Az Örökkévaló – Az abszolút valóság (2.)

 

Miért létezünk?

 

Az isteni hajlék

Ha egyszer felismertük, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság, akkor meg kell kérdőjeleznünk az emberi létet. Azt tudjuk, hogy létezünk (mivel az Örökkévaló ezt megmondta nekünk), de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy egyetlen érvünk sem szól amellett, hogy léteznünk kell. Aligha szűnne meg az Örökkévaló világmindensége, ha valamelyikünk nem születne meg. Sőt: az Örökkévaló abszolút valóságát semmiféle módon nem érintené, ha egész létezésünk soha meg sem történt volna.

Az, hogy megteremttettünk, következésképp nem más, mint az isteni mód, amely révén létezésre választtattunk. Egyikünk sem véletlenül van itt; azért vagyunk itt, mert az Örökkévaló akarja, hogy itt legyünk. De miért?

Az Örökkévaló azért alkotta az általunk ismert világegyetemet és életet, hogy mint isteni építész, valóra váltsa látomását: „Az Örökkévaló azt akarta, hogy legyen egy hajléka az alsó világban.” Megteremtette a földet s a rajta található forrásokat, és az embert, hogy lakozzék rajta. Annak érdekében, hogy javítsuk, tökéletesítsük és az Örökkévaló hajlékává tegyük ezt az anyagi világot, kötelességünk igénybe venni ezeket a forrásokat. Ez az emberi élet rendeltetése.

Hogy e rendeltetést beteljesítsük, az Örökkévaló megteremtette a „legalsó” világot: világunkat. Ez olyan világ, ahol az Örökkévaló valósága eleinte homályos, s ahol elsődlegesen az emberi valóságot látjuk. Miért döntött úgy az Örökkévaló, hogy elkendőzi „szerzőségét”? Azért, mert ahhoz, hogy az ember igazán létezhessen, hogy döntéseket hozhasson életében, lehetővé kell tenni számára, hogy önmagát, mint önálló valóságot élje meg. Ha ezzel az önállósággal nem rendelkeznénk, létünk értelmetlen lenne: zsinóron táncoltatott bábok lennénk csupán.

Az Örökkévaló ezzel szemben „agnosztikus” világot teremtett, ahol az Ő valósága nem látható. Olyannyira elfedte előlünk jelenlétét, hogy gyakorlatilag önmagunkat tekintjük az egyetlen valóságnak. Felfoghatjuk ugyan, hogy az Örökkévaló valóság, de az Örökkévaló létezését akkor is valamilyen rajtunk kívüli dologként, valamilyen ránk kényszerített valóságként éljük meg, holott valójában az Örökkévaló az, aki valós, és a mi létezésünk van úgymond „kívül”.

A rejtett Isten

Felfogóképességünknek számos rétege van, amely elszigeteli egymástól a közvetlenül tapasztalt valóságot az isteni energia abszolút valóságától. Játszik talán velünk az Örökkévaló, hogy elrejtőzik az emberi szem elől? Ellenkezőleg: ez valójában adomány, olyan lehetőség számunkra, amelynek révén hozzászokhatunk környezetünkhöz. Ahhoz, hogy egy gyermek írni tudjon, előbb meg kell ismernie a betűket. Hasonlóképp: mielőtt felfognánk’ az Örökkévaló valóságának tündöklő fényét, előbb hozzá kell szoktatnunk szemünket a körülöttünk lévő világossághoz. És ha ez megtörtént, akkor használhatjuk saját fényünket arra, hogy a mélyebb valóság számos rétegén keresztüllássunk.

Ha azonban létünk azon az elven alapszik, hogy az Örökkévaló elrejtőzött előlünk, honnan tudhatjuk, hogy mi létezünk-e az Ő szeme előtt? Honnan tudhatjuk, hogy anyagi világunk tökéletesítésével ténylegesen elérünk-e valamit? Az Örökkévaló a Biblia által azt mondja nekünk: azt akarja, hogy megismerjük Őt, de hogyan ismerhetnénk meg egy számunkra teljességgel elérhetetlen Örökkévalót? És vajon törődik-e egyáltalán az Örökkévaló azzal, hogy mi mit csinálunk?

