A trauma láthatatlan erő, mely formálja azt, hogy hogyan élünk, hogyan szeretünk és hogyan értelmezzük a világot, írja az aish.com. A mélyen belénk vésődött trauma, például a soá rettenete nemzedékről nemzedékre öröklődik. A haláltól való rettegés, a súlyos klausztrofóbia és az a félelem, hogy az ember képtelen lesz elmenekülni akkor is, ha az élete függ tőle, az az érzés, hogy „nem tudok lélegezni, nem tudok kiszabadulni innen, meg fogok halni” a gázkamrák iszonyatának traumájából ered. Zsidókat nagy számban érintő helyzetről van szó: bár személyesen nem éltük át ezeket, a visszatérő érzések, a jellegzetes viselkedésminta a trauma átöröklődéséről árulkodik.
Egy, a New York-i Mount Sinai kórházban végzett, Rachel Yehuda professzor által vezetett kutatás azt vizsgálta, hogy a holokauszt-túlélőkben felfedezhető, a trauma hatására kialakult genetikai elváltozások hogyan jelennek meg a következő nemzedékekben. Közismert tény, hogy a túlélők leszármazottai gyakrabban szenvednek különféle, a stresszből eredő rendellenességektől, mint olyan zsidó családok gyermekei, akik a háború idején nem Európában éltek.
A kutató hozzátette, hogy e genetikai változások mellett a környezetnek is jelentős hatása van arra, hogy hogyan élik meg a következő nemzedékek a traumát, ahogy a kultúra is befolyásolja azt. Ez az oka annak, mondta Yehuda, hogy ő maga, olyan izraeli szülők gyermekeként, akiknek nagyon kevés kapcsolatuk volt a holokauszttal, úgy érzi, hogy a soá az ő traumája is.
A traumából azonban jó dolgok is fakadhatnak, mondja a kutató:
1. Részt vállalni a megoldásból
A megfigyelések szerint a holokauszt-túlélők leszármazottai között nagyon nagy számban vannak olyanok, akik terápiás munkát végeznek: orvosok, nővérek, szociális munkások, pszichológusok. A zsidók rendkívül nagy számban igyekeznek megjavítani azt, ami elromlott, ezzel biztosítva azt, hogy ami megtörtént, soha többé ne fordulhasson elő még egyszer. „Számomra ez egy poszttraumatikus reakció, ám pozitív módon. Senki sem mutogat a zsidó népre: »szerencsétlen áldozatok«, mert nem váltak szerencsétlen áldozatokká. Akármilyen kárt is okoztak nekik, akármiféle nehézségek fakadhatnak belőle a kapcsolatokban vagy kötődésben, olyan dolgok, melyekről a terápiában gyakran beszélnek a túlélők leszármazottai – kulturális szempontból a második és harmadik generáció nem apatikus emberekből áll, hanem rendkívül intelligens emberekből, akik bizonyos mértékben arra használták a tapasztalatukat, hogy jobb hellyé tegyék a világot, meggyógyítsák a betegeket és biztosítsák, hogy még egyszer nem történik meg [a holokauszt]” – magyarázta Yehuda.
2. A humor mint a megküzdés eszköze
A zsidóknak sajátos humoruk van, ahogy a vicc szól: Hogyan foglalhatjuk össze a zsidó ünnepeket? Meg akartak ölni minket, túléltük, együnk.” A humornak segítő szerepe van a traumatikus helyzetekben, és a túléléshez szükséges jellemvonássá nőheti ki magát. A kutatások szerint stresszhelyzet esetén sokkal hatékonyabb megküzdési stratégia a humor, mint a komolyság. A humor a perspektívaváltás segítségével fejti ki pszichológiai hatásait, szükség szerint inkább a közeledést vagy az eltávolodást segítve. A zsidó humor a háború után sem szűnt meg, éppen ellenkezőleg, pszichés védekezésként használták az emlékek ellen és a háború utáni kaotikus időszakban. A háborút követően a humor mindennél pontosabban jelezte: „mir zájnen do” – itt vagyunk.
3. Tegyük ismertté a traumákat
Máté Gábor orvos nagyszüleit Auschwitzban gyilkolták meg. Kutatásai nyomán arra jutott, hogy az abnormális viselkedések megjavítása, a diagnózisok, a szimptómák háttérbe szorítása helyett inkább azt kell feltárni, hogy mi az a lelki sérülés, amiből a probléma ered.
Az Izraelbe érkező túlélőktől a helyiek gyakran kérdezték: miért nem tettetek valamit, miért nem harcoltatok? Információk nélkül azonnal következtetéseket vontak le. Ma Izraelben mindent megtesznek a holokauszt emlékezetének megőrzésére és számtalan szervezet segíti az egyre idősödő túlélőket. Mi változott? A túlélők beszélni kezdtek, a többiek pedig meghallgatták őket. Ez a megértés kulcsa: az értő hallgatás, vagy, ahogy dr. Warren Goldstein, dél-afrikai főrabbi mondja: „helyet kell csinálni másoknak, hogy saját magunkon felülemelkedve képesek legyünk a megértésre, a megbocsátásra és az együttérzésre”.