Az örök lélek

 
Levélrészlet

Megkaptam leveledet, amelyben édesanyád eltávozásáról értesítesz. Kívánom, hogy te és minden gyermeke, valamint édesapátok jó és hosszú életre írassatok be! Leírod az ezzel kapcsolatos gondolataidat és érzéseidet.

Az az igazság, hogy “egyikünk sem tud semmit” az Örökkévaló útjairól, Azéról, aki megteremtette az embert, vezérli, és különös gonddal őrködik fölötte. Persze-persze, Ő maga a jóság lényege, amit így szoktunk kifejezni: “A jónak természetéből fakad a jó cselekedet.” Lehet, hogy az emberi elme nem mindig képes megérteni az Ő cselekedeteit, de ez nem is csoda: miféle jelentőséggel bírhat egy korlátozott, behatárolt, véges teremtmény a végtelennel és korlátlannal, különösen pedig az abszolút Végtelennel és Korlátlannal szemben?

Isten mindazonáltal úgy döntött, hogy a maga bölcsességének egy szikráját beülteti a húsból és vérből való emberbe. Ezt szent Tórája által tette, amelyet “A Fény Tórájának”, “Az Élet Tórájának” neveznek, vagyis a Tóra úgy világítja be az élet útját, hogy fénye a korlátozott emberi képességekkel is érzékelhető. Így az említett és hasonló események értelmezésére is találunk – legalább részben – útmutatást Írott és Szóbeli Tóránkban.

Jelen esetben ezt az eligazítást a tórai törvény két szabálya adja meg, amelyek az ilyen körülményeknek megfelelő viselkedést írják elő. Ezek első pillantásra látszólag ellentmondanak egymásnak, noha mindkettő a zsidó törvénynek ugyanabban a szakaszában szerepel. A szakasz így kezdődik: “Ne gyászoljunk mértéktelenül – bölcseink előírásait meghaladó mértékben -: ne vigyük túlzásba…” Befejezésül azonban azt olvassuk, hogy “aki nem gyászol a bölcsek útmutatásai szerint, az érzéketlen, durva ember”. Nos, ha a gyász természetes, mi a szörnyű abban, ha valaki jobban gyászol? Miért a törvényszakasz kemény intése? Ám ha a túlzásba vitt gyász oly rettenetes, vajon miért érzéketlenség kevésbé gyászolni?

A magyarázatot a törvény befejező szavai adják meg: “Félve, aggályosan kell mérlegelnie tetteit, és meg kell térnie.”

Magától értetődik, hogy a lélek örökké él. A lélek életét nyilvánvalóan nem befolyásolja, nem rövidíti meg a testi betegség, amely csak a húst és vért, illetőleg a lelket ezekkel összekapcsoló köteléket támadja meg. Vagyis, Isten őrizz, ennek a köteléknek a megszakadását – a halált – eredményezheti, és ezáltal a lélek fölemelkedik, kiszabadul a test béklyóiból, határai és korlátai közül. A földön, a testben tartózkodása idején véghezvitt jó cselekedetek által sokkal magasabb szintet érhet el, mint ahonnan a testbe merülésekor elindult. Bölcseink azt mondják, hogy a lélek alámerülése a fölemelkedésért, az előzőnél magasabb rendű állapot eléréséért történik.

Ebből következik, hogy akinek drága volt a lélek, aki közel állt hozzá, annak meg kell értenie: az az előzőnél magasabb állapotba emelkedett, és ez csak a mi világunkban, a mi számunkra jelent veszteséget. Minél közelebb áll hozzánk az a lélek, annál értékesebbnek kell tartanunk fölemelkedését, de ugyanez vonatkozik a másodlagos szempontra, a szenvedés mértékére is, hiszen annál nagyobb a veszteség, amely a testből való távozásával, az e világi élet elhagyásával ért bennünket.~~

Azért is nagy ez a veszteség, mert úgy érezzük, a drága lélek már ebben a világban is magasabb rendűvé vált. Ahogyan bölcseink írják a Misnában: “Az e világi bűnbánat és a jó tett egyetlen pillanata többet ér az egész jövendő világnál.”

Így hát, miután az esemény két, egymásnak ellentmondó szempontnak felel meg – egyrészt a lélek megszabadul a test béklyóiból, és fölemelkedik egy magasabb rendű világba, az igazság világába, másrészt viszont távozása veszteséget jelent -, a zsidó törvény kétféleképpen rendelkezik. Az “Igazság Tórája” előírja a gyászt, a bölcsek által meghatározott ideig. Ugyanakkor tilos túlzásba vinni a gyászolást, vagyis nem szabad meghosszabbítani vagy az előírtnál nehezebbé tenni a gyász idejét.

Mint mondtam, a gyász elsődleges oka az élőket ért veszteség. A gyászban fel kell dolgozniuk magukban, miért érte őket ez a csapás. Ezért mondja a törvény: “Félve, aggályosan kell mérlegelnie tetteit, és meg kell térnie.”

Ezáltal még valamit elérhetünk: kapcsolatot teremtünk az élő és a magasba emelkedett lélek között. Hiszen a lélek maradandósága örökös, és látja, számon tartja, mi történik azokkal, akik közel állnak, szorosan kapcsolódnak hozzá. Minden jó cselekedetük örömére szolgál, különösen azoké, akikről ő gondoskodott, akiket ő nevelt a jóra, azaz része van azokban a jó cselekedetekben, amelyeket e nevelés eredményeképpen gyermekei és hozzátartozói visznek véghez.

Miután a fent leírtak az Örökkévaló bölcsességét és akaratát hordozó Tóra utasításai, teljesítésük elengedhetetlen része Isten szolgálatának, amelyet így fejezünk ki: “Örömmel szolgáld Istent!” A Tóra előírása egyúttal erőforrást is jelent, amely biztosítja számunkra a betartásához szükséges képességet. Következésképpen, miután ezek a tórai utasítások minden egyénre vonatkoznak, minden egyes individuum rendelkezik a betartásukra való képességgel, sőt arra is képes, hogy “Istent örömmel szolgálva” tegyen eleget nekik.

Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 18. szám – 2014. július 29.