Az ezekre a kérdésekre adandó válasz annak a titokzatos és bonyolult folyamatnak a megértésében rejlik, amely által az Örökkévaló az embert teremtette. Az Örökkévaló, aki meghatározhatatlan és le nem írható, úgy határozott, hogy embert teremt, és az embert egy meghatározható és leírható világba helyezi. Ugyanakkor úgy is határozott, hogy ebben a világban az általa teremtett logika által mutatkozik meg, az isteni természet és az egyes ember által, az isteni gondviselés által. Lehetővé tette számunkra, hogy megtapasztaljuk ezeket az isteni jellegzetességeket, s ezek révén fokozatos fölfogjuk Őt, és személyes kapcsolatot teremtsünk vele. Ezek után megtanuljuk felismerni lényegét, s végül felfogjuk, hogy az Örökkévaló túl van mindazon, amit lényegként megismerni tudunk.

Igen: az Örökkévaló nézőpontjából szemlélve valóban létezünk, és az Örökkévalót érdekli, hogy mit csinálunk; nem azért, mintha kellene léteznünk, vagy mert hogy az Örökkévalónak törődnie kellene velünk, hanem azért, mert az Örökkévaló úgy akarta, hogy így legyen. Tehát az Örökkévaló velünk való törődése abszolút, nem önkényes és nem megalkuvó.

Az, hogy az Örökkévaló elfedte magát előlünk, nem jelenti, hogy az Ő szempontjából nem létezünk. Az, hogy az Örökkévaló elfedi magát előlünk, nem a fény hiánya: inkább olyan, mint egy edény, amelyről nem tudjuk, mi van benne. És ami ebben a „edényben” van, az az Örökkévaló színtiszta fénye és energiája.

Önmagunkban azonban nem létezünk, mivel „kívül nincsen semmi.” Vele együtt azonban létezünk. Ami nem valós, az a mi felfogásunk, miszerint csak a mi létünk létezik. Emberi elme nem képes felfogni, miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló elrejtezik előlünk, s ugyanakkor lehetővé teszi számunkra, hogy önálló életet éljünk. Ez a rejtély azonban nem korlátozódik az Örökkévalóval való kapcsolatunkra; sőt kitágítja azt, újabb bizonyítékot mutatva arra, mennyire magasan van fölöttünk az Örökkévaló, s ezáltal fokozza az Iránta való tiszteletünket, s hogy igyekezzünk közelebb vonni magunkhoz, hogy életünk valós részévé tegyük.

A két nézőpont

Az Örökkévalóval való egyesülés érdekében kombinálnunk kell a két nézőpontot: az Örökkévalóét és a miénket. Mindenekelőtt értelmünk és szívünk minden erejével törekednünk kell arra, hogy amennyire csak képesek vagyunk, felfogjuk az Örökkévaló fogalmát. Ezek után el kell fogadnunk, hogy az emberi értelem nem minden, és hogy léteznek olyan dolgok, amelyeket képességeink korlátozott volta miatt nem érthetünk. Ez a felismerés lehetővé teszi számunkra, hogy jobban viszonyuljunk magához az Örökkévaló létezésének misztériumához. Rádöbbenünk, hogy az Örökkévaló létezése túl van az általunk ismert valóság körén, ugyanakkor azonban tartalmazza ezt a valóságot. Az, hogy az Örökkévaló egyszerre véges és végtelen, egyszerre anyagi és transzcendens, azért lehetséges, mert az Örökkévaló mindkét fogalomnak fölötte áll; nem meghatározott és nem meghatározatlan. E misztérium fölötti gondolkodás révén egészen új síkra emelkedhetünk, s mindenekelőtt az Örökkévaló szándékainak megfelelően kerülünk kapcsolatba az Örökkévalóval.

