Jó és rossz
 

Fény és árnyék

Az embernek mindig arra kell gondolnia, hogy saját maga és a világ a mérleg két serpenyőjében egyensúlyban van; ha az ember akár csak egyetlen jó cselekedetet is véghez visz, a mérleg nyelve az ő javára billen, és megváltást és üdvösséget hoz a maga és az egész világ számára.

– Majmonidész, A megtérés törvényei 3:4.

A rossz nem más, mint a jó hiánya; nincs saját léte és szertefoszlik a jóság kisugárzásának fényében.

– A Rebbe
*

Egy látogatója egyszer azt a kérdést tette fel a Rebbének, amelyet már mások is gyakran feltettek: Hogyan teremthetett az Örökkévaló olyan világot, melyben gonoszság is van?

A Rebbe elmagyarázta, hogy a rossznak nincs önálló léte. A létezésnek csupán potenciális formája, amely csak azért rendelkezik látszólag önálló léttel, hogy az ember élhessen szabad akaratával. A Rebbe azt javasolta, a látogatójának, hogy gondoljon egy késre. – Önmagában a kés nem rossz, még ha elképzelhetők is olyan helyzetek, melyekben rossz célokra lehet azt használni – magyarázta a Rebbe. – Ugyanaz a kés a sebész kezében jó célokat szolgál. Az Örökkévaló lehetővé teszi számunkra, hogy magunk döntsük el: mire használjuk azt a kést. Ha azt feltételezzük, hogy a rossz saját, pozitív léttel bír, akkor roppant helytelenül azt is feltételezzük, hogy nem egy, hanem két isteni erő létezik.

Valóban létezik-e jó és rossz?

A világtörténelemben számtalan háborút vívtak. Ezek közül a legnagyobb minden bizonnyal a jó és a rossz háborúja. A tisztesség és a gonoszság, az önzetlenség és az önzés, a béke és az erőszak közötti harc.

Mindannyiunknak szembe kell nézni ezzel a harccal és mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Megpróbáljuk a jócselekedeteknek szentelni életünket és értékesnek tartjuk a jótékonykodást és a filantrópiát. S ami a legfontosabb: gyermekeinket arra neveljük, hogy erényesek legyenek és jó erkölcsi érzékkel rendelkezzenek.

Honnan származik etikai mércénk? Mi a helyes és mi a helytelen? Mi a jó és mi a rossz?

Oly korban élünk, melyben nem könnyű e kérdésekre válaszolni. Az a viselkedés, amely egyeseknek elfogadhatatlan, másoknak természetes. A tegnap tabui mára elfogadott viselkedéssé válhatnak. A jónak és a rossznak nincs általánosan elfogadott modellje; azok az iskolák, melyek valaha az objektív értékek forrásai voltak, mára ideológiai csatatérré váltak, ahol az értékeket inkább semlegesítik, hogy elkerüljék a diszkrimináció vádját.

Mindez az erkölcsi relativizmus felhígított formáját eredményezi: minden elfogadható, amennyiben nem sért nyíltan másokat. Ám elég magas-e ez a mérce? Az “élni és élni hagyni” elv jegyében vajon nem kényszerültünk-e engedményekre a jóról és a rosszról alkotott alapvető felfogásunkat illetően? Tegyük fel magunknak a következő, roppant egyszerű kérdést: Elfogadhatónak tartjuk-e ezt az erkölcsi kétértelműséget?

Ez további kérdéseket vet fel, melyeket egyesek talán félelemből nem mernek feltenni. Van-e abszolút jó és rossz? Ha nem, miért van az, hogy az emberek egyes dolgokat természetszerűleg helyesnek tartanak, míg másokat ellenszenvesnek? Ez a vonás még a fiatal gyerekekben is megfigyelhető: a jó és rossz iránti belső érzék legalább annyira erős, mint a látás vagy hallás érzéke.

Ahhoz, hogy igazsággal és értelemmel teli életet éljünk, meg kell határoznunk mi a jó és mi a rossz, és életünket egy abszolút értékrendnek kell vezérelnie, különben mércénk önkényessé válik, és még az is megeshet, hogy azon tűnődünk, miért is kell életünket a jóság elérésének szentelni. Amikor gyermekeinket arra tanítjuk, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól, el kell tudnunk magyarázni nekik – és magunknak – miért van szükség erre a különbségtételre és az mitől abszolút.

A Bibliában az Örökkévaló abszolút törvényeket és útmutatást adott az emberiségnek; ezek pontosan körülírják mi helyes és mi helytelen, mi jó és mi rossz.

Az Örökkévaló szempontjából a jó és a rossz olyan erő, amely konstruktív, illetve destruktív, s amelyek ugyanolyan abszolút módon lettek meghatározva, mint a rendszer, melyet uralnak. Ugyanúgy, ahogy a jó étel táplálja a testet, míg a méreg ártalmára van, a jóság nélkülözhetetlen a lélek egészségére, míg a gonoszság kárára van.

