Jicchák rabbi különleges ember volt. Volt egy kivételes tulajdonsága: madárrá tudott változni. Péntek délutánonként kiállt a falu kis imaháza mögé, az ég felé emelte a kezét, szemét behunyta, és imádkozni kezdett. Szép lassan érezte, hogy a keze szárnyakká változik, ruhája tollakká, és felemelkedik a levegőbe. Körbejárt a faluban, benézett a zsidó házakba, megnézte, ki hogyan készül a szent szombat napjára, és ott segített, ahol szükség volt rá.

Egy késő őszi péntek délutánon, amikor hamar sötétedett, a rabbi ismét ott állt a kis imaház háta mögött, és várta az átváltozást. De hiába várt, nem történt semmi. Próbálkozott percekig, de nem járt sikerrel. Mi történhetett? – kérdezte magában. Végiggondolta a napját, elgondolta, mit csinált, kivel találkozott, miről beszélt, hátha valami olyat követett el, ami miatt nem kaphatja meg ezen a pénteken a csodás ajándékot. De semmi sem jutott az eszébe. Mindent úgy csinált, ahogyan máskor is szokta: megmerítkezett a mikvében, adományt adott és segített az embereknek. Imádkozott és tanult, mint máskor. Valamit azonban mégis elronthatott, különben már rég madárként keringhetne a csupasz fák fölött a hűvös őszi délutánon, és figyelhetné a zsidók szombati készülődését.

Egyszerre eszébe jutott valami. Hát persze, hát hogyan is nem gondolt erre korábban? Mojse, az ószeres megkérte, hogy adjon neki egy pár fillért, hogy lisztet vehessen a szombati kalácshoz, ő pedig nem tudott neki elegendő aprópénzt adni, mert neki magának sem volt. Erre Mojse – meglehetősen dühösen és, valljuk be, tiszteletlenül – azt mondta: „Másnak persze mindig tudsz adni! Egyszer kérek tőled, akkor sem adsz?!” És mi történt? A rabbi ahelyett, hogy szépen a lelkére beszélt volna, ahogy máskor szokott, ha vitás ügyet lát, elvesztette a türelmét, és haragosan szólt rá az ószeresre: „Hogy mered ezt mondani, Mojse? Gondolod, hogy ha lenne mit adnom, nem adnék? Láthatod, hogy magamnak sincs semmim.”

Mindig kedvesen szokott beszélni az emberekkel, de aznap valahogy rossz kedve volt. Megvan, ez lehet a baj! „Örökkévaló Istenem!” – kezdett imádkozni a rabbi. – „Add, hogy újra madárrá változhassak, hogy megnézhessem a híveimet, és segíthessek ott, ahol szükség van rá. És hogy segíthessek ennek a szegény ószeresnek is. Nem önszántamból nem adtam neki, ki tudhatná ezt jobban, mint Te magad, és már bánom, hogy olyan haragosan szóltam rá.”

Abban a pillanatban, ahogy a szívből jövő imát elmondta, érezte, hogy szárnya és tolla nő. Madár volt újra, felemelkedett a levegőbe könnyedén és elegánsan, és nekivágott a csípős szélben a falunak. Látta, ahogy az asszonyok a gyertyagyújtáshoz készülődnek, fehér abrosz kerül az asztalokra, és látta, ahogyan a férfiak, kabátjukat fázósan összehúzva magukon, elindulnak a rozzant kis zsinagóga felé. Egyedül az ószeresnél volt sötétség.

Jicchák rabbi leszállt a kéményre és bekukucskált. A kályha hideg volt, nem jött a kéményből füst. „Valamit tennem kell” – gondolta magában. – „Nem hagyhatom, hogy az ószeres és a családja az én szegénységem miatt ne jusson szombati kalácshoz ma este.” Elrepült a gazdag hentes, Jánkel házához, és letelepedett az ablakpárkányra. Látta, hogy a testes hentesné gyertyagyújtáshoz készülődik. Az ablak résnyire nyitva volt, berepült hát. A falubeliek nem tudták, hogy kedves mesterük hova tűnik péntek délutánonként, azt azonban nagyon is jól tudták, hogy egy különös madár hétről hétre megjelenik, és a gazdagok házából elvisz ezt-azt és a szegényeknek juttatja. A hentesné azonban nem szerette ezt a madarat. Nagyon nem szerette. El is akarta hessegetni azonnal, dehogy akarta, hogy bármit is elvigyen a szegényeknek! A madár azonban nem tágított, addig-addig repkedett a konyhában, míg végül a hentesné néhány kalácsot adott a csőrébe, vászonba kötve. A madár azonnal kiröppent az ablakon, és pár perc múlva letette az adományt az ószeres felesége elé. Az asszony végtelenül boldog volt, de amint felnézett, hogy köszönetet mondjon, a madár már nem volt sehol.

Jicchák rabbi gyorsan az imaház mögötti kis térre röppent, egykettőre levedlette tollait, és visszaváltozott emberré. Hívei már várták, mert már majdnem alábukott a nap, és beköszöntött a szent szombat. Az imádkozás végeztével ki-ki hazatért otthonába. Az ószeres lehajtott fejjel, lassú léptekkel bandukolt. Ám amikor kalácsillat fogadta az otthonában, rögtön jó kedvre derült, és tudta, hogy csakis a titokzatos madár járhatott náluk. Jicchák rabbi boldogan tért haza feleségéhez és gyermekeihez, mert végül mégis sikerült segítenie annak, akinek a legnagyobb szüksége volt rá.

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 139. szám – 2021. február 1.