Mivel az Örökkévaló akarja, hogy egyesüljünk vele, ezért teremtette azt a finom és elegáns folyamatot, amelynek révén ezt megtehetjük. Ez a folyamat puhatolózással és kérdezősködéssel kezdődik, majd a létünk fájdalmaival való tusakodásokon keresztül eljut az értelem kereséséig. Lassanként, lépésről lépésre másszuk meg a valóság hatalmas hegyét; egyes kérdésekre választ találunk, s közben újabb kérdésekre bukkanunk; mind mélyebb és mélyebb válaszokat kapunk, mígnem végezetül kapcsolatba kerülünk és egyesülünk az Örökkévalóval. Eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy nem az Örökkévalót nem határozhatjuk meg; belátjuk, hogy Ő fölötte áll minden meghatározásnak, még a „meghatározhatatlan” fogalmának is. És ez a végső egyesülés: a meghatározások és paradoxonok világában felismerjük a minden meghatározás és paradoxon fölött álló Örökkévalót.

Ebben a világegyetemben mindennek két dimenziója van: egy külső és egy belső dimenziója. Idővel önmagunkban is fölfedezzük ezt a kettősséget. Felismerjük, hogy bár testünk a láthatóbb, a külső dimenziónk, mégis a belső dimenziónk a fontosabb: érzelmeink, vágyaink, céljaink és lelkünk.

Rá kell szoktatnunk magunkat, hogy a világegyetemet ugyanígy szemléljük, azaz „kívülről befelé” szemléletünket „belülről kifelé” személetre kell változtatnunk. Ahelyett, hogy először a külső burkot vesszük szemügyre, s aztán haladunk befelé, meg kell tanulnunk, hogy bensőnket tekintsünk elsődleges erőforrásunknak.

Ez nem egyszerű feladat, mivel egész életünk úgy telik el, hogy kívülről befelé szemléljük a világmindenséget. Eleinte lehetetlennek tűnik majd felfogni, hogy az Örökkévaló mennyire különbözik tőlünk. Az Örökkévaló azonban felruházott minket azzal a képességgel, hogy szólhassunk Róla, és megmondta nekünk, hogy ezt meg is kell tennünk. Önmagunkban is megtalálhatjuk az Örökkévalót, és ugyanakkor tudatára ébredhetünk, hogy az Örökkévaló magasan fölöttünk áll.

Kötelességünk és legfontosabb feladatunk, hogy felismerjük a különbséget az emberi és az isteni lét között, s hogy elfogadjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket az Örökkévaló azért biztosít számunkra, hogy egyik birodalomból a másikba költözhessünk.

Hogyan kerülünk kapcsolatba az Örökkévalóval?

 

Ahhoz, hogy megtaláljuk az Örökkévalót, lassanként hozzá kell szoktatnunk magunkat a lelki fejlődéshez. Addig kell emelkednünk fokról fokra, míg el nem kezd előttünk lelki szemszögből, majd végső fokon az Örökkévaló szemszögéből kibontakozni a világmindenség képe. Ez az út teljesíti be az Örökkévalóban kezdődő és végződő kozmikus küldetésünk körét, s ez által teljesítjük be Teremtőnk vízióját.

E folyamat első lépése a magasan fölöttünk létező valóság egyszerű tudomásul vétele, s annak felismerése, hogy valóságunk önmagában nem, hanem csupán az isteni energia kiterjedéseként létezik. A második lépés az, hogy világunkat az Örökkévaló kényelmes hajlékává tegyük. Végül pedig egyesítjük a két valóságot: a miénket és az Örökkévalóét.

Mindezt úgy érhetjük el, hogy anyagi életünket lelki célok szolgálatába állítjuk; arra késztetjük lelkünket, belső valónkat, hogy testünket, külső valónkat magasabb célok felé irányítsa. Előfordul, hogy egy ember élete kilencven százalékát evéssel, alvással, munkával, pihenéssel és más jellegű anyagi szükségleteinek kielégítésével tölti. Ha azonban mindez annak érdekében történik, hogy a fennmaradó tíz százalékot imának, tanulásnak, jótékonyságnak és más istenes feladatnak szentelje, akkor az illető ezzel aktívan átformálja puszta fizikai lényét.

