Korunk egyik fontos kifejezése a civilizációk ütközése. Hanuka ünnepe az egyik legkorábbi ilyen ütközésről emlékezik meg: az antikvitás görög és zsidó népe, Athén és Jeruzsálem összeütközéséről.
Az ókori görögök minden idők legnagyszerűbb civilizációinak egyikét hívták életre: filozófusok, történetírók, drámaírók garmadát. Képzőművészetük és építészetük fenséges szépségét a mai napig nemigen sikerült túlszárnyalni. Ezt a nagyszerű kultúrát a polgári időszámítás kezdete előtti második században mégis legyőzte zsidó szabadságharcosok egy kis csapata, és innentől fogva számíthatjuk a hellenisztikus kultúra hanyatlását. Míg az apró zsidó nép minden száműzetést és üldöztetést túlélt, és a mai napig él és virul, addig a hatalmas ókori Görögországból csak töredékek maradtak fenn.
A remény gondolata
Mi volt a különbség? A többistenhívő görögök nem hittek az egyetlen, a világot szeretettel irányító Istenben. Ők a tragédia koncepcióját adták a világnak: harcolunk, elbukunk, néha győzedelmeskedünk, ám az életnek nincs valódi célja, az univerzumot hidegen hagyják a győzelmeink és a vereségeink. Velük szemben az ősi Izrael a remény gondolatával ajándékozta meg a világot. Azért vagyunk itt, mert Isten nagy szeretetében megteremtett minket, és ezzel a szeretettel felvértezve képesek vagyunk felfedezni a lét értelmét és célját.
A tragédia kultúrái végül szétesnek és megsemmisülnek. Ha nincs végső cél, akkor az erkölcs és a folyamatosságot fenntartó szokások végül értelmüket vesztik, az emberek a szórakozásért cserébe feláldozzák a boldogságot és a jövőjüket eladják a jelenért. Ez történt az ókori Görögországban.
A zsidóság és vele a remény kultúrája mindent túlélt és a mai napig fennmaradt. A hanukai gyertyák fénye e túlélést szimbolizálja. A zsidó nép soha nem adta fel értékeit a szekuláris kultúra csillogásáért. Sem akkor, sem ma. A remény gyertyája aprónak és törékenynek tűnhet, ám a remény biztosítja a fennmaradást és a túlélést.
(Lord Jonathan Sacks rabbi magyarázata alapján.)