„És megemlékezett Isten Noáchról” (1Mózes 8:1) – olvassuk az özönvíz történetében. Majdnem kétszáz nap telt el attól fogva, hogy megnyíltak az égi csatornák, és özönvíz zúdult a Földre, elpusztítva minden élőt, amikor Isten „megemlékezik” Noáchról. Elképzelhető-e, hogy Isten megfeledkezik akár csak egyetlen pillanatra is bármely teremtményéről? Ha ez megtörténhetne, mondja a zsidó filozófia, akkor abban a pillanatban az adott dolog már nem lenne a teremtés része, és mint ilyen, megszűnne létezni.
A történetben még furcsább azonban, hogy a végeláthatatlan vizeken hánykolódó hajóskapitány egyetlen szóval sem fordul Istenhez. A Tóra további részeiben rendszeresen olvasunk arról, hogy egy-egy ember vagy az egész nép felkiáltott Istenhez, aki megemlékezett a szövetségről, és megsegítette gyermekeit. Az egyiptomi rabszolgaságban szenvedő zsidók nem várták meg, hogy Isten „megemlékezzen róluk” – felkiáltottak, mintegy emlékeztették Istent, Ő pedig kivezette gyermekeit a fogságból. Ennek fényében különösen meglepő, hogy Noách csendben tűrte sorsát. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon erős hite vagy a beszédre való képtelensége akadályozta-e őt abban, hogy Istenhez kiáltson kétségbeesésében.
Noách sosem beszél
A Tórában azt látjuk, hogy Noách sosem beszél. Isten szól hozzá, utasításokat ad neki, ő pedig kérdés nélkül teljesíti azokat. Akkor nyitja ki először a száját, amikor az özönvíz után bort iszik és lerészegedik, majd ezt követően akkor – és e szavakon kívül nem őrzött meg mást tőle a Tóra –, amikor megátkozta unokáját, Kenáánt, Chám fiát.
Érdekes megfigyelni a különbséget Noách és Ávráhám között. Utóbbit Isten arra a feladatra választotta ki, hogy hirdesse Isten nevét a világban, és ennek hűségesen eleget is tett. Noách százhúsz évet kapott az özönvízre való felkészülésre, ám e hosszú idő alatt egyszer sem próbálta meg meggyőzni a bűnösöket arról, hogy térjenek meg. Az Örökkévalóval való kapcsolata passzív volt: nem lázadt, nem kérdezett, tette, amit Isten mondott neki.
Isten nem akarja, hogy az ember egyedül legyen
Mindezzel együtt tudjuk, hogy Isten nem akarja, hogy az ember egyedül legyen. Azt akarja, hogy az embernek legyen társa, beszéljen és beszélgessen. Ossza meg társaival reményeit, bánatait, álmait – és forduljon ugyanígy Istenhez is. Az Örökkévaló azt akarja, hogy kiáltsunk fel hozzá, amikor bánatunk van és adjunk Neki hálát, amikor vigasztalásra leltünk. Természetesen Istennek nincs szüksége arra, hogy emlékeztessük Őt a szenvedéseinkre, a saját magunk érdekében azonban meg kell szólalnunk. A legnagyobb ajándék, amit az ember Istentől kapott, a beszéd képessége:
képesek vagyunk szavakat alkotni és gondolatainkat, érzéseinket szavakkal kifejezni. Ez az, ami minden más teremtménytől megkülönbözteti az embert. Éppen ezért kötelességünk, hogy ezt az adományt a lehető legjobban kihasználjuk.
Ávráhám, a zsidó nép első ősapja beszélt. Beszélt Szárához, Hágárhoz, Lóthoz, beszélt a különféle királyokhoz, szolgájához, Eliézerhez, fiaihoz és az angyalokhoz. Szólt Istenhez, sőt, alkudozott vele. Megingathatatlan hittel követte Isten parancsolatait, de mindeközben nem maradt néma: szólt, kérdezett, igyekezett a beszéd révén a lehető legjobban megérteni Istent. Míg Noách némán mentette meg az emberiséget a teljes pusztulástól, addig Ávráhám, aki felvirágoztatta az egész emberiséget, minden lehetőséget kihasznált arra, hogy megszólaljon. Igazságért kiáltott, Istenről tanított, kért, kérdezett és dicsérte Istent. Az Örökkévaló hallani akarja a hangunkat. Ne féljünk hát használni.
Forrás: a Szentély Intézet Facebook-oldala.