Azáltal, hogy megnyitjuk elménket egy új lehetőség előtt – nevezetesen annak, hogy az ember valósága valójában csak parányi része a mindent felölelő valóságnak -, képesek vagyunk saját emberi létünk határain túllépni. Elkezdünk megtanulni úgy gondolkodni, mint maga az Örökkévaló. Megtanuljuk elfogadni a hitet és az érvelést, a függetlenséget és az egységet. És ha egyszer felülemelkedtünk az emberi gondolat határain, fizikai létezésünkbe is beépíthetjük ezt a magasabb rendű tudást: logikánkba, érzelmeinkbe, és ami a legfontosabb: viselkedésünkbe. Ahogy a bölcsek tanítják: „Mivel az Örökkévaló könyörületes, neked is könyörületesnek kell lenned. Mivel az Örökkévaló együttérző, neked is együttérzőnek kell lenned.”

Ilyenformán az istenes magatartás egységet teremt az ember és az Örökkévaló között, ami végre e földre helyeztettünk. Megváltozik az egész szemléletünk: időnként már meg-megpillantjuk a „edényben” tündöklő „fényt”. Felismerjük, hogy minden, ami körülöttünk van, az Örökkévaló. Mikor étkezünk, tudjuk, hogy értelmes és istenes célok érdekében táplálkozunk. Megértjük, hogy minden tárgynak magasztosabb célja van, mint az, hogy egyszerűen csak kielégítse szükségleteinket. Rádöbbenünk, hogy asztalunk tanulásra való, szobánk komoly beszélgetésekre. Munkánk már nem pusztán megélhetés, hanem lehetőség az erkölcsös és etikus magatartásra, és hogy az Örökkévalót világunkba vezessük. Az orvos felismeri az emberi testben az isteni csodát, a mérnök a munkájában az isteni elrendezést és egységet.

És végezetül: megtanuljuk érzékelni az isteni gondoskodást. Rájövünk, hogy a falevél rezdülésétől kezdve a galaxisok mozgásáig mindent az Örökkévaló mozgat. Ahelyett, hogy kívülről befelé szemlélnénk az életet, megtanulunk belülről kifelé tekinteni. Mikor legközelebb üzleti útra vagy nyaralni megyünk, már nem az emberek és a környezet triviális külsőségeivel foglalkozunk, hanem a valóság új szintjén vizsgáljuk létünket, s azt kérdezzük magunktól: Miért hozott ide engem az Örökkévaló? Milyen mélyebb tanulságot szűrhetek le ezekből az új találkozásokból?

Az isteni építész térképe

Ahogy megtanulunk értelmet keresni mindenben, ami életünkben történik, úgy válik előttünk mind értelmesebbé az élet. Mindennapi dolgaink, bármilyen triviálisnak tűnnek is, új értelmet kapnak. Ahogy elkezdjük lehántani az Örökkévaló valóságát elhomályosító rétegeket, úgy fejlődik értelmünk és felfogó készségünk. Elkezd kibontakozni a való világ; már nem takarja bizonytalanság és sötétség, hanem a magasabb rendű tudás fényében fürdik.

Ehhez a ponthoz elérkezve, minden eddigit felülmúló tettet vittünk véghez: létünk fenntartása közben felismertük, hogy az isteni egyik megnyilvánulása vagyunk. Ezen túlmenően újfajta energiát vezetünk az „alsó” világba: segítünk feltárni az Örökkévaló lényegét egy olyan világmindenségben, amely eredetileg függetlennek tekintette magát. Felismerjük, hogy világunk, amely úgy érzi, hogy nincs oka, csakis a meghatározatlan és meghatározhatatlan Örökkévaló által jöhetett létre, akinek szintén nincs oka.

Hogy idáig eljussunk, az isteni építész készített számunkra egy térképet, amely feltünteti a világ számos kanyargós, sötét ösvényét. Ez a térkép a Biblia, amely utat mutat az embernek, miként élhet értelmes, termékeny életet. Lehetővé teszi, hogy bepillantsunk anyagi világunk külső rétegei mögé, s megpillantsuk a benne rejlő istenit. Megmutatja nekünk azokat a jótetteket, amelyeket minden embernek véghez kell vinnie, s amelyek által jobbá tehetjük életünket és környezetünket. Minden embernek – legyen az orvos, tudós, hivatalnok, sofőr, szülő vagy tanító – van egy kis szeglete az anyagi világban, amelyen jobbítania kell, s amelyet elő kell készítenie az Örökkévaló otthonául. És amikor az egész mindenség elkezd teremtője szándéka szerint működni, belépünk a messiási korba, az isteni szándék felfedésének és valóra válásának korszakába.

