Test és lélek

 

Egy test – két világ

Az emberi lélek magasra emelkedik – az állaté a földbe süllyed.

A prédikátor könyve 3:21.

Nem lehet boldog az ember, ha nem táplálja a lelkét is úgy, mint a testét.

A Rebbe

„Egyszer egy férfi azzal a panasszal fordult a Rebbéhez, hogy nincs értelme az életének. Igen, a munkájában sikeres, a családja egészséges, mégis mindig magányosnak és üresnek érzi magát.

– Fordítasz-e időt a lelkedre? – kérdezte a Rebbe.

– Hogyan fordíthatnék időt a lelkemre, mikor annyira leköt a munkám és a családom?

– Van egy régi mondás – válaszolta a Rebbe. – Amikor két ember találkozik, az két test, de egy lélek. A testek ugyanis természetüknél fogva önzők, nem egyesíthetik erejüket. Mindegyik a maga anyagi szükségleteit követi. A lelkek azonban természetüknél fogva önzetlenek, ilyenformán tehát amikor két ember egyesíti erejét, lelkük összefonódik. Javasolnék valamit: határozzuk el itt és most, hogy minden nap fordítasz időt tanulásra és imádkozásra, s még valami jótettet hajtasz végre. Ez majd táplálja a lelked, értelmet és célt ad minden cselekedetednek, s életed nem leszel kitéve szeszélyes erőknek.”

Mi a lélek?

Melyikünkkel nem fordult még elő, hogy látszólag minden ok nélkül sírva fakadt, s mélyen elszomorodott? Ez a sírás lelkünk szelíd hangja, figyelemért esdekel s könyörög: tápláljuk legalább annyi gonddal, mint a testünket.

Ki nem tapasztalta még egy-egy igazán fennkölt pillanatban, hogy az élet állandó kavargása közt is mélységes áhítat és sóvárgás fogja el? Ez is lelkünk hangja. Azt fejezi ki: megbékélésre jutottunk azzal a belső kapcsolattal, amely a lelkiség erőihez fűz minket.

Más-más szövegkörnyezetben ugyan, de naponta használjuk a test és a lélek szavakat. De tudjuk-e, mit is jelentenek valójában? Mi is a lélek természete? Milyen kapcsolat van a lélek és a test között?

A lélek létezésünk puszta okán nyilvánul meg; ez lényünknek az a fele, amely közvetlenül tükrözi kapcsolatunkat teremtőnkkel, az Örökkévalóval. Jóllehet nem tapintható, s testünkben rejlik, a lélek a merő anyag maga, amelyből vétettünk. Míg a test életünk anyagi szükségleteit kalauzolja, a lélek a szellemünkét. A test elsődleges célja fizikai szükségleteinek kielégítése. Ez nem azt jelenti, hogy a test eredendően rossz lenne – nem az. A test az Örökkévaló teremtménye, természeténél fogva semleges, és hatalmas tartalékai vannak a jóra. Mindazonáltal a lélek mozgatja s kalauzolja a testet a jó cselekedetekre és az Örökkévalóhoz való kapcsolódásra. A lélek eredendően magasabb rendű, mivel „az emberi lélek az Örökkévaló lángja”.

Láng vagy kanóc?

Következésképp létezik egy velünk született kettősség a test kézzelfogható és a lélek transzcendens jellege között. Figyeljük csak meg a gyertya lángját, s lelkünk elnagyolt mását látjuk benne: a levegőbe száll, fölfelé, mintegy az Örökkévaló felé törekszik. De a kanóc visszahúzza a földre. Ugyanígy törekszik fölfelé lelkünk is szüntelenül, miközben testünk kitartóan követeli a magáét. A mindannyiunknak feltett kérdés így hangzik: legyünk-e láng, fölfelé emelkedő, vagy földhöz ragadt kanóc legyünk?

Az ép, egészséges ember testének és lelkének összhangban kell működnie. Nem kell választanunk közöttük, nem kell választanunk tobzódás és önmegtartóztatás között; testünket-lelkünket össze lehet, s össze is kell olvasztanunk. Ez pedig azt jelenti, hogy testünket-lelkünket egyesítenünk kell annak a küldetésnek a beteljesítéséhez, amiért itt vagyunk e földön: hogy értelmes, alkotó s erényes életet éljünk azáltal, hogy ezt a kézzelfogható világot a lelkiség és az istenesség kényelmes otthonává tegyük. E küldetését ki-ki a saját képességei s tehetsége szerint tölti be, mindegy, hogy tanár, vagy szülő, üzletember, vagy tudós. Mindannyiunknak keresnünk kell a módját, hogy küldetésünket tudatosítsuk magunkban, s hogy percről-percre, napról-napra, évről-évre az Örökkévaló törvényeinek megfelelően éljünk.

Bárhová nézünk is, ott találjuk a test és lélek kettősségét. Számos kifejezés van rá: forma és funkció, matéria és energia, anyagi világ és szellemiség. Egy könyvben például a papírra nyomtatott szavak alkotják a testet, az általuk hordozott szöveg a lelket. Ugyanez érvényes a világmindenség valamennyi aspektusára, mivel a világmindenség maga is testből s lélekből teremtetett. Anyagi és lelki összetevőiből sarjad az élet. Ilyenformán tehát a világmindenség egységének megteremtése, az anyag átszellemítése felé vezető út első lépése: saját testünk és lelkünk egyesítése.

Szemmel zenét hallgatni?

