A Rebbe szava – A világ kora (I.)

A lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi 5722. – 1962. – tévét 18-án írt leveléből adunk közre, amelyben a Tóra és a tudomány megállapításai közötti ellentmondásokkal kapcsolatban foglal állást, különös tekintettel a világ korára, a teremtéstörténet zsidó verziójára a Biblia és a zsidó bölcsek in­terpretációjában – szemben a tudományos elmélettel. A levelet Charles Darwin születésének 200. évfordulója és az idei „Biblia éve” kapcsán adjuk közre két részben.

A „probléma” alapvetően a tudomá­nyos módszernek, illetve magának a tu­dománynak a téves felfogásából ered. Különbséget kell tennünk az empirikus vagy kísérleti tudomány és a spekulatív „tudomány” között. Az eló’bbi a megfi­gyelt jelenségek leírásával és osztályo­zásával foglalkozik, míg az utóbbi az ismeretlen jelenségekkel, olyanokkal is, amelyeket nem lehet laboratóriumi körülmények között előállítani. A „tu­dományos spekuláció” kifejezés össze­egyeztethetetlen fogalmakat társít, hi­szen a „tudomány” „ismeretet” jelent, a spekuláció pedig a szó semmiféle ér­telmében nem nevezhető ismeretnek. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy a tudomány az ismert tényekből kikö­vetkeztetett elméletek fogalmait alkal­mazza az ismeretlen tartományában. A tudomány az alábbi két fő következ­tetési módszert használja:

a.   Az interpoláció módszerét (az extrapoláció ellentétét) akkor hasz­náljuk, amikor tudjuk, milyen reakció következik be két különböző feltétel fennállása esetén, s ebből következte­tünk arra, hogy a két szélsőség közti bármely helyzetben mi fog történni.

b. Az extrapoláció módszerével akkor élünk, amikor az ismert tarto­mányon túli dologra következtetünk, az ismerten belüli változatok alapján. Például: tegyük fel, hogy ismerjük egy
bizonyos elem változásait 0 C és 100°C között, és ennek alapján kiszámít­juk, hogyan fog viselkedni 101, 200 vagy 2000C-on.

A két módszer közül nyilvánvalóan a második a kevésbé megbízható. Sőt a bizonytalanság az ismert tartomány­tól való távolodással egyenes arányban növekszik, így ha az ismert tartomány 0C és 100°C között van, következ­tetésünk helyességének valószínűsége 1001°C-on kisebb, mint 100C-on.

Jegyezzük meg mindjárt, hogy a világ eredetére és korára vonatko­zó spekulációk a második, gyengébb módszerrel történnek, vagyis extrapo­lációval. A módszer gyengesége még nyilvánvalóbbá válik, ha abból indu­lunk ki, hogy egy általánosítás, amellyel ismert okozatról ismeretlen okra következtetünk, sokkal spekulatívabb, mint az okról az okozatra történő kö­vetkeztetés.

Nagyon egyszerűen bemutatható, hogy az okozatról az okra történő kö­vetkeztetés spekulatívabb, mint az ok­ból az okozat kikövetkeztetése:

A négy két egyforma kettesre oszt­ható. Itt az ok az osztandó és az osz­tó, az okozat pedig a hányados. Az ok ismerete egyetlen lehetséges ered­ményhez vezethet: a hányadoshoz (a 2-es számhoz).

Viszont ha csak a végeredményt, esetünkben a 2-es számot ismerjük, többféle következtetési lehetőséggel rendelkezünk, amelyekhez különféle módokon juthatunk el: a. l + l = 2; b. 4 – 2 = 2; c. l x 2 = 2_; d. 4 : 2 = 2. Ha egyéb számokat is figyelembe veszünk, a lehetőségek száma, ame­lyekkel ugyanerre az eredményre jut­hatunk, végtelen (miután 5-3 szin­tén egyenlő 2-vel, 6 : 3 eredménye is 2, és így tovább, ad infinitum).

Ehhez járul még egy nehézség, amely minden induktív módszerre ér­vényes. Az ismert adatokra alapozott következtetések, amikor alkalmazni próbáljuk – például ismeretlen terü­letekre terjesztjük ki – őket, nem fel­tétlenül felelnek meg az azonosság élűének, vagyis hogy azonos körülmények között azonos események azo­nos következményekkel járnak. Ha nem győződhetünk meg arról, hogy az egyik változat legalább mennyiségileg közeli rokonságban áll-e a másikkal; ha nem bizonyosodhatunk meg a felől, hogy a változatok minőségileg hason­lítanak-e egymáshoz, továbbá ha nem tudjuk ellenőrizni, hogy más tényezők nem játszanak-e szerepet a körülmé­nyek alakításában – akkor eredmé­nyünk, illetve következtetésünk teljes­séggel értéktelen lesz!