Önösségünk félretétele és az Örökkévalóhoz való folyamodásunk által nem kevesebbek, hanem többek leszünk. Mivel mind mi, mind anyagi céljaink természetüknél fogva átmenetiek, ugyanilyen átmenetiek anyagi eredményeink is. Ha életünket egy valós és örök valósághoz kötjük, minden tevékenységünk és eredményünk örökké válik. Ne feledjük: az Örökkévaló mindannyiunkat egyedi képességekkel ruházott fel. Földi küldetésünket rajtunk kívül senki más nem teljesítheti; a mi feladatunk, hogy felismerjük ezt a küldetést, és minden energiánkat ebbe az irányba fordítsuk.

Paradox módon a létünk csak akkor nyer értelmet, ha rájövünk, hogy az isteni léthez képest önmagában mennyire értelmetlen. Végül azonban, mikor sikerül az isteni nézőpont magasságába emelkednünk, belátjuk, hogy életünk ennél értelmesebb nem is lehetne.

Gyakran halljuk, hogy emberek kétségbe vonják az Örökkévaló létét. Talán Te is közéjük tartozol. Érdekes megfigyelés, hogy sok ember hajlamos jóval nagyobb elszántsággal kétségbe vonni az Örökkévaló létét, mint önmaga egynémely cselekedetét. Gondoljunk bele, hogy fontos döntésekkor milyen gyakran hagyatkozunk mások tapasztalatára. Elfogadjuk az orvosok és a tudósok döntéseit. Elfogadjuk olyan emberek tanácsát, akik megmondják nekünk, hogyan együnk és aludjunk, hogyan játsszunk és dolgozzunk, hogyan öltözködjünk, és hogyan viselkedjünk. Ugyan hányszor kérdezzük meg az orvost, milyen vizsgálatok alapján jutott következtetéseire, ugyan hányszor megyünk be egy étterem konyhájába körülnézni?

Amikor azonban az Örökkévalóról esik szó, szkeptikusabbakká válunk. Miért leszünk hirtelen ennyire logikusak? Talán félünk a felelősségtől, amit küldetésünk felismerése jelent?

Az emberek manapság mind gyakrabban beszélnek az Örökkévalóról, hogy vissza kellene térnünk a magasabb rendű értékekhez, s hogy mélyebben kellene fölfogni földi küldetésünket. Mindez jó szándékú beszéd – most azonban eljött az ideje, hogy cselekedjünk is.

Engedjük be életünkbe az Örökkévalót. Nem kell hozzá sok. Az Örökkévaló mindössze parányi nyitottságot kér tőlünk, amely által a lehető legszélesebb bejárást biztosítja számunkra az abszolút valóságba. Szenteljük csak életünk egy apró szegletét az Örökkévalónak, de azt a szegletet ne használjuk másra.

Mi vagyunk az a nemzedék, amely révén az isteni jelenlét tudatosul a földön. Hadd vonjuk fel végre a függönyt, amely oly régóta takarja előlünk az Örökkévalót. Belefáradtunk már. Mi is várunk, az Örökkévaló is vár. Ne várassuk már tovább.

*

Mikor a Rebbe még csak két és fél éves volt, anyja egy este, miután lefektette, benézett hozzá. Meglepetésére nem találta az ágyban a kicsit. Végigkutatta az egész házat, de nem találta. Végül eszébe jutott, hogy megnézi abban a szobában is, amelyet imádkozásra használt a család. Legnagyobb meglepetésére ott találta hajlongva imádkozó fiát. A Rebbe később bárhová ment is, mindenhová magával vitte az imakönyvét.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

Megjelent: Egység Magazin 13. évfolyam 50. szám – 2014. augusztus 3.