Az 1930-as évek Párizsában járunk. A történet főszereplője egy bizonyos M. Sheffer, aki ezekben az években a francia főváros egyik egyetemén tanult és a nehéz körülmények ellenére is megőrizte vallásosságát, szigorúan betartotta a parancsolatokat. A visszaemlékezés a JPress oldalán olvasható.
Az 1930-as éveket Párizsban töltöttem. Hitler ekkor már hatalmon volt Németországban. Diák voltam a „fény városában”. Külföldiként nem volt munkaengedélyem és nem volt egy fillérem se, így hát bármit elvállaltam, amit csak lehetett. Akkoriban sok külföldi zsidó diák találta magát ugyanebben a helyzetben. Felszolgáltunk, mosogattunk, órákat adtunk, borítékokat címeztünk…
Elérkezett tisré hónap, és mindenképpen be akartam tartani a szukkában való étkezés micváját. Néhány nap alatt rájöttem, hogy ez egyáltalán nem lesz olyan egyszerű. Nem volt pénzem arra, hogy a helyi étterem szukkájában egyek, így egy közösségi sátrat kerestem. A latin negyed egy szállodájában laktam, onnan nem messze volt a kelet-európai zsidók zsinagógája, ami mellé szukkát építettek.
Kenyeret, sajtot és retket vittem magammal, ám a szegényes lakoma nem zavart. Annál inkább bántotta a szememet a sátor csupasz fala és a mindent beborító piszok, a foltos terítő és a szemét… Aztán rájöttem, hogy mi az, ami még ennél is jobban bánt.
Fontos volt számomra maga a micva is, de még fontosabbak voltak azok a szokások, melyek közt felnövekedtem. Az egyik ilyen szokás az volt, hogy smini áceret ünnepén is a szukkában ettünk. A legtöbben hét napig használják a sátrat, és smini áceretkor, a nyolcadik napon már nem esznek ott. Én azonban, hászid szokás szerint, a sátorban ülök smini áceretkor. Ez a párizsi szukka azonban már zárva volt azon a napon, és hiába könyörögtem, nem nyitották ki a számomra. Ahogy egyre távolibbnak tűnt az a lehetőség, hogy smini áceretkor sátorban ülhessek, annál inkább vágytam rá. Egyre rosszabbul éreztem magam. És ekkor találkoztam Menachem Mendel Schneerson rabbival, akiből később a hetedik lubavicsi Rebbe lett. Azóta hiszek az isteni gondviselésben.
Schneerson rabbi szintén Párizsban volt egyetemista. Egyedi és különleges ember volt, és gyanítom, hogy soha semmilyen egyetemnek nem volt hozzá fogható diákja. Joszef Jicchák Schneersohn, a hatodik lubavicsi rebbe veje volt. Schneerson rabbi erős személyisége folytán sosem hagyta el az elveit, és tudásszomja nem a hit hiányából fakadt. Istenfélő és tanult zsidó volt, kiválóan ismerte a Talmudot, a Zohárt, a Tánját, és egész életét Isten akarata teljesítésének szentelte. Akárcsak a Rámbám, ő is hitt abban, hogy a világi tanulmányok elmélyítik az Istenhez fűződő kapcsolatát. Párizsban fizikát tanult és mérnöki tanulmányokat folytatott. Biztos vagyok benne, hogy választása vallási indíttatású volt.
Párizs nem vonzotta őt. Tanulni ment oda, soha be nem tette a lábát a színházba vagy a moziba. Éjjel-nappal Tórát tanult, még világi tanulmányai közepette is. Csinos volt és választékos. Arca finom és sápadt, szakállához soha nem ért olló. Élete Isten Nevének megszentelése volt…, tiszteletet és csodálatot ébresztett a környezetében… Életével kézzelfoghatóan bizonyította, hogy a spirituálisan emelkedett zsidó életnek semmi köze nincs a környezetéhez, és még Párizsban is lehetőség van rá. Schneerson rabbival egy barátom otthonában találkoztam először, és ettől fogva gyakran találkoztunk, és az utcán is sokszor beszélgettünk. Ám barátok soha nem lettünk, a szentség és a nemesség őt körülvevő aurája lehetetlenné tette ezt, bár mindig egyszerűen és szerényen viselkedett.
Amikor azon a szukoton találkoztam vele, megkérdezte, mi van velem. Megdöbbentette, mennyire lelombozott a helyzetem. Egy darabig gondolkozott, majd szívélyesen meghívott a sátrába smini áceretre. Megköszöntem, de megpróbáltam elhárítani a meghívást, mivel tudtam, hogy feleségével együtt szerény körülmények között élnek, és egy vendég komoly fejtörést okozhat. Schneerson rabbinak azonban nem lehetett nemet mondani, és a maga udvarias, kedves módján szinte kötelezett a meghívás elfogadására. Soha nem bántam meg, hogy engedtem neki.
Jókedvűen érkeztem meg Schneerson rabbi otthonába. A szukka apró volt, épphogy elég két embernek. Rájöttem, hogy a rabbi a felesége helyett velem ebédel majd. Szégyenkeztem emiatt, de szeretetteljes szavai megnyugtattak, jókedvem visszatért. A rabbi térdig érő selyemkaftánt viselt, az 1900-as évek elejének divatja szerint. Egyszer elmagyarázta, hogy szombaton és ünnepnapon az embernek illik selymet viselnie, de a ruha stílusa nem fontos. Szemének csillogása betöltötte a makulátlanul tiszta sátrat. Bizonyosra vettem, hogy láttam, ahogy a falak kitágulnak, és a szukka palotává válik. Schneerson rabbi velem szemben ült, és ahogy magyarázta a Tórát, a feje fölött ellebegtek az ünnep szent vendégei, az uspizin, akik minden sátrat meglátogatnak. Úgy tűnt, ezen a nyolcadik napon mindannyian Schneerson rabbi sátrában gyűltek össze, hogy élvezzék a belőle áradó szentséget.
Hosszasan ültünk ott. Nem emlékszem mindenre, ami akkor elhangzott, de sosem felejtem el az emelkedett hangulatot, a mély élvezetet és az örömöt, ami elkísért minket azon az ünnepnapon Schneerson rabbi szukkájában, Párizsban, a latin negyedben.