeli az emberi fajt a többi közül.
Mi a véleménye a kóser vágásról? Az állatvédők szerint elítélendő dolog kábítás nélkül megölni az állatokat. A kóserság védelmezői pedig azzal érvelnek, hogy legutoljára a fasizmus idején tiltották be a kóser vágást annak kegyetlenségére hivatkozva, de valójában csak egy újabb zsidóellenes intézkedésről volt szó.
Erre nincs válaszom. Ha a vallási törvényektől eltekintek, akkor nem igazán értem, hogy milyen jogon okozunk fájdalmat és szenvedést szándékosan egy állatnak. Amikor azt állítják, hogy az állat nem szenved, arra azt mondom, hogy tudományos kísérletek bizonyítják ennek az ellenkezőjét. De nem szoktam efféle vitákban véleményt nyilvánítani, mert a résztvevő felek általában nem képesek a kulturált eszmecserére.
Rási azt állítja a Babilóniai Talmudhoz írt egyik kommentárjában, hogy az emberek csak az özönvíz után kaptak engedélyt a húsfogyasztásra. Korábban csak növényekkel táplálkoztak és Noé volt az első, aki húst is ehetett, miután Isten látta, hogy a világ elzüllött és az elpusztításáról döntött. Kijelenthetjük, hogy a húsevés tulajdonképpen az emberi gonoszság egyfajta jutalma?
Erre nem tudok felelős választ adni. Azt biztosan kijelenthetem, hogy a legtöbben csak megszokásból esznek húst. Az emberek úgy táplálkoznak, ahogy gyerekkorukban megszokták. Ezért látunk annyi gyereket a McDonald’s-ban és a többi gyorsétteremben, melyek ipari méretben állítanak elő húskészítményeket.
Élisabeth de Fontenay, francia filozófus szerint a holokauszt egy felfoghatatlan tragédia, de azt is állítja, hogy párhuzamot lát a húsipari üzemek és a haláltáborok között. Ön szerint ez elfogadható vélemény vagy csak egy ügyetlen próbálkozás arra, hogy az emberek felfigyeljenek az állatok sanyarú helyzetére?
Én nem élek ilyen példázatokkal, mert csak botrányt okoznak. Ha valaki meghall egy efféle összehasonlítást, általában be is fejezi a beszélgetést, tehát én távol tartom magam ettől.
Jay McDaniel teológus szerint az ön könyvei az „állatok világának imádságos szemléletére tanítanak”. Említette, hogy bár a szülei megtartották a nagyobb zsidó ünnepeket, Önt mégsem fogta meg a vallásos életvitel. Zavarja, ha túlságosan sok spiritualitást tulajdonítanak az írásainak?
Egyáltalán nem. Sőt, imádom az ilyen megjegyzéseket. Néhány kollégám is megkérdezte már, hogy dühít-e, amikor ilyen értelmezést adnak a könyveimnek, de én kifejezetten örülök ennek. Az elmúlt évek során számtalanszor beszéltem zsinagógákban, templomokban, kvéker imaházakban és így tovább. Szerintem az állatok minden vallási és kulturális közegben érdeklődésre tartanak számot. Az egyik ilyen beszélgetés közben megjegyeztem, hogy én nem igazán vagyok vallásos, mire valaki visszaszólt: „Dehogynem, nagyon is az”. Ezt azzal indokolta, hogy írtam az állatok spirituális életéről. Szerintem az állatok képesek arra, hogy összehozzák a legkülönbözőbb embereket. Azt az együttérzést, amit az állatok felé mutatnak, lassan kivetítik a többi emberre is.
Az „Ismét vaddá tenni a szívünket” című könyvével kapcsolatban írták, hogy Abraham Joshua Heschel gondolatait vélik felfedezni benne, aki szerint folyamatosan a rácsodálkozás állapotában kell lenni. Ő egyszer azt írta, hogy „legyen az az életcélunk, hogy az egyik ámulatból a másikba essünk”. Egyetért, vagy ezt azért túl fárasztó programnak találja?
Fantasztikusnak találom Heschel filozófiáját. Én is minden nap elámulok a fajok sokszínűségén és nem is értem, hogy a legtöbb ember miért nem lelkesedik a természet csodáiért. Nekem tetszik az ötlet, hogy folyamatosan csodálkozzunk rá mindenre. Én minden nap felfedezek valamit, ami igazán ámulatba ejt.
