Már száz éve annak, hogy szinte teljesen elpusztult a Duna-kanyar egyik legrégebb zsidó temetője. Hogy kik és miért tették tönkre, azt megtudhatja cikkünkből!
„Száz, vagy még több esztendővel ezelőtt felsőbb kegyből a koronauradalom területén temetőhelyet kapott a nagymarosi törpe zsidó hitközség. Kicsi volt a temető, nem fáradhatott el, ki megjárta a sírok virágos útjait, de az a néhány zsidó, aki Nagymaroson élte le dolgos életét, békés pihenőre talált benne a nagy munka, a temérdek gond és szenvedés: az Élet után…”
Száz évvel ezelőtt egy meghökkentő levél érkezett az Egyenlőség szerkesztőségébe. A panaszos levelet egy Nagymaroson nyaraló férfi írta, aki arról számolt be, hogy az ottani zsidó temető sírjait rendszeresen rombolják, s szinte már alig maradt érintetlen sírhant.
A zsidó hetilap két munkatársa nem volt rest, s vonatra szállt, hogy maguk járjanak utána a levél igazságtartalmának. Az újságírók már a vonaton szóba elegyedtek két nagymarosi vasutassal, akik arról panaszkodtak, hogy a városka református és zsidó felekezete elfogyó félben van. Jóllehet, Nagymaroson állandó jelleggel sosem volt félszáznál több zsidó ember, az 1920-as népszámlálás szerint 49 izraelita vallású ember élt ott.
Akármennyire szomorú demográfiai adatokról számolt be a két bakter, ez szorosan nem tartozott a temető pusztulásához, viszont amikor az újságírók esetleges antiszemitizmusról érdeklődtek, akkor az alábbi megnyugtató választ kapták:
„Nagymaroson nincs antiszemitizmus. Nincs és nem is volt soha. A legjobb egyetértés uralkodik az egyes felekezetek között, az ébredőket csak hírből ismerjük. Hiszen mi kérem nagyrészt a zsidó nyaralókból élünk, csak nem bolondultunk meg elijeszteni őket holmi divatos frázisok kedvéért.”
Aztán berobogott a szerelvény a nagymarosi állomásra. A mozgalmas nyár helyét már az ősz csendje vette át. A pár hete még nyüzsgő korzó is mozdulatlan nyújtózott a Duna-parton, csupán az öreg fák lomjai mozdultak lomhán a kora őszi szellőkben.
A riporter urak felkeresték Nagymaros legtekintélyesebb ügyvédjét, dr. Bergmann Mihályt, régi, megbecsült keresztény család sarját, aki megütközéssel fogadta az esetleges antiszemitizmushoz köthető rombolók hírét, majd a következőket mondta:
„Soha nem voltak nálunk zsidóellenes mozgalmak, nem értem, miért rendeznének éppen most ilyen dolgokat, amikor már nyugalmasabb idők révébe értünk [utalva arra, hogy a vörös-, illetve fehérterror véres, antiszemita kilengései már nagyjából megszűntek]. Lehet, hogy néhány éretlen fiú rablópandúr játék közben kárt okozott a zsidó temetőben, de ennek semmi vallásellenes jellege nem lehet. Hiszen pusztítják ezek a keresztény temetőt is, a múltkor is kilopták a halottas házból az asztalt, ellopták az ajtót […]”
Természetesen ha a másiknak is kára van, az nem kisebbíti egyikét, talán csak annyi „megnyugvást” adhatott, hogy esetleg tényleg nem gyűlöletből, hanem tudatlanságból fakadó kegyeletsértés történt. A temető gondnoka, Breyer Jenő kereskedő is az előzőeket erősítette. „Kótyagos fejű suhancok” számlájára írta a pusztítást, s hangsúlyozta, hogy a marosi lakosságnak ehhez semmi köze nincs.
Antiszemitizmus tehát nem volt, viszont pusztító suhancok igen, akik még a temető kerítését is elhordták. A sírkert tele volt törmelékekkel, a piszkei vörös márvány darabok, mint megannyi vérző seb éktelenkedett a fű zöldjében. Száz éve már csak öt sírkő állt: a Bleier-család három köve, Popper Jakabné macévája és Guillaume Weiss török bej 1898-as emléke, aki rokonai látogatása közben hunyt el itt, s a hagyományoknak megfelelően késlekedés nélkül helyezték végső nyugalomra.
Sajnos a törvény sújtó keze sosem érte el a tudatlan rongálókat, s az utolsó kövek is a pusztításnak estek áldozatul. Ma már a temető helyét is csak páran ismerik még.
| Forrás: Halász Sándor, „Elpusztitották a nagymarosi zsidó temetőt”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 36. szám, 4. old. |
Címlapkép: izraelitatemetok.hu