A zsinagógákban való összegyűlés és imádkozás gyakorlata valószínűleg az első jeruzsálemi Szentély lerombolása (a polgári időszámítás kezdete előtti 586) után, a pusztulást követő babilóniai fogság idején alakult ki, hiszen idegen földön a zsidók nem jöhettek össze a korábban megszokott módon, az utcákon vagy főtereken imádkozni és tanulni.

A babilóniai fogság hetven éve után az Izrael földjére visszatérő zsidók megőrizték kötődésüket az időközben kialakult zsinagógákhoz, mely spirituális központként helyet biztosított az imádkozásnak és a tanulásnak éppúgy, mint a közösségi gyűléseknek. A második Szentély idejében több száz zsinagóga és a hozzájuk kapcsolódó tanház működött Jeruzsálemben. A második jeruzsálemi Szentély több mint kétezer évvel ezelőtti pusztulásával a zsinagóga (héberül bét kneszet), illetve a hozzá sokszor szervesen csatlakozó tanház (bét midrás) vette át bizonyos értelemben a Szentély szerepét. A Talmud bölcsei mikdás meátnak, azaz kis szentélynek nevezték a zsinagógát, mely képes valamennyire helyettesíteni az Örökkévaló lerombolt jeruzsálemi lakhelyét a szétszóratás idején.

A zsinagóga és a tanház alapvetően abban különbözik egymástól, hogy míg az előbbinek hangsúlyozott és elsődleges célja szakrális tér biztosítása és az imádkozás megfelelő helyének megteremtése, addig utóbbi elsősorban a tanulás helyszíne és emellett – praktikus okokból, hiszen sok zsidó van egy helyen – gyakran zsinagógaként is funkcionál.

Tanházról már a tórai történeteket kiegészítő, magyarázó midrásirodalomban is olvasható. Azt mondja a Tóra Rivka (Rebeka) ősanyáról, hogy „és dulakodtak a fiak a méhében”. Miért dulakodtak? – teszi fel a kérdést a midrás és rögtön választ is ad: amikor Rivka egy bálványimádásra használt hely mellett haladt el, akkor Észáv (Ézsau) lett nagyon izgatott, amikor pedig tanház előtt, akkor Jáákov. Milyen tanház volt akkor? Nem más, mint Noé fiának és az ő unokájának tanháza, Sém és Éver jesivája. A midrás számos helyen említi ezt a tanházat, melyben e rendkívül hosszú életet élő férfiak tanultak. Itt tanult az ákedá, vagyis a „fel nem áldozás” után Jicchák ősapa és ide tért vissza később fia, a már felnőtt Jáákov ősapa is.

8 + 1 tény az ikrekről

A Tórából szombaton a Toldot hetiszakaszt olvassák fel, melyben szerepel Jáákov és Észáv (Ézsau) születésnek története. Nézzük tehát, milyen kontextusban szerepelnek az ikrek a zsidó hagyományban: Az ikrek kvintesszenciája: Jáákov és Észáv A Bibliában említett első és egyben leghíresebb ikerpár Jicchák és Rivka (Izsák és Rebeka) két fia: Jáákov és Észáv, akik minden bizonnyal kétpetéjű … Olvass tovább

A tanház intézménye a második Szentély időszakában lett elterjedt és a Misna, illetve a Talmud korában teljesedett ki. A talmudi történetek közül soknak a bét midrás adja a hátterét. Az alábbi történetben pedig egyenesen szereplővé lép elő:

Egy napon, amikor a Talmud nagy tudású bölcsei együtt ültek a tanházban, egy különleges, újfajta kemencét vittek elébük, és a rabbiknak azt kellett eldönteniük, hogy egy zsidó használhatja-e ezt a fajta kemencét vagy sem. A kemence téglákból volt összerakva, a téglák közé homokot tömtek, kívülről pedig cementtel borították be. A legtöbb rabbi úgy gondolta, hogy a kemence nem használható, ám Eliézer ben Horkenosz rabbi éppen ellenkezőleg: azt állította, hogy a kemence tiszta, vagyis használható.

A rabbik vitája megrekedt: se Eliézer rabbi nem engedett a maga igazából, se a többi bölcs nem változtatott egy fikarcnyit sem az álláspontján. Eliézer rabbi egyszer csak felkiáltott:

„Ha nekem van igazam, akkor a tanház előtt álló szentjánoskenyérfa mozduljon el a helyéből, és sétáljon el jó messzire!” Csodák csodája, a fa megmozdult és elsétált. A bölcseket azonban nem győzte meg ez a csoda arról, hogy Eliézer rabbinak van igaza. „A fa nem bizonyít semmit!” – mondták, és még inkább bizonygatták a maguk igazát.

„Ha nekem van igazam, akkor ez a csatorna tanúskodjon mellettem, ami a tanház előtt húzódik!” – kiáltott fel ismét Eliézer rabbi, és a víz egy csapásra megváltoztatta a folyásirányát, és felfelé kezdett folyni! Ám a rabbikat ez sem győzte meg. „A csatorna vize nem bizonyít semmit” – mondták, és hallani sem akartak arról, hogy a kemence esetleg mégis használható lehet.

Eliézer rabbi harmadszor is felkiáltott: „Ha nekem van igazam, akkor tanúskodjanak mellettem a tanház falai!” Amint ezt kimondta, a rabbik legnagyobb ijedelmére az épület falai elkezdtek befelé dőlni. Azonban egyikük, Jehosua ben Chánánjá azt mondta: „A falak nem bizonyítanak semmit! Hogy képzelitek” – fordult a falakhoz – „hogy beleszóltok a bölcsek dolgába?! Azonnal álljatok meg!” – A falak hirtelen nem tudták, mitévők legyenek, kinek a szavára hallgassanak inkább, ezért hát úgy maradtak, ahogy éppen voltak, kissé megdőlve, hogy mindkét nagy rabbinak megadják a kellő tiszteletet. A vita a megdőlt falak alatt is folytatódott, se ez nem engedett, se az nem tágított.

Végül, nagy bosszúságában, Eliézer rabbi magát az Istent hívta segítségül.

„Ha nekem van igazam, bizonyítsa azt az Ég!” Erre zengő égi hangot hallottak a bölcsek: „Miért ellenkeztek Eliézer ben Horkenosz rabbival, amikor neki van igaza?”

Ekkor Jehosua rabbi felkelt helyéről és bátran kijelentette: „A Tóra nem az égben van! A Tórát mi, zsidók kaptuk az Örökkévalótól a Szináj-hegyen. A Tóra nem az égben van, még csak nem is a tengeren túl, hanem itt van, velünk, egészen közel hozzánk; a szánkban és a szívünkben van, és a mi feladatunk a parancsolatok megőrzése. Ahogyan ezt is a Tórában olvashatjuk, úgy azt is, hogy a többség véleménye a törvény, ezért akárhogy is igyekszik Eliézer rabbi, ha mi, többiek másként döntünk, akkor meg kell hajolnia a véleményünk előtt.”

Úgy mondják, Isten erre elmosolyodott és elégedetten mondta: „A gyermekeim legyőztek engem. A gyermekeim legyőztek engem.”

Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken.