Gondolatok Benjamin Netanjahu látogatása kapcsán.
„Sötét helyre mész”
2011-ben Benjamin Netanjahu az ENSZ közgyűlésén tartott történelmi jelentőségű beszédet. A nemzetközi környezet talán a szokásosnál is rosszabb volt ekkor. Obama elnök az amerikai-izraeli kapcsolatokat történelmi mélypontra lavírozta. Előkészítés alatt állt az Izrael és az ott élő több, mint hétmillió zsidó létét veszélyeztető iráni atomprogram folytatását biztosító nemzetközi megegyezés. A békéért és az emberi jogokért névlegesen harcoló nemzetek szövetsége, amely a 27-ből 21-szer Izraelt – a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját – találta a legelítélendőbbnek, az emberi jogok legádázabb ellenségének –, éppen éves közgyűlését tartotta, ahol Mahmud Abbász gyűlölettel teli beszéde után Benjamin Netanjahu, izraeli miniszterelnök emelkedett beszédre.
Bibi a pódiumról – megalkuvást nem tűrő hangon – beszélt az ENSZ kétarcúságáról. Beszédében felidézte azt a tanítást, amit a lubavicsi Rebbe mondott neki 1984-ben, amikor hosszú politikai pályafutásának egyik első állomásaként ENSZ-nagykövetként érkezett New Yorkba. „Egy sötét helyre mész” – mondta a Rebbe, az ENSZ ellenséges hozzáállására utalva – „de mindig emlékezz, hogy egy nagyon sötét teremben is, ha akár csak egy gyertyát meggyújtanak, az az egész termet fénnyel árasztja el”.
Konkrét ügyek – konkrét szövetségesek
Netanjahu háromnapos budapesti látogatása során mindvégig ezek a mondatok jártak a fejemben. Az az ősrégi zsidó tanítás, amely szerint a sötétség ellen nem sötétséggel, hanem fénnyel harcolunk.
„Kevés fény is sok sötétséget űz el” – tanítja a Példabeszédek. És milyen jó, hogy Salamon és a lubavicsi Rebbe tanítását Bibi magáévá tette és a budapesti látogatása alkalmával is magával hozta!
Izrael és a zsidó nép ha létezni, fejlődni, élni akar, nem teheti meg, hogy a sértődöttség és a morális fölény pozíciójából az állandó protestálással legyen elfoglalva. Még akkor sem, ha adott esetben erre minden joga meglenne. Izraelnek, csakúgy, mint a zsidó közösségnek, konkrét ügyekhez konkrét szövetségesekre van szüksége. Nem várhatjuk el, hogy mindig mindenki szeressen bennünket és hogy mindig mindenkinek a prioritási listáján elsők legyünk, hogy mindenki a mi mércénkhez igazítsa erkölcsi mércéjét, de törekednünk kell arra, hogy a számunkra fontos konkrét ügyek mellé szövetségeseket keressünk. A szövetségkeresést pedig sokszor a közös érdek és nem a közös belső meggyőződés vezeti.
A konkrét ügy – jelen esetben – pedig nem más, minthogy az egyre Izrael-ellenesebb Európai Unióban olyan potenciálisan szövetséges tagállamokat találjunk, ahol nem szempont a muszlim tábor szavazatmaximálása és így nem elsődleges politikai szempont Izrael erkölcsi delegitimációja. Így konkrét szövetséges lehet Magyarország és a másik három visegrádi ország, melyek vezetőivel Netanjahu találkozott budapesti látogatása során. A történelmi jelentőségű izraeli kormányfői látogatást érdemes tehát mindenekelőtt ebből a perspektívából megítélni.
A cselekvés és a belső meggyőződés viszonya
Mindezek mellett azonban van még egy fontos szempont. Ez pedig nem más, mint a cselekvés visszahatása a belső meggyőződésre. Mégpedig, hogy még akkor is, ha egy ilyen emelkedett jelentőségű diplomáciai találkozót elsősorban a pragmatikus szövetségkeresés is vezényel, akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az általános hangulati tényezőt, amit egy ilyen alkalom eredményez.
Erről, a belső meggyőződéssel és a cselekvés viszonyával kapcsolatosan írt érdekes örök érvényű tanítást a középkori Áháron Hálévi rabbi (1235-1303), a Chinuch című kódex gyűjtemény (feltételezett) szerzője. A peszáchi kivonulással kapcsolatos micvák kapcsán több kérdést is feltett. Mi az értelme az egyiptomi kivonulásra emlékeztető számtalan részletbe menő előírásnak? Miért szükséges a chámec szigorú tilalma? Miért kell, hogy a peszáchi áldozatot egy nagyon pontosan meghatározott módon készítsék el? Miért szükséges mindez a kivonulásra való emlékezéshez? Nos, a Chinuch szerint általában való igaz, hogy abból indulunk ki, hogy a cselekvést megelőzi a belső meggyőződés, de valójában a dolgok menete fordított. A belső meggyőződés sok esetben éppen a cselekvés következménye. Gondoljuk csak végig, milyen komoly hatással van hangulatunkra külső környezetünk, mindaz, amivel a cselekvő világban érintkezésbe kerülünk. A külső cselekvés visszahat belső világunkra. Nem csak úgy működik a dolog, hogy akkor nevetünk, ha jó kedvünk van, hanem fordítva is igaz: ha sokat nevetünk – ha kezdetben kényszeredetten is – előbb-utóbb jó kedvünk lesz. Nem véletlen, hogy a modern pszichológiai kúrák között már ott van a nevetés „terápiája”.
Nem a sötétség állandósítása a cél
Az izraeli kormányfő budapesti látogatása nemcsak a zsidó állam geopolitikai érdekei miatt volt jelentős, hanem meggyőződésem szerint a magyar zsidó közösség helyzete szempontjából is nagy lehetőség volt.
Kiindulhatunk persze abból is, hogy a „megbánást nem eléggé konzisztensen és őszintén felmutató” magyar társadalom és kormány „nem érdemli meg” az izraeli kormányfő – és így a zsidó világ – baráti jobbját, ahogy egyesek – ennél kevésbé elegánsan – fogalmazták meg fenntartásaikat a látogatás előtti napokban. Csakhogy a kérdés – mint mindig – az, hogy egy ilyen kétes kimenetelű tiltakozás mennyiben szolgálja nemcsak (az önértékén is fontos) Izraelt, hanem magának a zsidó közösségnek és az antiszemitizmus elleni küzdelemnek az ügyét is, azzal szemben, hogy az izraeli kormányfő mégiscsak Budapestre látogat.
Nem lehet ugyanis negligálni azt az össztársadalmi hatást, amelyet önmagában a jelenlét és a pozitív fogadtatás eredményezett. Az a tény, hogy Budapest utcáit ellepték a Dávid-csillagos izraeli zászlók, hogy a magyar (sajnos elsősorban csak a kormányzati) sajtó pozitív hírekkel és kommentekkel árasztotta el a közvéleményt, hogy egy jobboldali miniszterelnök – ritkán látott tisztelettel – többször Magyarország számára példaképként hivatkozott a zsidó államra, nos ezek mind-mind önmagukban is pozitív hatást gyakorolnak a társadalomra. Mindez akkor is így van, ha lehet a magyar miniszterelnöki bocsánatkérés szóhasználatán filozofálni, és annak őszinteségén lamentálni. Ha ugyanis a magyar politikai elit erkölcsi integritása lenne a tét, akkor mindez helyes iránya lenne a diskurzusnak. Csakhogy a cél feltehetően nem ennek a kikutatása, igazolása vagy cáfolata.
A tét ugyanis az, meg tudjuk-e gyújtani a fényt vagy pedig állandósítjuk a sötétséget, majd protestálunk ellene.
Megjelent: Egység Magazin 27. évfolyam 97. szám – 2017. július 20.