A 76 órás műsorfolyam ötletgazdája Köves Slomó rabbi volt, aki a Sorsok Háza projektet is vezeti. A leendő múzeum épületében készült interjújában arról beszélt, hol tart most a projekt, melynek 2021-es megnyitója, úgy tűnik, a koronavírus-járványra való tekintettel csúszni fog.
A magyar állam 2014-ben azt a történelmi kötelességet vette magára, hogy a magyarországi holokauszt áldozatainak, és azon belül is a gyermekáldozatoknak méltó emlékhelyet hozzon létre egy oktatási központtal és egy múzeummal. Ehhez az kell, hogy kellő érzékenységgel, ugyanakkor történelmi hitelességre nagy hangsúlyt téve minél több társadalmi csoportot megszólítva tudjon a témához hozzányúlni. Mi körülbelül két éve azt vállaltuk, hogy olyan új beltartalmat hozunk létre, amely ezeknek a feltételeknek megfelel. Ebben a folyamatban sokat haladtunk előre, létrejött egy teljes új kiállítási forgatókönyv, több száz túlélővel és életmentővel készítettünk életinterjút, bevontunk nemzetközi történészeket és múzeumfejlesztő társaságokat. A tervek szerint idén már meg kellett volna, hogy nyíljon, de ehhez még legalább egy évre van szükség.
– A forgatókönyv kapcsán sok kérdés merült fel a sajtóban, beszéljünk most ezekről. Elsőként arról az öt alapelvről, amit megfogalmaztak azzal kapcsolatban, hogyan is kellene felépülnie ennek a múzeumnak.
– Öt olyan alapelv van, amit elengedhetetlennek tekintünk. Ez a történelmi kontextus, a személyes megszólítás, az érzelmi bevonódás, a zsidó szempont és a naprakész nyelvezet. Mit értünk ez alatt az öt szempont alatt? A történelmi kontextus nagyon fontos. Ahhoz, hogy megértsük, mi veszett el a holokauszt idején, fontos megismerni, kik az áldozatok és ők hogyan kapcsolódnak Magyarországhoz. A zsidók egyenjogúsításától kezdjük el bemutatni a magyar zsidó történetet egészen napjainkig. Ebből indul a második tézisünk, hogy az emlékezés akkor tud maradandó lenni, ha személyessé tesszük. A személyes vonalhoz viszont családtörténeteket kell megismerni. Ezek nem 1944-ben kezdődnek, hanem egy organikus folyamat részei. A kormány tervei szerint minden magyar középiskolás el fog jönni a Sorsok Házába. Ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb része már semmilyen módon nem kapcsolódik ehhez a történethez, és a zsidóságról sincs semmilyen fogalma. Ezért fontos, hogy a zsidókat ne csak úgy ismerje meg, mint tehetetlen áldozatokat, akiket sajnálni kell, hanem értse meg, mit jelent az, hogy magyar zsidóság.
– A történelmi kontextusnál maradva talán a legfontosabb kérdés, ami fölmerült a Sorsok Házával kapcsolatban, hogy hogyan taglalja a magyar állam és a magyar állami intézmények felelősségét a két világháború között, illetve a II. világháború során.
– A holokauszt történetét nem lehet úgy elbeszélni, hogy azokat a történelmi tényeket nem tárjuk a látogatók elé, amelyek arról szólnak, hogy Magyarországon csakúgy, mint sajnos Európa két világháború közötti történetében, az antiszemitizmus szerves része volt a politikának, Magyarország Németország oldalán indult neki a II. világháborúnak és a magyar közigazgatás aktívan részt vett a deportálások szervezésében. Ugyanakkor a történelmi kontextushoz az is hozzátartozik, hogy Magyarország 1944. március 19-ig a környező országokhoz képest sok tekintetben biztonságosabb volt a zsidó közösség nagy részének. Budapesten, ahol minden negyedik ember zsidó volt, a zsidóság nagy része túlélte a háborút. A kontextushoz mindez hozzátartozik, a történetet teljes egészében kell elmondani.
– Mondhatjuk azt, hogy az emberi felelősségről van szó, ami független a hatalomtól? A kollektív felelősségről beszélünk?
