A Rebbe szava – Öregedés és visszavonulás

Megújhodás és méltóság

Az évek sokasága tudasson bölcsességet.

– Jób 32:7

A lélek sosem öregszik, csak rezonánsabbá válik.

– A Rebbe

1972 tavaszán, nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt a Rebbe számos levelet kapott jóakaróitól. Némelyikük fölvetette, hogy talán nem ártana fontolóra venni, sok évtizednyi termékeny vezetői és aktivistai munka után visszafogni egy kicsit a tempót, és végiggondolni, nem jött-e el az ideje, hogy az ő korában lévő emberek többségéhez hasonlóan ő is megpihenjen.

A Rebbének természetesen ez nem állt szándékában. A hetvenedik születésnapján, egy eseménydús nap után, amikor is olyan kimagasló személyiségeket fogadott, mint Jichák Rabin és Herman Wouk (aki Nixon elnök személyes levelét hozta), a Rebbe egy különleges találkozót hívott össze. Hosszú, érzelmekkel teli és mélyen átélt beszédet mondott. Szokásához híven, személyes példán keresztül mondta el a mindenkinek szóló üzenetet. Hangsúlyozta, hogy az időseknek nem szabad meghajolniuk a szokásos jó tanács előtt, és nem szabad beszüntetniük az aktivitásukat; épp ellenkezőleg: arra kell használniuk az évek során felgyülemlett bölcsességet és tapasztalatot, hogy „erőről erőre” haladjanak. Az idős emberek félretolása nemcsak kegyetlenség, tette hozzá, hanem ostobaság is, mert minél gyorsabban változik világunk, annál nagyobb szükségünk van idős rokonaink és barátaink tapasztalatára és bölcsességére.

1982-ben ismét óriási összejövetelen elnökölt, ahol ismét a születésnapját ünnepelték, ezúttal a nyolcvanadikat. Szenvedélyes beszédet mondott, de hajnali háromkor még mindig nem végzett: az idősekben lakozó erő megdöbbentő bizonyítékaként, és saját tanításait példázandó, könyveket kezdett osztogatni, amelyeket külön erre az alkalomra nyomtattak. Több ezer férfi, nő és gyermek volt jelen, és a Rebbe türelmesen, egyenként adta át nekik a köteteket. Mire végzett, már a hajnal fénye szűrődött be az ablakon.

 „Hosszú éveken át hangyaszorgalommal dolgoztál. Most, hogy a fizikai erőd csökkent, nem kellene egy kicsit lassítani? Nem jött el az ideje, hogy learasd életed gyümölcsét?” A társadalomban szokásos megoldás természetesen a visszavonulás, a nyugdíjba vonulást. De vajon belegondoltunk-e, milyen hatással van a visszavonulás a lelkünkre? Miért boldogtalan oly sok idős ember? Miért érzik úgy, hogy teljesen kiüresedett az életük? Ha szerencsénk van, mindnyájan megöregszünk. Örömmel vagy rettegéssel kell várnunk ezt az időszakot?

Mielőtt eltűnődnénk életünk kései évein, fel kell tennünk magunknak egy alapvető kérdést az életről: Miért vagyok itt? Az öregedéshez és a nyugállományba vonuláshoz való viszonyunk attól fog függeni, hogyan válaszolunk erre a kérdésre.

Egyesek azt hiszik, hogy az élet elsőrendű célja az, hogy minél jobban kihasználjuk az anyagi lehetőségeket, és hogy olyan kényelemben éljünk, amilyenben csak lehetséges. Ezek az emberek valószínűleg be is érik annyival, hogy kései éveiket a lehető legnagyobb kényelemben éljék le; olyanban, amilyenre csak futja a pénzükből. Az élet utolsó szakasza úgy is felfogható, mint a hosszú, munkás élet utáni megérdemelt pihenő.

Akkor viszont miért van oly gyakran, hogy az emberek nem érik be azzal, hogy napjaikat pihenéssel töltik? Azért, mert nem csak azért teremtettünk e világra, hogy pusztán anyagi életet éljünk, hanem azért, hogy igazsággal és erénnyel jobbítsunk rajta, és hogy minden egyes megmozdulásunkba vonjuk be az isteniséget. Ez a mi életünk küldetése, és ez egész életünkre érvényes.

Ha az életünket kizárólag az anyagi nyereséggel és a produktivitással mérnénk, akkor az idős kori gyengülést nyilvánvalóan tehertételként értékelnénk. Mivel azonban az ember elsősorban spirituális lény, akinek az igazi gazdagságát intellektuális, emocionális és spirituális nyereségben mérjük, ezért felismerjük, hogy az élet elsődleges ereje a lélek. Márpedig a lélek, ellentétben a testtel, nem öregszik, hanem csak fejlődik.

