A nagy Talmud-hamisítás Magyarországon

A tudományos vagy művészi értékkel bíró alkotások hamisítása mindig is elterjedt vállalkozás volt, és ma is az minden olyan társadalomban, amely értékeli a régiségeket és foglalkozik a múlt feltárásával. Mindig voltak emberek, akik könnyen akartak meggazdagodni, és ehhez a régiségek hamisítása csábítónak tűnt számukra. Nincs ez másként a ritkaságnak számító zsidó kéziratokkal sem. Most egy kivételesen nagy vihart kavart hamisítás történetét ismerhetjük meg. Kalauzul a téma világszerte elismert szakértőjének, Oberlander Báruch rabbinak az erről írt doktori disszertációját¹ választottuk. 

Slomó Jehudá Álgázi színre lép

Valamivel több, mint száz éve élt Erdélyben, Szatmárnémeti városában egy titokzatos ember, egy szefárd bölcs, aki magát Slomó Jehudá Álgázinak (1864?–1924) nevezte, és aki Friedländer néven vált ismertté. Saját bevallása szerint Törökországban született. Szülőhazájából felnőttként költözött Franciaországba, ahonnan Erdélybe vándorolt, majd Vácra, végül Szatmárnémetiben telepedett le. Szefárd zsidóként nem beszélt jiddisül, a rabbikkal csak héberül kommunikált.

Friedländer 1906 januárjában egy egészen elképesztő hírrel állt elő. Kiáltvány című egyoldalas írásában elbeszélte, hogy „kezébe jutott” a Jeruzsálemi talmud addig elveszettnek tartott ötödik, Kodásim rendje (ami főleg az áldozatokra és a Szentélyre vonatkozó törvényeket tárgyalja), amit ő le is másolt. 

Állítása szerint fivére, „a Tóratudós és kutató, Élijáhu SZáT Algázi…, aki kereskedelmi tevékenysége folytán él Izmirben” bukkant rá a kéziratra „egyik Tóratudós barátjával, Jáákov Kobi SZáT-tal² egyetemben…”.  A lelet valódiságát két benne talált, 1688-ban kelt levél szavatolta. Ennek szerzője a Jeruzsálemi Talmud híres kommentátora, Jehosuá Bevenisti rabbi (1590?–1665?) volt, aki bátyjával Mose Bevenisti rabbival (1606–1677) levelezve arra az elhatározásra jutott, hogy nem hozza nyilvánosságra felfedezését, mivel a zsidóságban sok a zavar az akkoriban lebukott álmessiás, Sábtáj Cvi működése nyomán.

Fridländer felfedezése gyakorlatilag bombaként robbant, mintha egy alkimista jelentette volna be, hogy megtalálta a bölcsek kövét. A XIX-XX. században alig akadt judaisztikával foglalkozó komoly tudós, aki ne jelentetett volna meg valamilyen középkori, vagy ókori kéziratot. Elképzelhetjük, micsoda felbolydulás támadt a hírre, hogy egy elveszett talmudi traktátus bukkant fel: rabbinikus és tudományos körökben egyaránt izgatott figyelem kísérte a nem mindennapi felfedezést és várták a kötetek kiadását.

A hatalmas költséggel járó nyomdai munkákhoz Friedländer támogatókat keresett. Legnagyobb mecénását a kor neves tudósa a New York-ban élő Solomon Schechter professzor (1847–1915) személyében találta meg. Schechter, az értékes középkori iratokat rejtő kairói gnizá (elhasználódott szent könyvek gyűjtőhelye) híres feltárója és megmentője gyakorlatilag egymaga finanszírozta a Chulin és a Böchorot traktátusokat magában foglaló első kötet kiadását 1907 elején. (Két évvel később, 1909 végén, egy állítólag Angliában élő filantróp jelentős támogatásával jelenhetett meg a Zváchim és Éráchin traktátusokat tartalmazó második kötet.)

A gyanú árnyéka

Csakhogy már a Kiáltvány után rebesgetni kezdték, hogy valami nincs rendben a felfedezéssel. A botrány az első kötet kiadása után kezdett nagy hullámokat vetni. És nem csak a le­let­ről suttogtak, hanem Friedländer­ről magáról is. Lehet, hogy nem is sze­fárd bölcs, ahogy állítja magáról?

Voltak szép számmal, akik teljes mellszélességgel kiálltak a Jeruzsá­le­mi kötet hiteles volta mellett. Schech­ter professzor mellett a lvovi Slomó Buber (1827–1906), a tudományos szövegkritika nagyja, a gáoni­ták korának tudósa is eredetinek tar­totta a kéziratot, akárcsak Bacher Vilmos (1850–1913) a neológ Budapesti Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet professzora.