Értelmes életet élni azt jelenti, hogy képesek vagyunk áthatolni a külső, anyagi rétegen, s érintkezésbe lépni a benne rejlő energiával. Ez nem könnyű feladat, mivel a test érzékszervek (látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás) által működik, a lélek viszont az érzékek felett: az érzelmek, a tudat, az intelligencia s ami a legfontosabb, a tudatalatti lelki erők által. A testben rejtőző erő nem azonos a fizikusok által mérhető erővel – van benne valamifajta titokzatosság, amely kizárja a mérhetőséget. Ez nem pusztán egy energia a sok közül. Ez az az energia, amelyet életnek nevezünk.

Tekintsünk körül a mai világban. Látható, hogy sokan keresik a belső békét, a boldogságot és a nyugalmat, keressük lelkünket. De vajon a megfelelő eszközöket használjuk-e ehhez? Mivel annyira megszoktuk már, hogy érzékszerveinkre hagyatkozunk, gyakran úgy érezzük, ezeken kívül nem is áll más a rendelkezésünkre. Ám pusztán öt érzékszervünkön keresztül nagyon nehéz megragadni a lélek értelmét! Mintha szemünkkel akarnánk hallgatni a muzsikát. Mindennek ellenére, mivel lelkünk hívása oly kitartó, sosem szabad felhagynunk a kereséssel.

Miért olyan fontos, hogy tudjuk: van lelkünk?

Mivel érzékszerveink ennyire meghatározók, a bensőnkben rejlő dolgok megtapasztalásához ki kell kapcsolni őket. Ha megfosztanak minket a látástól, a hallástól, a szaglástól, az ízleléstől és a tapintástól, vajon mi marad? Elsőre talán ijesztő a gondolat: nem marad semmi. Pedig marad: önmagunk. Érzékszerveinkre csupán azért van szükségünk, hogy a rajtunk kívül eső világgal kapcsolatot tartsunk. Önmagunk látásához nincs szükségünk szemre, önmagunk hallásához nincs szükségünk fülre. Érzékszerveink használata nélkül is tudjuk, hogy vagyunk; ez egyszerűen a tudat, egy egészen különleges valami.

Érzékeink nélkül is élünk tehát. Lélek nélkül azonban nincs élet. Létért folytatott küzdelem az van, igen. Az élet azonban a mi értelmezésünk szerint egy cél követése, lelkünk keresése, az Örökkévalóért teljesített küldetésünk. Mikor a tudós fölfedez egy természeti törvényt, úgy érzi, föllebbentette a fátylat valamiről, s valami olyasmit pillantott meg, ami érzékszerveink hatókörén kívül esik. A játékszerét szétszedő gyermek ugyanezt keresi: a titkot, amitől a játék működik. Ez a kíváncsiság az emberi természet örök tulajdonsága.

Saját lényünkkel is így áll a helyzet. Ha nem vagyunk tudatában a saját magunkat működtető erőknek, köztük a lelkünknek, sosem fogjuk megérteni önmagunkat. Ha nem tudjuk, miként működik a lelkünk, nem leszünk képesek táplálni. Még szerencse, hogy mikor a lélek táplálékra vágyik, tudatja. Bárhogy próbáljuk is elhallgattatni, bárhogy próbáljuk is anyagi javakkal elterelni a figyelmét, akkor is kiáltani fog, akkor is közli velünk, hogy életünkből hiányzik valami. Ez a közlés időnként nyugtalanság, céltalanság, üresség érzéseként jelentkezik. A valami több után sóvárgásként.

A test önző – a lélek szerény

A lélek megtapasztalása nélkül nem fejlődhet az ember személyisége, mivel a fejlődést épp a lélek kielégületlensége ösztönzi. A test, míg önös érdekeit kielégítik, nem vágyik emelkedettségre. A lélek ad irányt és harmóniát életünknek. Az anyagi világ, azaz a test világa részekre osztott; a lélek a tengely, amely körül valamennyi fizikai tevékenységünk forog. Ha egy napig figyeljük testünk anyagi vágyait, tapasztalhatjuk: a kívánságai hol körkörös, hol cikcakkos utakat járnak be. Megadott irány nélkül, hol itt, hol ott jelenik meg valami, ami az adott pillanatban fölkelti figyelmét. Mindezeket a részeket a lélek fogja össze, a lélek kapcsolja össze a hétköznapit a magasztossal, az anyagit a szellemivel.

A lélek szerénységre is tanít. A test önző – a lélek alázatos. A lélek biztosítja számunkra azt a képességet, ami által önmagunk fölé emelkedhetünk, hogy észrevegyük mások szükségleteit is, s hogy érzéssel reagáljunk azokra. Lélek nélkül a test önző vágyai rabszolgasorba hajtanak, s végső fokon elpusztítanak minket. A lélek lényünk magasztos fele, állandóan fölfelé törekszik, ahogy a gyertya lángja, szüntelenül igyekszik minket az Örökkévalóhoz kapcsolni. Próbáljon ám a test a földön marasztalni– a lélek képes minket ezen túl- s felülemelni.

* * *
 

Egy szeretett rabbi egyszer, még kisfiú korában egy gyerekcsapattal játszott. A gyerekek sorra felkapaszkodtak egy létrára. Egyiküknek sem volt mersze egészen a létra tetejéig mászni, de benne nem volt félelem. A nagyapja később megkérdezte tőle: – Te miért nem féltél, amikor a többiek mind féltek?

– Mert a többiek, miközben másztak, folyton lefelé néztek – válaszolt a gyermek. – Látták, milyen magasan vannak, és megijedtek. Én kapaszkodás közben csak fölfelé néztem. Láttam, milyen alacsonyan vagyok, és szerettem volna följebb jutni.

(folytatása következik)

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

Megjelent: Egység Magazin 11. évfolyam 42. szám – 2014. július 31.