Ezért az Örökkévaló utasításai – melyek a jó és a rossz megkülönböztetésének velünk született érzékében nyilvánulnak meg – nem pusztán javaslatok vagy akár parancsolatok arra vonatkozóan, miképpen éljük életünket, hanem sokkal inkább afféle használati utasítást alkotnak, melyben az Örökkévaló, az élet teremtője és mérnöke, leírja, miként kell karbantartani testünket és lelkünket, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák.

A jóság tehát nem csupán erkölcsi kötelezettség, hanem testünk és lelkünk nélkülözhetetlen tápláléka. Más ember megbántása nem csak azért elfogadhatatlan, mert erre nincs jogunk, hanem azért is, mert ezáltal magunknak ártunk.

Ha eszerint tekintjük a jót és a rosszat, magyarázatot kapunk a jutalomra és büntetésre, melyek végső soron ok-okozati rendszert alkotnak, afféle kozmikus immunrendszert. Ha jócselekedetet hajtunk végre, még szorosabban kapcsolódunk az Örökkévalóhoz és ezáltal energiával töltjük fel lelkünket, míg egy gonosztett elszakít bennünket az Örökkévalótól és gyengíti lelkünket.

Az erényes viselkedés nem csupán az emberek között, hanem az ember és az Örökkévaló között is fontos. Az ember szíve akkor kezd háborogni, amikor az emberi lélek elszakad az Örökkévalótól, a jóság forrásától. Miért gyűlölik és pusztítják egymást az emberek? Mert énjük tagadja, hogy az emberiség ugyanabból a forrásból ered és ezért ugyanazért a célért kellene munkálkodniuk. A jócselekedet azt jelenti, hogy felülemelkedünk saját szükségleteinken, hozzákapcsolódunk az Örökkévalóhoz és ezt az egységet kiterjesztjük embertársainkra.

Miért létezik a jó és rossz?

Mindannyian próbáljuk megérteni miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló, aki jó és igazságos, hogyan engedhet meg ennyi szenvedést és kegyetlenséget. Felmerül az évszázados kérdés: Miért is teremtette az Örökkévaló a rosszat, miképpen egyeztethető ez össze jóságával?

E kérdés megválaszolására egy jóval alapvetőbb kérdést kell feltennünk: Miért teremtette az Örökkévaló az életet? Hiszen élet nélkül nem létezne sem gonoszság, sem szenvedés.

Az Örökkévaló azért teremtette materiális világunkat, mert azt akarta, hogy megnemesítsük és lakhelyévé tegyük azt. Ehhez pedig az kell, hogy önálló realitásnak tekintsük magunkat. Ezért mindannyian szabad akarattal rendelkezünk, lehetőségünk van önzetlenség és önzés, jó és rossz között választani, s eldönteni: követjük-e vagy sem az Örökkévaló útmutatását. Ez a szabadság a legnagyszerűbb adomány, mellyel az Örökkévaló megajándékozott minket. Enélkül az életnek nem lenne értelme.

Az Örökkévaló nem pártolja a rosszat. Azt szeretné, ha csak jót cselekednénk. Az Örökkévaló nem követ el gonoszságot – csak az ember. Annak érdekében, hogy az ember igaz partner legyen az életben, szabad választással kell rendelkeznie. S annak dacára, hogy az Örökkévaló nehezen viseli, ha az egyik ember árt és fájdalmat okoz a másiknak, még nehezebb lenne, ha visszavenné azt a szabad akaratot, amivel felruházott bennünket.

Vagyis rajtunk múlik, jól vagy rosszul cselekszünk-e. Ha legyőzzük a rosszra való csábítást, a csábítást arra, hogy bármi áron is, de csak a magunk javát nézzük, sokkal magasabb szintre juthatunk el, mint amire egyébként eljuthatnánk. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb erőfeszítésre késztet bennünket. Miképpen az éjszakában tündöklő fény ragyogóbbnak tűnik és jóval inkább megbecsüljük, mint ugyanazt a fényerőt napvilágnál, a jócselekedet is annál ragyogóbbnak tűnik, ha összevetjük azzal a gonosztettel, amit elkövethettünk volna. Az Örökkévaló által ránk ruházott választás képessége ugyan kockázatokkal jár, de e kockázat a fejlődés velejárója. Ahhoz, hogy a gyerek megtanuljon járni, hagyni kell, hogy néha elessen.