A judaisztika tudósok és a Kelet-Európa nagynevű rabbijai közül sokan azonban nem voltak a Fried­län­der-féle lelet hitelességéről meg­győződve és kétkedésüknek szám­talan német és héber nyelvű ta­nul­mány­ban, cikkben és levélben ad­tak hangot. Mi keltette fel a gyanúju­kat? Először is a szövegben számos hi­ba volt, amik a Talmud ismerőinek azonnal szemet szúrtak. Azonban erre jó magyarázattal szolgált Friedländer.

Már a Bevezető tanulmányban kijelentette, hogy csak rövid időre kapta a „bátyjától” az 1212-es kéziratot, gyorsan lemásolta, vissza is adta. Mint írta, nehéz volt a saját kézirat átmásolása és nyomtatása, „mivel időközben (egyes helyeken) elfelejtettem a[z általam kitalált gyorsírási] jelek és vonalacskák igazi jelentését…”. Erre és egyszerű nyomdahibára hivatkozott Friedländer ké­sőbb is, amikor a szövegben lé­vő hibákra rámutattak a kritikusok. 

Persze a gyanút könnyűszerrel el le­hetett volna oszlatni, ha – ahogy Schechter és mások is kérték – a szefárd bölcs előadja az eredetileg fellelt talmudi kéziratot. Ám Friedländernek – ahogy ezt később majd látjuk – különböző okok miatt erre nem volt módja.

Az ítélet: hamisítvány

A tudományos élet nagyjai, élükön a talmudi irodalom kutatójával, a vilnai Dov Baer Ratner (1852–1917) a tudományos szövegkritika módszerével támadtak: „Ez a Jeruzsálemi hamisítvány – ez bármelyik lapjáról bizonyítható!” – ez volt Ratner konklúziója. Ezek a kritikusok nem állították, hogy  teljesen magától találta ki a Talmud szöveget. Úgy vélték, a babilóniai Talmudból és különböző bölcsektől átvett írásokat „talmudosított” és állított össze egy anyaggá. (Friedländer ezeket a hasonlóságokat éppen a valódiság alátámasztására használta fel.)

A rabbik a hagyományos stílusú disputikus vitákban mentek neki Friedländer szövegének. Lengyelország egyik vezető rabbija, Méir Dán Plotzky (1866–1928) is fenntartásainak adott hangot, amikor úgy nyilatkozott, hogy „az eredeti kéziratot kell megvizsgálnunk, melyből e szöveget másolták, hogy ott úgy szerepelnek-e a Jeruzsálemi e szavai, ahogyan előttünk állnak”, és csak akkor lehet vitatkozni róla és kommentálni azt. Ezért Plotzky rabbi igyekezett meggyőzni Friedländert, hogy „szerezze meg számunkra a kézirat tulajdonosainak címét”. Friedländer persze ezt elodázta, különböző trükkökkel húzva az időt. Leginkább „bátyjára” mutogatott, mondván övé a lelet, ő, Friedländer, csupán lemásolta azt.

Csakhogy, ahogy telt az idő, nem csak a megjelentetett szöveg hitelessége kérdőjeleződött meg, hanem a magát szefárd bölcsnek feltüntető rabbié is. Katzburg Dávid Cvi rabbi (1856–1937) a kéthetenként Vácott megjelenő Tél tálpijot rabbinikus folyóiratában – amiben egyébként Friedländer maga is publikált cikkeket, amikor Vácott élt 1900–1902 között – leleplező cikket jelentett meg. Szerinte, mivel Friedländer személyében hiteltelenné vált, így nem fogadható el az általa megjelentett mű sem eredetinek: „a kiadó életrajza ködbe és homályba burkolódzik, és kicserélt nevekkel ékeskedik”, írja személyes ismeretségükre hivatkozva és hozzáteszi: emiatt tőle még kevésbé szabad elfogadni egy olyan könyvet hitelesnek, melynek „származása ismeretlen”. Sőt Katzburg rabbi egyenesen eretneknek bélyegezte a művet: „Úgy vélem, a Jeruzsálemi Kodásimról egyetlen ítélet születhet: elégetni!”

A Tél tálpijot későbbi számaiban részletesebben foglalkozott Friedländer sötét személyes múltjával, ami alapján lehetetlenné vált hitelesnek nyilvánítani a Jeruzsálemit. Márpedig bőven volt mivel támadni Friedländert.

A védekezés

Friedländer azonban keményen állta a támadásokat és végsőkig harcolt. Menekülési útvonalait már jó előre előkészítette – gondoljunk csak a „bátyjára”, aki állítólag megtalálta a kéziratot.

