Mauzóleumok, pazar márványsírok, a 20. századforduló zsidó elitjének neveivel kivésve: nem más hely ez, mint a Kerepesi (Fiumei) úti temető izraelita szekciója. S mi köze ennek a helynek a Halottak napjához? Múltidéző cikkünkből megtudhatják!
Nem titok, hogy a halottak napja egy katolikus ünnep, azt viszont csak kevesebben tudják, hogy az nem november elsejére esik. November 1-jén ugyanis mindenszentek napja van.
A tájékozatlanság fő oka valószínűleg abból fakad, hogy a legtöbben évente egyszer, november elsején látogatnak a temetőkbe, s ezt nem is annyira vallási indíttatásból teszik, hanem abból az elhatározásból, hogy az elhunyt rokonukra emlékezzenek. Így lett november elsejéből egyfajta univerzális „temetőbejáró nap”.
Természetesen a zsidó vallásban is megvannak a gyász és a temetőlátogatás szabályai, s nem különösebben meglepő módon ezek között nem szerepel november elseje. A temetőlátogatás elsődleges napja az elhunyt jorcájtjakor, vagyis a héber naptár szerinti halálozási évfordulókor van, mely évente más és más polgári dátumra esik.
Az ősrégi zsidó tradíciók viszont az 1910-es évektől kezdve egyre inkább kezdtek kikopni a Kerepesi temető zsidó szekciójából. A november 1-jei őszi csendet egyre gyakrabban törte meg a pazar autómobilok ajtajának csapódása. Hatvany, Kornfeld, Madarassy-Beck, Ullmann és más bárói családok koszorús, virágcsokros alakjai keresve imbolyogtak a temető útjain, míg végül meglelték őseik sírboltját, hogy ott leróják „kegyeletüket”.
A zsidó temető november 1-jei látogatói már nem jártak az ünnepi mázkirra, nem mormoltak héber imákat szüleik hantjánál az őszi nagyünnepek előtt és nem gyújtottak gyertyát és mondtak kádist szeretteik jorcájtjakor. Nem tették, de legtöbben már nem is tehették ezt, hiszen sokan közülük már katolikusok voltak. „Kegyelet” volt ez? Az Egyenlőség névtelen cikkírója erős szavakkal foglalta össze a kitértek új szokását:
„És amikor ott állnak a sír mellett, vajon melyik imát mondják el: az újat-e, avagy pedig azt a régit, azt az elhagyottat? […] Mikor megrezdül lelkükben a fájdalom és emlékezés húrja, nem sír-e fel a lélekben a régi szó, a régi bánat, az elfelejtett és megtagadott zokogás?!
Reméljük, hogy jobb katolikusok, mint amilyen zsidók voltak. Bizonyára azok, mert különben nem jöttek volna el új ünnepükön a régi temetőbe.
A halott némán nyugszik, a halott nem tiltakozik. Ő hozzá már nem ér el az emberi hiúság kicsinyes vásárja, megtisztult lelke megtért őseihez. De, ha lenéz a fáradt, napsugaras őszi napon errefelé jár és látja, mit áldoz a kegyelet neki, akkor visszatér a földről, amelyen már nem keresik lelkek az ő lelkét. Mert az a lélek, amely a Halottak napján keresi őt, nem őt keresi.
Kegyelet? Nem, nem az. A kegyelet ragaszkodik az ősi hagyományokhoz, félti, őrzi és megérzi ennek mély földöntúli jelentőségét. A kegyelet az elhaltak emlékét, lelkét keresi föl.
A kitért […] csak a formákat tartja be, a formákat, amelyeket illik betartani. Nem a halott emlékét tiszteli, hanem a maga kicserélt lelkét akarja elkábítani. Eleget akar tenni a kegyeletnek is, meg az új vallásnak is és – megsérti mind a kettőt. Mert a halottakkal nem lehet kompromisszumot kötni.”
S a temető kriptái árnyékában nyugszanak a hétköznapok dolgos emberei, kiknek félköríves macévái terebélyes parcellákon keresztül hullámoznak a horizonton. Az ő utódaik még gyakorolták a kever ávot micváját, hogy imáikkal és egy-egy kővel keresték fel az ősök hantját. Fiak, lányok és unokák gondos keze ápolta a szülők és nagyszülők emlékét az ősi tradíciók szellemében, ahogy teszik ezt ma is még páran.
„És ezek között a tisztelt és el nem feledett halottak között pihennek azok is, akik kétszer haltak meg. Először akkor, amikor szívük megszűnt dobogni, másodszor pedig azon a napon, amikor a gyermekek és unokák, akikért ezek a nemes szívek dobogtak, elhagyták őseik hitét és ezzel örökre eltemették a szülőknek és nagyszülőknek az emlékét, akiket megtagadtak. Megtagadták a társadalmi emelkedés szédületében, a pénzszerzés lázában, a becsvágy paroxizmusában.”
Lassanként azonban a kitértek „november elsejei halottak napja” is visszacsitult a többi nap sorába és az ő családi sírboltjaik végleg elnémultak. A hideg márványfalakon üresen kapaszkodó kovácsoltvas kampók elrozsdásodtak, azokra a harmincas évektől nem akasztott senki többet koszorút. Nagy családok, domonyi-Brüll, csetei-Herzog, vásárhelyi-Wodianer, bárók, lovagok stb. váltak egy csapásra a múlt egy darabkájává.
|
Források:
„Elárvult sirboltok”, A Magyar Zsidók Lapja, 1941. 3. évf. 26. szám, 5. old. „Mikor a kitértek ünnepelnek – Halottak napján a zsidó temetőben”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 44. szám, 4. old. „Sirboltok, melyek örökre bezárultak – Akik kétszer haltak meg”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 34. szám, 8. old. A bejegyzés az alábbi cikk alapján íródott: Cseh Viktor, „Málló pompa az iparbárók nyughelyén – A Salgótarjáni utcai zsidó temető margójára”, Egység, 2018. 28. évf. 103. szám, 26–29. old. |