A káddis története

A Káddis története

A Káddis ősrégi ima, amely eredetileg nem halotti ima volt, hanem Isten nagyságát és szentségét hirdető dicshimnusz. Kezdőszavai, a „Jitgádál vöjitkádás…”, bibliai eredetűek: Ezékiel próféta használja a kifejezést, Isten nevében, amikor Gog és Mágog háborújáról beszél, amelynek végeztével Isten „nagynak és szentnek” bizonyul, és megismerteti magát a népek szeme láttára (Ezékiel 38:23.).

Arámi nyelvű szövegének egyes részei már a Második Templom idején ismertek voltak. Azért arámi, hogy a héberül nem tudó, ám háárec zsidók is értsék. A Talmudban egyik passzusa, a Jöhé sömé rábá mövorách („Legyen nagy Neve áldott…”) ismert, amire a közösség áménnal válaszolt (Bráchot 57.). Josuá Ben Lévi, az ismert Talmud-bölcs szerint: „Aki teljes szívvel-lélekkel mondja a Jöhé Sömé rábát, annak megmásítják a rossz végzést, amelyet helytelen viselkedése váltott volt ki” (Sábát 119.).

Egy talmudi legenda Illés prófétával hozza összefüggésbe a Káddis eredeti szövegének magvát: „Mondá rabbi Joszé: egy ízben úton voltam, és bementem Jeruzsálem egyik romos házába, hogy imádkozzam. Jött Illés próféta, kinek emlékezete áldott, és várt rám az ajtó előtt. Amikor befejeztem az imát, és kölcsönösen üdvözöltük egymást, megkérdezte a próféta, minek mentem be a romházba. Mondtam, hogy imádkozni… Majd azt kérdezte, mit hallottam a romok között. Mondtam, hogy hallottam egy égi hangot, amely búgott, mint egy galamb, és azt mondta: ‘Jaj a fiaknak, kiknek vétkei miatt leromboltam házamat, felégettem Szentélyemet, és száműztem őket a népek közé!’ Mondá erre a próféta: ‘Fiam, nem egyszeri mondás ez, hanem naponta háromszor szól az Örökkévaló így. De ez még semmi. Hanem amikor a zsidók bemennek a templomokba és tanházakba, és fennhangon mondják: ‘Legyen nagy Neve áldott’, Jöhé Sömé rábá mövorách, az Örökkévaló csóválja a fejét, és azt mondja: ‘Mily boldog is lehet a király, akit házában így magasztalnak (mert amikor a Szentély fennállott, ezzel az áldással dicsőítették ott az Örökkévalót), míg most milyen fájdalmas az apának, aki fiait száműzni kényszerült, és jaj a fiaknak, akiket elűztek apjuk asztalától!'” (Bráchot 3.)

A Káddist mint a gyászolók imáját ezen a néven először Szofrim traktátusa említi olyan összefüggésben, hogy egy bár micvá-kort el nem ért fiú nem mond Káddist.

A Káddis ma ismeretes szövege Ámrám gáon imakönyvében jelenik meg először, az áskenáz változatban, míg Maimonides az úgynevezett szfárd változatot ismerteti, amelyben aJácmách purkáné vijkárév mösiché („Sarjasszon megváltást, és hozza el a Messiást!”) mondat is szerepel. A Káddisnak legalább négyféle változatát ismerjük. Ezek a Fél Káddis, azEgész Káddis, a Gyászolók Káddisa és a Rábánán Káddis, amelyet Tóra-tanulás után, illetve talmudi passzusokat tartalmazó imaszövegek elmondása után mondanak. Téves az a hiedelem, hogy a Rábánán Káddist csupán rabbik vagy tanult emberek mondhatják.

* * *

A Káddis egy ismeretlen midrásból származó legenda alapján vált a gyászolók imájává. A legenda rabbi Ákiváról, a neves tanaitáról szól.