Védekezését később azzal erősí­tette meg, hogy bejelentette, az ere­deti 1212-es kézirat mellett, ami ugye nem hozzáférhető, hisz visszaadta a bátyjának, „felfedezték” a szöveg 1669-1670-ból származó újabb másolatát, az pedig a nála van. Friedländernek az új kézirattal az volt egyik fő célja, hogy segítségével – mivel azt csak az első kötet kinyomtatása után fedezték föl – kijavíthat bizonyos „hibákat”, melyek az első kötet kéziratából „pontatlan olvasása miatt” kerültek a nyomtatott változatba, így korrigálva néhány olyan részt, amelyre a kritikusok felfigyeltek.

Bátyja mellett másik fiktív szereplője, akinek álcájával sikerült időt nyerni, a „tanítványa” volt, egy bizonyos, Magyarországon élő Rosenberg Ábrahám, aki hevesen védte mesterét. Rosenberg nem csak tekintélyt kölcsönzött Friedländernek, hanem remekül lehetett időt húzni vele, amikor az érdeklődő levelekre megírta, hogy „mesterem és bölcs rabbim… őszinte sajnálatunkra beteg…”. Még fő támogatóját, Schechtert is ezzel a trükkel rázta le, amikor az egyre sürgette, hogy megvásárolná a kéziratot. 

Friedländernek más előnye is származott a „tanítvány szerepből”. Kitalálta, hogy tanítványai olvassák fel a neki címzett leveleket, mondván, hogy ő szefárd, s az askenázi kézírást nem ismeri. Ezzel nem csak időt nyert, de azt a benyomást is keltette, hogy csak összefoglalókat hall a levelekről, ezért nem válaszol minden felvetett kérdésre.

És honnan tudjuk, hogy Rosenberg valóban a képzelet szüleménye volt, nem csak egy becsapott áldozat? Jeruzsálemi és New York-i levéltárakban található levelek kézírása, melyeket Rosenberg írt Bubernek és Schechternek megerősíti, hogy egy és ugyanaz a személy írta őket, mint a Friedländer tollából származókat.

Végül, amikor Friedländer már teljesen csapdába szorult, azzal vádolta többek között Rittert, hogy mindenkit lefizetett, azért támadják a Talmudját.

Nem szefárdi, nem rabbi, nem bölcs

Beshankovichy (Vityebszk járás) lubavicsi rabbija, Jehosuá Nimoytin (1860–1942) levélben érdekes adalékkal szolgált a „bölcs” hátteréről: „…Slomo Léjb Friedländer a mi helységünk, Beshankovichy szülöttje… mind a mai napig élnek itt rokonai, közeli ismerősei, akik emlékeznek rá és emlegetik (nem jó és áldásos értelemben) … a saját nevén, ahogyan szülőhelyén hívták őt, úgy, hogy Zuszje, vagy becézve Zuszke… De nem rabbi és nem dáján, nem bölcs és még csak nem is Friedländer, csak Zuszke létezik … Egyéb dolgait, amelyek közismertek itt nálunk, amíg a katonai szolgálathoz nem jutott és utána azt, ahogyan becstelenül viselkedett a feleségeivel, nem kívánom papírra vetni…”.

Álljunk meg egy pillanatra! Feleségei? Bizony, így többesszámban. A korabeli újságokból kiderül, hogy Friedländer magyar származású felesége és kisgyermekei mellett még leg­alább kétszer megházasodott más-más néven, majd mindenféle jel­zés vagy válás nélkül tovább állt.

Dr. Dov Árje Ritter (1855–1935) rot­terdami rabbi, aki elsőként merte ki­mondani – azaz leírni –, hogy valami nem stimmel a szöveggel, nem bízta a véletlenre, hogy mindenkihez eljusson a hamisítvány leleplezésnek híre. Először a tudományos világ számára írta meg felfedezéseit németül a frankfurti Der Israelit irodalmi mellékletében, később pedig a rabbik számára héberül jelentette meg a cikkek fordítását a Hákol Kol Jáákov című varsói újságban. Ő volt az, aki a tudományos érvelés mellett megszellőzteti, hogy a magát „hol magyarnak, hol orosznak, legújabban pedig szefárdnak” be­ál­lí­tó Fried­länder már lebukott 1889–1890-ben egy másik hamisítvánnyal. Emellett azt is leszögezte, hogy az állítólagos legfőbb nyomok, melyek a Jeruzsálemihez vezettek, a Benvenisti testvérek levelei egyszerű hamisítványok, hiszen Jehosuá rabbi az állítólagos keletkezésük idején már halott volt.

Friedländer átmeneti sikerének titka

Friedländer nem végzett rossz munkát. A megjelent kötetet külsejében, elrendezésében és nyelvezetében megfelelt egy valódi Talmudnak. A nyomtatott szövegben az általa írt részek középen helyezkedtek el, körülötte a „magyarázatok” megfelelően a jobb és a bal hasábban elhelyezve.