Következésképp az öregedés időszakában nem szabad csökkenteni az aktivitás szintjét, mivel az idősödő ember spirituális értelemben egyre erősebb. Sajnos a társadalom arra tanít minket, hogy a sikert anyagiakkal mérjük. Azt sulykolja belénk, hogy egy milliomos valamiképp fölötte áll egy igazán bölcs, de szegény embernek. Ne hallgassunk erre a véleményre, és a sikert a képesség, a hozzáértés, a bölcsesség és a tapasztalat alapján ítéljük meg.

Mivel az ember arra teremtetett, hogy spiritualizálja az anyagi világot, ezért az igazi boldogságot csak spirituális fejlődés és eredmény útján érhetjük el. Ez pedig adakozást jelent, mások iránti szeretetet, osztozást, azt, hogy minden cselekedetünkben megtaláljuk a mélyebb értelmet, és minden megnyilvánulásunkban felismerjük az Örökkévalót.

Az öregedési folyamat megértésének kulcsa az időtlen lélek elsődlegességének felismerése. Ez az a kulcs, amely nyitja alkonyi éveink lehetőségeinek kapuját. Az emberi produktivitás – az emberi kreativitás közvetlen eredménye; az emberi kreativitás pedig a lélek spirituális energiáié. „Minden ember fáradozásra teremtetett”, mondták a bölcsek. Ez a fáradozás azonban életünk különböző szakaszaiban más-más formát ölt. Mikor az ember öregszik, és fizikai ereje csökken, fáradozásának és produktivitásának spirituális eredményekben kell kifejeződnie. Ha tehát az ember elér egy bizonyos kort, legyen az ötvenöt, hatvanöt vagy hetvenöt év, és egyszer csak bejelenti, hogy visszavonul, fel kell tennünk a kérdést: Mitől? Az ambíciótól? A kreativitástól? A lelkedtől? Ez a fajta hozzáállás azt jelenti, hogy az illető egyszerűen a halálra készül, ami az ember szempontjából, aki azért teremtetett a világra, hogy teljesítsen egy küldetést, elfogadhatatlan. Az ember nem vonul vissza az élettől.

A visszavonulást igazoló érvelés téves, mert feltételezi, hogy életünk célja nem más, mint hogy egy bizonyos mennyiségű vagyont felhalmozzunk annak érdekében, hogy egy bizonyos kort elérve felhagyjunk a produktivitással, és élvezzük anyagi sikereinket és a szabadidőt. Nem arról van szó, hogy ne élvezzük munkánk gyümölcseit, hanem csak arról, hogy sose feledjük, hogy eredendően miért is dolgozunk. Nem szabad egész életünket a megélhetésért dolgozva töltenünk, de sosem szabad lemondani a munka és a produktivitás világáról a tétlenség világa kedvéért, egy olyan világért, amely nem állít minket feladatok elé, és amely elszigetel minket spirituális küldetésünktől.

Az egyes életszakaszoknak természetesen más-más jellemzőik és szükségleteik vannak. Azért kell nagyon nagy gondot fordítanunk a gyermekek nevelésére és oktatására, mivel az ő elméjük még nagyon befolyásolható; azért kell megfelelő mederbe terelni a fiatalok vad szellemét, mivel az olyan erős; azért futjuk be pályánkat és alapítunk családot életünk derekán, mert akkora érjük el a megfelelő érettséget és képességeket.

Ugyanígy életünk alkonyának is megvannak a maga sajátos erői. A modern társadalom persze néha elfeledteti ezt velünk. Gondoljunk csak bele, hogyan ünnepeljük folyamatosan az ifjúság imázsát, hogyan teszi le a garast társadalmunk minden energikus és tetszetős dolog mellett. Ez nyilvánvalóan demoralizálóan hat az idősekre, és ennek folyományaként az egész társadalomra. Mit mond az a normáinkról, ha többre értékeljük az ifjúság vitalitását, mint az intelligenciát és a bölcsességet; többre, mint egy tapasztalt lélek spirituális vitalitását?

Az öregséggel kapcsolatosan tehát két erősen eltérő nézet létezik. Az egyik szerint: „ha öreg vagy, akkor elhasználódott vagy, és ezért használhatatlan”; a másik szerint: „bölcs vagy és tapasztalt, és ezért nélkülözhetetlen”.

A Biblia azt mondja nekünk, hogy az öregség erény és áldás. Azt mondja: tiszteljük az időseket, tekintet nélkül az iskolázottságukra és vallásosságukra, mert az élet minden esztendeje olyan bölcsességet és tapasztalatot terem, amilyennel még a legképzettebb fiatal sem rendelkezik.