További példaként utalok arra, amit azt hiszem, már említettem an­nak idején. Egy kémiai folyamatban, legyen szó akár hasadási, akár fúziós reakcióról, bármilyen kis mennyiségű katalizátor megváltoztathatja az egész folyamat sebességét és lefolyását, vagy új folyamatot indíthat el.

Még nem végeztünk a nehézségek­kel, amelyek a világ keletkezésének úgynevezett tudományos elméleteiben rejlenek. Gondoljunk arra, hogy a tu­domány egész struktúrája az atomok­ban jelen pillanatban lejátszódó reak­ciók és folyamatok vizsgálatán alapul, azon, ahogyan ma működnek a termé­szetben. A tudósok együtt létező ato­mok milliárdjainak tömegében gon­dolkodnak, amelyeket más, hasonló méretű konglomerátumokhoz viszo­nyítanak. Nagyon keveset tudnak az atomok ősállapotáról; arról, vajon ho­gyan hat egymásra két teljesen külön­álló atom; még kevesebbet arról, hogy egyetlen atom részecskéi hogyan lép­nek kölcsönhatásba egymással vagy más magányos atomok részecskéivel. Egyetlen dologban biztosak – amennyire a tudomány egyáltalán biztos le­het valamiben -, nevezetesen hogy a magányos atomok közti kölcsönhatás teljességgel másként működik, mint az atomok konglomerátumai között leját­szódó folyamatok.

Foglaljuk össze, miben áll minden, a világ keletkezésére vonatkozó, úgy­nevezett tudományos elmélet gyenge­sége, sőt reménytelensége!

a. Ezek az elméletek viszonylag rö­vid ideig tartó, mindössze néhány évti­zedes – sohasem évszázados – megfi­gyelés alapján állnak.

b. Az ismert – persze nem tökéletesen ismert – adatok ilyen, viszonylag kis mennyisége alapján, az extrapolá­ció gyengécske módszere segítségével mernek a tudósok elméleteket felállí­tani, és az okozatról az okra történő következtetéssel átfogni sok ezer (sőt szerintük sok millió és milliárd) évet!

c. Ezek az elméletek könnyedén figyelmen   kívül   hagyják   a   minden tudós által ismert tényeket,   nevezetesen hogy a világ „születésének” kezdeti szakaszában a hőmérséklet, a légnyomás, a radioaktivitás, a katasztrófatényezők által adott feltételek tö­kéletesen másokvoltak, mint a világ­egyetem mai állapotában.

d.     A   tudományos   vélemények megegyeznek abban, hogy a kezdeti állapotban igen sok radioaktív elem­nek kellett lennie, amelyek ma már egyáltalán nincsenek meg, vagy alig van belőlük: a néhány, közismerten katasztrófa előidéző erővel bíró elem is csak minimális mennyiségben van jelen.

e. A világ keletkezése ezen elméletek szerint magányos atomok vagy részecskék egyesülése, összetapadása következtében – teljességgel ismeret­len folyamatok és változások útján –

Röviden: az erőtlen „tudományos” elméletek közül azokról, amelyek a kozmosz eredetével és korával foglal­koznak, a tudósok maguk is elismerik, hogy még a gyengénél is gyengébb lá­bon állnak.

Egyáltalán nem meglepő – s mel­lesleg egyértelmű érv ezekkel az el­méletekkel szemben -, hogy a világ teremtésével foglalkozó különféle „tu­dományos” elméletek nemcsak ellent­mondanak egymásnak, de legtöbbjük teljességgel összeegyeztethetetlen, és kölcsönösen kizárják egymást, miután az egyik szerint meghatározott legma­gasabb kor kisebb, mint a másik sze­rinti legalacsonyabb.

Az ilyesfajta elméletek kritika nélküli elfogadása csakis téves és hamis következtetésekhez vezethet. Nézzük például az úgynevezett evolúciós kelet­kezéselméletet! Ez abból indul ki, hogy a világegyetem atomok és atomnál ki­sebb részecskék működése folytán jött létre, oly módon, hogy megindult a fizikai világmindenség fejlődési folya­mata, benne földünké is, amelyen a szerves élet – szintén valamiféle evolú­ciós folyamat során – eljutott a „homo sapiens” megjelenéséig. Érthetetlen, miért elfogadhatóbb a köztudottan is­meretlen és kiszámíthatatlan módon működő atomi és szubatomi részecs­kék útján történt teremtés elképzelése, mint azé a teremtésé, amely az égites­teket, a szervezeteket, az emberi lénye­ket az általunk ismert módon hozta lét­re.