Történt egyszer, hogy rabbi Ákivá találkozott egy emberrel, aki fekete volt, mint a szurok, a fején egy óriási csomagot cipelt, és nyílsebesen futott valahová. Ákivá megkérdezte, hová szalad és miért cipel ilyen nehéz csomagot. Az ember kérte, hogy ne tartsa fel, mert a főnökei megharagszanak rá. Ákivá tovább kérdezősködött, és megtudta: az illető tulajdonképpen halott, akit az égben arra ítéltek, hogy mindennap egy nagy csomó fát vágjon, amelyen elégetik őt. Ákivá kíváncsi volt, hogy miért kapta ezt a büntetést. Kiderült, hogy az ember életében adófelügyelő volt, aki előnyben részesítette a gazdagokat, de gyötörte a szegényeket. A bölcs azt kérdezte: „Nem tudod, hogyan lehetne segíteni rajtad?” „De igen — mondta a szerencsétlen. — Hallottam, hogy ha lenne egy fiam, aki a közösség előtt elmondaná a Káddist, és a hívek Jöhé sömé rábát mondanának utána, akkor felmentenének a büntetés alól.”

Még azt is elmondta az illető, hogy tudtával nincs fia, de amikor meghalt, a felesége állapotos volt… Ákivá megfogadta, hogy megkeresi az özvegyet, és ha fiút szült, megtanítja azt a Káddisra…

Elment Lodkiába, ahol laktak, de aki csak meghallotta a halott nevét, elátkozta, és hallani nem akart sem róla, sem a feleségéről, sem a fiáról, akiről azt mondták a rossz nyelvek, hogy nincs is körülmetélve… Ákivá megtalálta a kisfiút, körülmetélte, és ezzel bevezette Ábrahám szövetségébe. Megtanította héberül olvasni és áldásokat mondani, majd elvitte a templomba, ahol a gyerek Borchut mondott, vagyis áldotta Istent, és elmondta aKáddist, amire a közösség Jöhé sömé rábával válaszolt… Ebben a pillanatban a másvilágon feloldották az apa súlyos büntetését. Az megjelent Ákivának álmában, és megköszönte, hogy megmentette lelkét a szörnyű büntetéstől… [Ez a szöveg a bécsi Jicchák rabbi Or Záruácímű könyvéből (2. rész 11. oldal) ismeretes. Alapja az Élijáhu Zutában közölt legenda lehet, amelynek hőse Jochanán ben Zákkáj, de a legendának több verziója ismeretes, és a Zohár is említi.]

Egyes kommentátorok szerint a Káddis tulajdonképpen ciduk hádin, vagyis igazolása, elismerése annak, hogy az Isteni Gondviselés igazságos, és így a Káddis a halott lelkiüdvére szolgál. Ez az egyik oka annak, hogy csak tizenegy hónapig mondanak Káddist, mivel a hagyomány szerint a vétkesek büntetése tizenkét hónap, és ha annyi ideig mondanánk a gyászimát, ezzel elismernénk, hogy a halott vétkes, bűnös ember volt…

* * *

A lubavicsi rebbe hozzáteszi, hogy a Káddis-mondás korábbi befejezése nem csupán a tisztelet külsődleges megnyilvánulása, hanem sokkal valóságosabb pozitív hatása, következménye is van. Amikor kinyilvánítjuk meggyőződésünket az elhunyt igaz életéről, ezzel elősegítjük az esetleges elmarasztaló égi ítélet semlegesítését, hogy lelke ily módon felemelkedhessen a Mennyek birodalmába.

Ezt az elképzelést a Midrás (Kohelet Rábá 12:13.) így fejezi ki: „Mert amikor egy ember elhagyja ezt a világot, az Örökkévaló így szól a szolgálattevő angyalokhoz: ťFigyeljétek, hogy embertársai mit mondanak felőle!Ť [Ha azt mondják,] hogy helyes életet élt, és istenfélő volt, akkor a ravatalon fekvő nyomban felszáll a légbe [lelke felemelkedik a mennybe].”

* * *

A Káddis mint halotti ima igencsak elterjedt a zsidó nép legszélesebb köreiben: még olyanok is mondanak Káddist a szüleik után, akik egyébként majdhogy semmit nem tartanak meg. A Holocaust után az izraeli főrabbinátus tévét 10-ét, amely amúgy is böjttel nehezített gyásznap, Általános Káddis-nappá nyilvánította. Ezen a napon azok mondanak Káddist szeretteikért, akik nem ismerik elhalálozásuk dátumát.