A történelem ne ismételné önmagát? Az orkutai vérvád 120 évvel előzte meg a tiszaeszlárit.
Régi és sajnos nagyon szívós a zsidóság elleni rágalom, amely rituális gyilkossággal gyanúsítja azt a felekezetet, amelyik már az ókorban megkülönböztette magát az emberáldozó szomszéd népektől. Magyarországon közismert a – felmentéssel végződő 1882-es tiszaeszlári eset – de kevesebbet hallunk a régebbi vérvádakról, pedig volt abból jó pár az 1494-es nagyszombati szörnyű zsidóégetéstől kezdve.
1764. nyarán Orkuta községben holtan találtak egy ötéves gyermeket. Testén foltokat láttak, amelyeket nagy fantáziával héber betűknek véltek. Képet festettek a holttestről, amelyet Bécsbe küldtek, Mária Terézia is látta. Később visszakerült Magyarországra. Eötvös Károly írt róla, ő semmiféle betűt nem fedezett fel a hullán. Mindenesetre rögtön letartóztatták a zsinagógában békésen savuotot ünneplő egész hitközséget, 30 embert. Közülük kilencet vád alá helyeztek, majd kettejüket kínvallatásnak vetették alá.
Az egyik vádlott hajlandó volt megkeresztelkedni, őt szabadon engedték. Talán ez a példa keltett reményt Lefkovics Jakab 12 fiában, hogy ők is megkeresztelkedésre jelentkezzenek. Nem mentették meg ezzel az apjukat, aki a kínzások alatt halt meg. Nevét mint vértanút, az eperjesi zsinagógában mindig említették a Hazkara során – amíg volt ott zsidó közösség.
Vádlott társa, Jozefovics Mózes kiállta a szörnyű kínzásokat, közben a hevenyészett, ostoba vád összeomlott. Alaptalanságát hivatalosan nem ismerték el, de a több hónap múlva megszületett ítélet szerint Lefkovics már megbűnhődött kínhalálával, Jozefovics meglakolt a kínvallatással, a többieket felmentik. Ez gyakorlatilag a vádlottak ártatlanságának burkolt elismerését jelentette. Ártatlanságuk bebizonyosodásának része volt abban, hogy ez volt Magyarországon az utolsó hivatalosan elrendelt kínvallatás. 1790-ben az országgyűlés eltörölte a feudális gyakorlatot. A vérvádak közül azonban sajnos nem ez volt az utolsó.
Róbert Péter