A pusztulás krónikája

“Jaj de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak.” (Échá, Jeremiás Siralmai, 1:1-2).

Nem tudom illik-e egy bibliai könyv – Megillá – bevezetőjében személyes hangot megütni. Sokkal illendőbb és “tudományosabb” felvenni az objektív kommentátor (ál)arcát és szenvtelen hangon elemezni, ki írt, mit, mikor és miért. Mit mond a ma emberének a több, mint 2500 évvel ezelőtt írott sirám, melyben egy nép, a zsidó nép, nagy nemzeti szerencsétlenségét írja le a szemtanú krónikás? Hogyan lehetséges, hogy a Jeremiás prófétának tulajdonított siratóének nem repedezett agyagtáblákon maradt fenn cinikus történészek nyersanyagaként, nem elsárgult papiruszok őrzik megfakult emlékét, hanem élő és lüktető történelem, melynek naprakész tanulságai minden évben újra és újra megjelennek a zsidó nép életében?

Nem először írom itt le azt a legendát, amely Napóleon személyén keresztül mutatja be a Siralmak jelentőségét a zsidó nép életében. Feljegyezték, hogy egyszer a nagy korzikai eljutott, Áv kilencedikének éjszakáján egy dél-franciaországi kisvárosba, ahol – többek között – felkereste a helyi zsinagógát. Nagy meglepetésére, Napóleon látta, hogy a zsidók a földön ülnek, mint a gyászolók, és imbolygó gyertyafénynél valami keleti gyász-zsolozsmát kántálnak. Kérdésére, ki halt meg és kit gyászolnak a helyi izraeliták, azt válaszolták, hogy most éppen nem halt meg senki és a zsidók kb. 1700 éves gyászukat ülik, elvesztett Szentélyüket, országukat és függetlenségüket siratva. A megdöbbent császár csak annyit mondott, hogy egy nép amely erre képes – örökké fenn fog maradni és nem kell attól tartania, hogy elsüllyed a népek viharos tengerében.

***

Még egy személyes “élmény”, ami Échá Megilláját jeleníti meg az egyszerű “olvasó” szemében – ez én lennék – aki történetesen érti a szöveget. A kétségtelenül az első Szentély pusztulása után írott gyászköltemény héber nyelvezete olyan friss, naprakész, érthető és kifejező, mintha a minap, a Holocaust után, íródott volna. Alig vannak benne homályos kifejezések és olyan érthetetlen textusok, amelyek nyelvészek “beavatkozását” tennék szükségessé. Nem akarom a “Halotti Beszéd” szövegét összehasonlításul felhozni, sem a tatárjárást, vagy a mohácsi vészt, mint hasonló magyar történelmi emléket, vagy a hozzáállást ezen vagy azon nemzeti szerencsétlenséghez. Bár ez az összehasonlítás nagyon is ide kívánkozik. A zsidóság tűrőképességének és ennélfogva fennmaradásának egyik alapeleme éppen a történelmi emlékek elevensége és húsbavágó aktualitása, ez létének egyik záloga. Azok a népek, amelyek nem rendelkeznek ezzel a történelmi “tulajdonsággal”, nemigen állják ki az idők viharának próbáját. Jeremiás, aki a Pusztulás korának, Dor Háchurbán,prófétája volt, itt, mint szemtanú jelentkezik és elmondja mit látott és tapasztalt, amikor a hihetetlen bekövetkezett: az ellenségnek sikerült elfoglalni a bevehetetlennek hitt Jeruzsálemet és véget vetnie a Dávid-ház királyságának. Érdekes, hogy bár éppen Jeremiás volt az, aki korábban évtizedeken keresztül hírdette és jövendölte a bekövetkező pusztulást, ha a nép nem tér meg és nem teszi magáévá a Tórában rögzített zsidó normákat, most mégis a meglepődve beszél arról ami történt.

Siralmak alapos, figyelmes olvasása arra a meggyőződésre vezeti az olvasót, hogy aMegilla koncepciója a Tórában gyökerezik: a mózesi figyelmeztetés beteljesedése, a bűn és bűnhődése koncepciója, a Böchukotáj (3Mózes 26.) és a Ki Távó (5Mózes 28.) szakaszokban jelzett szankciók, amelyek az isteni Szerződés megszegése miatt sújtják a zsidókat – ez mind mind kifejezésre jut a Siralmak öt fejezetében. J. Z. Moskovits professzor, aki a Dáát Mikrá sorozatban az Échát is kommentálta, érdekes összehasonlításokat tesz Jeremiás siralmai és a Biblia többi könyvének nyelvezete között. Az egész szöveget az indignálódó megbántottság jellemzi, ami – feltehetően – a nép hangulatát tükrözi és nem a próféta személyes véleményét, hiszen ő “előre megmondta” mindezt és meg is szenvedte szókimondását a királyi kamarilla opportunista elemei miatt, akik nemegyszer majdnem megölték a “babilóniai orientáció”-val vádolt Jeremiást. A modern Biblia-kutatás, mint rendesen, itt is kétségbe vonja a hagyomány azon megállapítását, amely Jeremiást jelöli meg a Siralmak szerzőjeként (Talmud, Bává Bátrá 15a.) és erre különböző tudálékos indokokat hoz fel, anélkül hogy logikus választ adna arra a logikus kérdésre: ha nem Jeremiás, akkor ki írta a Siralmakat? Nincs értelme itt és most vitába szállni velük, ezt elvégzi J.Z.M. professzor az említett műben, a tőle megszokott alapossággal. Ennek a cikknek a célja, hogy magát a könyvet és annak történelmi hátterét, megismertesse a magyar zsidó olvasóval, aki csak hallomásból (vagy még úgy sem) ismeri a zsidó Biblia könyveit, vagy – ha vallásos olvasóról van szó – esetleg elmondta már a Megillát Tisá BeÁv este, anélkül hogy összefüggéseit, vagy akárcsak szövegét értette volna.