Mióta létezik a Wissenschaft des Ju­dentums („a zsidóság tudománya”), feszültség és harc jellemezte ennek hívei és a hagyományos Tóra műve­lői, a rabbik, a jesivák és a tan­in­té­zetek világa közötti viszonyt. Friedländer jól használta ki a két tábor kö­zötti űrt, és egyszerre próbált je­len lenni mindkét világban. A rabbik előtt rabbinak mutatkozott, aki rabbinikus műveket ír, az Akadémia emberei előtt tudományos kutatónak adta ki magát. Annyira, hogy „műveit” két módon publikálta: rabbik ajánlásával és rabbik ajánlása nélkül, illetve német címlappal a tudósoknak, anélkül pedig a rabbiknak.

A két tábor közötti feszültség folytán meg volt győződve arról, hogy ha kritikusait a rabbik szemében sikerül elfogadhatatlanná tenni, akkor nem lesz lényeges, mit írnak róla. Abban bízott, hogy legalább a rabbinikus világban meg tudja magát védeni. Ám reményeiben – szerencsére – csalatkoznia kellett.

A bukás okai

Ritter, Ratner és Katzburg cikkei, amelyek már 1907-ben megjelentek és azok a cikkek, amelyek 1908-ban láttak napvilágot, meggyőzték az olvasó és a kutató közönséget arról, hogy ez a Jeruzsálemi biztosan hamisítvány. A második kötet szinte visszhang nélkül maradt már.

Végül azonban nem (csak) a lelepleződés állította meg Friedlän­dert. Egy magánlevélben leírt vallomása szerint komoly pénzügyi nehézségek közé került és nyilván ez akadályozta meg abban, hogy kiadja a harmadik kötetet.

Wider Jákób szinérváraljai nyom­dász­ról megjelent családi visszaem­lé­kezések leleplezik, hogy azok után, ami a Jeruzsálemi és Friedländer ellen megjelent, nem sokan vásárolták meg a második kötetet. Az anyagi gondok 1915-ben pénzügyi összeomláshoz vezettek – a nyomda csődbe ment. A Jeruzsálemi körül folyó vitát tulajdonképpen Wider nyomdász nehéz anyagi helyzete állította le. Amikor ugyanis megszűnt Friedländer anyagi háttere, a nyomdász nem tudta kinyomtatni a harmadik kötetet, illetve a Jeruzsálemi bírálói elleni vitairatokat sem adhatta ki.

Nem Friedländer az egyetlen, aki hamisítványokkal próbált megjelenni a zsidó tudomány színpadán. Ám merész húzásával és látványos bukásával mégis kiemelkedik közülük, hiszen nem egyszerűen saját gondolatait akarta másokéiként feltüntetni, hanem a Szóbeli tan alappillérét hamisított meg. Történetének különlegessége, hogy részint saját meghamisított életrajza és kitalált háttere, részint erkölcstelen élete miatt sikerült leleplezni a csalást.

Mindebből tehát azt láthatjuk, hogy a rabbinikus irodalom hami­sít­ványainak felfedése nem a tu­do­má-

nyos és még csak nem is a ha­gyomá-

nyos rabbinikus érvelés mód­sze­rei­vel érhető el a leghatásosabban. Ezeknél sokkal lényegesebb a felfedező-szerző személye, hiszen ahogy Friedländer esetében láthatjuk, a Je­ruzsálemi Kodásim sorsát végső so­ron Friedländer személyes hiteltelensége ásta alá.

A Talmud és a talmudi irodalom áttekintése

A Talmud, ami több száz évnyi, az izraeli és babilóniai tanházak bölcsei­hez köthető tanulás és diskurzus eredményét összegzi egészen a korai kö­zépkorig, több szempontból is a zsidó kultúra legfontosabb könyve. Egy háláchikus szabálygyűjteményből, a héber nyelvű Misnából és ennek értelmezéséből, a vegyes arámi-héber nyelven írt Gömárából áll.

A Misna értelmezésének két központja volt, ami két Talmud születéséhez vezetett: a III. és IV. század között Izrael földjén élt bölcsek gondolatait tartalmazó, a 370-es években szerkesztett Jeruzsálemi Talmudéhoz, illetve az ettől nyelvezetében, stílusában sok mindenben eltérő, a III. és V. század között Babilóniában élt bölcsek gondolatait leíró Babilóniai Talmudéhoz.

A két Talmud ma rendelkezésünkre álló szövege nem teljes, a Misna hat részének, „rendjének” nem minden traktátusához létezik Gömárá rész. Így a Jeruzsálemi Talmudból hiányzik a zömmel az áldozatokra és a Szentélyre vonatkozó törvényeket tárgyaló ötödik, Misna rend (Kodásim – Szentségek) magyarázata.