Ez a magyarázata annak, hogy miért van lehetőség a rosszra. Ám miképp létezhet a rossz egy jó és mindenütt jelenlévő Isten szeme láttára? Ennek magyarázata abban a módban rejlik, ahogy az Örökkévaló megteremtette fizikai realitásunkat. Önállóságunk érdekében az Örökkévaló elrejtette magát, s azt a kihívást állította elénk, hogy az “edényre”, a fizikai világon túli tartományra vessük szemünket, hogy megtaláljuk a benne rejlő isteni “fényt”.

*

Történt egyszer, hogy egy rabbinak a következő kérdést tették fel: Hogyan egyeztethető össze a gonoszság az Örökkévaló mindenütt jelenlévő jóságával?

– Ehhez a világhoz fűződő viszonyát tekintve, az Örökkévaló olyan, mint az apa, aki elrejtőzik gyermeke elől – válaszolta a rabbi. – Az apa arra bíztatja gyermekét, hogy mutassa meg találékonyságát és keresse meg, és ez végső soron növeli a köztük lévő szeretetet és meghittséget. Mivel az apa valóban azt akarja, hogy gyermeke legrejtettebb erőtartalékait is felhasználja, nagyon jól elrejtőzik – s ez annyira jól sikerül neki, hogy gyermeke végül felhagy keresésével, elfelejti apját és valami másba kezd. Az apa ezalatt szomorúan ül rejtekhelyén, és arra vár, hogy gyermeke visszatérjen. Hasonlóképpen, az Örökkévaló is azért rejtőzött el előlünk, hogy kibontakoztassa legjobb képességeinket, amikor Őt keressük. A rossz lehetőségét pontosan ez adja: az Örökkévaló elrejtőzése a materiális világban, amely arra kell késztessen bennünket, hogy minden erőnkkel keressük a jóságot.

Az Örökkévaló elrejtőzése a mi materiális világunkban a mi szabad akaratunktól teszi függővé, megkeressük-e vagy semmibe vesszük Őt. Ha az Örökkévaló jelenléte nyilvánvaló lenne, sem hajlandóságunk, sem lehetőségünk nem lenne a rosszra. Ebben az esetben nem állna előttünk a jócselekedetek megtételének kihívása.

Más szóval a rossz a kudarcba fulladt élet kihívása. Amikor, hasonlóan ahhoz a gyerekhez, aki abbahagyja apja keresését, elfeledkezünk vagy nem veszünk tudomást a kihívásról, lehetővé tesszük, hogy az Örökkévaló elrejtőzése teret adjon a potenciális rossznak. Amikor csak az “edényt” látjuk, de a belül rejtőző “fényt” nem, amikor önző módon csak materiális érdekeinket hajszoljuk és nem veszünk tudomást spiritualitásunkról, ez az önzés lehetővé teszi a rossz virulását.

De nem állíthatjuk, hogy az Örökkévaló választja, vagy akár fenntartja a rosszat. A gonoszság az Örökkévaló akarata ellenére való, hiszen szándéka nem az elrejtőzés, hanem a megmutatkozás, és fájdalommal tölti el, ha nem keressük.

Mivel a rossz az Örökkévaló akarata ellenére van, nincs saját legitimitása – csupán annak eredménye, hogy az Örökkévaló elrejtőzése tévútra vitt minket, és nem az Örökkévaló feltárulkozása eszközének tekintjük azt. Képzeljük el, hogy a rossz a sötétség, a jó pedig a fény. Miképpen a sötétség csupán a fény hiánya, a rossz nem más, mint a jó hiánya. És miképpen a sötétség is szertefoszlik a legparányibb fénytől, a rossz is szertefoszlik a legparányibb jótól.

Éppen ezért, ha az Örökkévaló elrejtőzködése tévútra visz bennünket, és nem tudunk ellenállni gonosztettek elkövetésének, formát adunk annak, ami valójában árnyék, melynek nincs saját szubsztanciája. Ezért, ha tartózkodunk a rossztól, aktívan tagadjuk a rosszat, elpusztítjuk illuzórikus hatalmát, és ezáltal feltárjuk valós célját. Bölcseink ezt mondták a rosszról: “Elpusztítása jelenti jóra fordítását.”

Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ne kövessünk el bűnt; akkor sem szabad bűnt elkövetnünk, ha eltökélt szándékunk, hogy később megbánjuk. Ám ha mégis engedünk a csábításnak, továbbra is élhetünk a bennünk lévő megbánás erejével, hogy ezáltal felszabadítsuk a bűn mélyén szunnyadó pozitív szikrát, míg magát a bűn gonoszságát elpusztítsuk. Aki bűnt követ el és megbánja olykor még inkább tudatában van az Örökkévalónak, hiszen a jó ragyogó fénye annál szikrázóbb, minél inkább ellentétben áll a bűn végtelen sötétségével.

(Folytatása következik)

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

Megjelent: Egység Magazin 12. évfolyam 47. szám – 2014. július 31.