***

A hagyományos exegétika sem tudott azonban megállapodni abban, azonos e aSiralmak könyve azzal a Megillával, amit Jehojakim király elégetett, amikor a benne leírt borzalmas figyelmeztetések a fülébe jutottak. Rási szerint azonos, Ibn Ezra szerint nem azonos. Rási a Midrásra (Échá rábáti Ptichtá 28.) míg Ibn Ezra a – tartalmi – logikára alapozza véleményét. A történet dióhéjban:

“Jehojakim, Jósijáhu fiának, Júda királyának negyedik esztendejében, így szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz: Végy elő egy irattekercset és írd rá mindazon igéket amelyeket mondtam neked Izraelről, Júdáról és a többi népről… talán meghallja Júda háza, mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani, de ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom vétküket és bűneiket. Ekkor Jeremiás hívta Baruchot, Nérija fiát, Baruch pedig leírta, Jeremiás diktálása alapján, az irattekercsre, az Örökkévaló igéjét…” (Jeremiás 36:1-4.)

Ezek után Jeremiás elküldi irnokát, Báruchot, a Szentélybe, hogy ott, felolvassa a próféciát. Ez mély benyomást tesz a hallgatóságra, olyannyira, hogy előbb néhány vezető ember újfent felolvastatja Báruchhal a jóslatot, majd a király előtt is felolvassák azt, aki mérgében, a kezében lévő tollkéssel elvagdossa majd a tűzbe veti a pergament. Ezután Jeremiás újra leíratja az elégetett próféciát, sőt “még sok hasonló beszédet” is hozzátesz (Jeremiás 36:5-32.).

Erre – az elégetett és újraírott – korholó próféciára, mondják a Midrás bölcsei hogy aSiralmakkal azonos.

***

Siralmak fejezetei – négy az öt közül – alfabetikus sorrendben íródtak. Ez az irodalmi stílus nem ismeretlen a biblia könyveiben, már találkoztunk vele mind a Zsoltárok könyvében (a 119. fejezetben a 22 betű 8-8 versben fordul elő, az ábécé ismert sorrendjében), mind aPéldabeszédek végén, a Derék asszonyt dicsérő himnuszban (31. fejezet). A zsáner – amit a középkori poéták műveltek előszeretettel – itt gördülékeny és nem látszik zavarni a prófétai poézist. Mire jó ez? Erre nézve az egyik midrási forrás szolgál magyarázattal: “ezáltal a gyászdal, Kiná, ismertebbé és megszokottabbá válik a zsidó nép számára” (Midrás Tádsé 20., a Dáát Mikrá alapján). A technikai magyarázaton felül, a 22 betű, vagyis a héber ábécé, azt is jelzi, hogy a gyász átfogja az egész mindenséget “a-tól cet-ig”. Ismét a fenti Midrást idézve “jött az összes generáció, az összes betűk és a világ összes teremtménye, fentiek és lentiek, hogy szimbolizálják és kifejezzék a zsidókat ért nagy bajt” (uo.).

Évente egyszer, Áv hó kilencedikén, a nagy nemzeti gyász (Tisá BeÁv) előestéjén (idén július 24-én este), felolvassák a zsinagógában a Siralmak könyvét, gyenge világítás mellett, a földön ülve. Ez a felolvasás kötelező, nem pedig szokáson alapuló, mint az Énekek Éneke felolvasása Peszáchkor, Rut könyvénekfelolvasása Sávuotkor és Kohelet könyvének felolvasása Szukkotkor. Inkább hasonlít Eszter könyvére, melynek felolvasása Purimkor ugyancsak háláchikus kötelesség.

Érdekes, hogy eredetileg a háláchá csupán “megengedte” a Siralmak felolvasását Tisá BeÁvkor – mivel a gyásznapon nem szabad Tórát tanulni, mert az “megörvendezteti a szívet” – de ezt és Jób könyvét szabad, mert ezek tartalma szomorú, gyászos, az ember véges életére céloz. Később, a gáonita korban, az engedély kötelességgé válik.

Az Échát olvasva akaratlanul is egybeolvad az olvasó fejében az amit az Írás – nagyon röviden – leír és elmond az első Szentély pusztulásának körülményeiről és az amiről az igen terjedelmes Midrás irodalom tudósít a második Szentély romba döntésének előzményeiről, kiváltó okairól és körülményeiről. Híven eddigi gyakorlatomhoz, a Siralmakat egyrészt a hagyományos de racionális, másráeszt a Midrás irodalom kiegészítő és hézagpótló anyagával ötvözve fogom a magyarul olvasó közönségnek átnyújtani az Ősi forrás sorozat egy következő kötetében. Az esetleges tanulságok nem szorulnak külön hangsúlyozásra, ezek ezúttal önmagukért beszélnek.

Adja Isten, hogy a pusztulás ezen drámai krónikájának fájdalmas tanulmányozása érdemeként, érjen már véget a gálut és jöjjön el a megváltás, ahogy a próféta mondja “És eljön Cion megváltója Jákob bűnbánóihoz, szól az Örökkévaló. Én pedig ezt a szövetséget kötöttem velük, mondja az Örökkévaló, szellemem mely rajtad nyugszik, szavaim melyeket szádba adtam, ne tűnjenek el szádból, leszármazottaid és azok leszármazottai szájából, mondta az Örökkévaló, most és mindörökké!” (Jesájáhu59:20-21.).

Megjelent: Egység Magazin 6. évfolyam 25. szám – 2014. július 29.