Sok mai társadalom ennek ellenére tehertételként fogja fel az idős kort, ezzel szemben a fiatalságot minden területen – az üzleti élettől kezdve az államigazgatásig – nagyra értékeli, ahol is a fiatalabb nemzedék ragaszkodik hozzá, hogy a saját hibáiból tanuljon, ahelyett, hogy eleik vállára állna. Az ötvenedik életévén túljutott emberre már azt mondják: „túl van a csúcson”, és már el kell viselni a célozgatásokat, miszerint jó lenne, ha a munkakörét egy huszonöt évvel fiatalabb ember töltené be. A társadalom valójában azt sulykolja, hogy a kései éveket a tétlenség és a hanyatlás jellemzi. Arra ösztönzik az időseket, hogy költözzenek nyugdíjasfalvakba, vagy idősek otthonába; úgy gondolják, hogy több évtizedes munka után már kevés hasznukat lehet venni, tudásukat és tehetségüket hirtelen értéktelennek minősítik.

Ez a modern szemlélet felszínesen nézve, ha csak részben is, de igaznak tűnhet. Talán nem igaz, hogy a korosodó ember fizikai képességei gyengülnek az évek előrehaladtával? Nem igaz, hogy egy hetvenéves ember teste már nem olyan, mint egy harmincévesé?

De hát fizikai képességei alapján ítéljük-e meg az ember értékét? Ez a kérdés átvezet ahhoz a témakörhöz, hogy hogyan kezeljük az időseket: a velük kapcsolatos alapállásunk pontosan tükrözi az „értékszemléletünket”. Ha egy ember fizikai ereje csökken, miközben a bölcsessége és az éleslátása fejlődik, akkor azt fejlődésnek vagy hanyatlásnak tekintsük-e?

Nyilvánvaló, hogy ha az ember életében a materiális jellegű dolgok az elsődlegesek, akkor a test gyengülése a szellem gyengülését is jelenti: unalomba, hasznavehetetlenségbe és reménytelenségbe süppedést. Annak az embernek az esetében viszont, aki a testet a lélek kiegészítőjének tekinti, épp az ellenkezője az igaz: az idős kor spirituális gyarapodása megerősíti a testet. Az alkonyi évek lehetővé teszik számunkra értékrendünk pozitív átrendezését, ami az élet derekán, amikor az anyagiság hajszolása a legerősebb, nem könnyű.

A visszavonulás gondolata abból a társadalmi felfogásból fakad, hogy az élet egy produktív és egy nem produktív szakaszból áll. Az első húsz-harminc életévet tekintik annak a szakasznak, amikor az ember felkészül a produktív életre. A következő harminc-negyven évben realizálja kreatív energiáit, azaz visszaadja azt, amit elei belefektettek, s ugyanakkor elkezd befektetni a még nála is fiatalabb nemzedékbe. Végül, kései éveibe érve letudja életének azt az időszakát, amelyet a „valódi” teljesítmény jellemez. Ha még nem hunyt ki benne a kreativitási kényszer, ajánlatos, hogy keressen magának valamilyen hobbit, ami kitölti az életét. Az élet tehát valami olyasmivé válik, amit ki kell tölteni. Az idős ember bizonyos értelemben teljes kört ír le: visszatér a gyerekkorához, azaz megint passzív befogadójává válik egy világnak, amelyet mások kezdeményezései formálnak.

Munkánk gyümölcse passzív élvezetének valóban megvan a maga helye és ideje: az eljövendő világban. Önmagában az a tény, hogy az Örökkévaló ad valakinek egy újabb napot a testi életre, azt jelzi, hogy az illető még nem teljesítette élete küldetését, hogy még teendője van ezen a világon.

Lehet, hogy a serényen dolgozó felnőtt nosztalgikusan idézi fel a gyerekkorát, azt a korszakot, amikor nem nehezedett felelősség a vállára, és nem kellett fáradoznia. Növekedésünk és fejlődésünk során azonban lenézzük az ilyen fajta „szabadságot”, mert szeretnénk valamilyen valódi és kreatív dolgot csinálni. Hasonlóképpen kegyetlen mítosz a „boldog nyugalomba vonulás” is, mivel a valódi boldogság csak úgy lehetséges, ha kreatívan hozzájárulunk világunkhoz. Az idős kor gyengébb fizikai állapota következésképp nem tétlenségre kárhoztató ítélet, hanem egy olyan feladat, amely arra kötelez minket, hogy keressük a teljesítés új – és magasabb rendű – lehetőségeit.