– Pont, hogy a személyes felelősségről. Amikor holokausztról a nyilvánosságban jelennek meg különböző dolgok, akkor azok mindig valahogy politikai kontextusba kerülnek. Nem az a kérdés, hogy melyik politikai rendszer okozta ezt és melyik politikai rendszer véd meg ettől, hanem az, hogy én, Köves Slomó, mit tudok tenni annak érdekében, hogy ilyesmi ne történhessen meg velem, én ilyet ne tegyek vagy én ne legyen ennek áldozata. Magyarországon a társadalomnak több mint egynegyede valamilyen holokauszttagadó nézetet vall, ami azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltunk. Lehet, hogy a személyes vonalra, a morális vonalra kell nagyobb hangsúlyt fektetni, a történelmi kontextustól nem elválasztva.
– Beszéljünk a többi alapelvről is, amiket már említett, például a kommunikációról és a zsidó szempontról!
– Egy holokausztmúzeumban nagyon sok mindent megtanulsz a nácikról, de a zsidókról, hogy kik ők, mit képviselnek, mik azok az értékek, amelyek a zsidó embereknek fontosak, milyen egy zsidó család és így tovább, erről nagyon keveset tud meg a látogató. Abból indulunk ki, hogy ezek magától értetődő dolgok, pedig ez egyáltalán nincs így. Nekünk az a kötelességünk, hogyha valaki ellátogat erre a helyre, akkor erről is többet tudjon meg, hiszen hogyan tudná értékelni az áldozatok veszteségét, ha nem tudja, hogy kik voltak az áldozatok. A másik pedig, hogy a zsidók passzivitása akarva-akaratlanul megjelenik, és helyet teremt az áldozathibáztatásnak.
– Tehetetlen tömegként tekintünk rájuk?
– Tehetetlen tömegként, akik nem értik, hogy mi történik velük, és mint bárányok mennek a vágóhídra. Ez nem írja le jól a valóságot, ugyanis a zsidóság nem volt tehetetlen tömeg. Mi a történet végét ismerjük, de ők nem tudták, hogy hova vezet ez a történet, és a maguk szintjén, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésre álltak, nagyon sok esetben fölléptek a megmaradásuk érdekében. Például nem mindenki tudja, hogy a Mátyás téren, 1944. október 16-án után pár száz munkaszolgálatos fegyvert ragadott és megpróbált felkelést szervezni a németek ellen. De nemcsak a fizikai ellenállás fontos, hanem a szellemi, a spirituális ellenállás is. Azok a zsidó gyerekek, akiket Auschwitzba deportáltak (tudjuk, hogy volt körülbelül háromezer tizenéves gyerek, akik külön barakkban lettek elhelyezve), fontosnak tartották, hogy minden reggel imádkozzanak. Ez is az ellenállás egy formája.
– Az eredeti koncepcióban nagy hangsúlyt fektettek a gyermekáldozatokra, ez változott azóta?
– A gyerekekről és a fiatalokról kiemelten sok szó fog esni, de még fontosabb az, hogy ennek a központnak a célja az, hogy a jövő nemzedékét szólítsa meg.
– Mi az, ami változott a kiállítás alakításában? Itt van például a barakk, illetve a munkatábor-kérdés. Eredetileg úgy volt, hogy felépül egy másolat ezekből.
– Ez nem fog megvalósulni a jelenlegi elképzelés szerint. Vannak holokausztmúzeumok, ahol beraknak egy barakkot, és azon keresztülmennek a látogatók. Én mindig úgy éreztem, hogy ez olyan méltatlan. Arra gondoltunk, hogy ezt finomabban is létre tudjuk hozni. Van az a híres légi felvétel a teljes, több száz barakkból álló birkenaui táborról. Azt szeretnénk bemutatni, hogy itt van egy hatalmas halálgyár, de benne az egyes ember, az mégis egy egyedüli ember volt, akinek megvolt a maga családja, a maga története, a maga szerelme, a maga félelme, a maga emlékei, a maga vágyai. Ezt a kettőt akarjuk összehozni.
– A túlélők és az embermentők vallomásait megnézve, meghallgatva volt-e olyan dolog, ami új szempontot adott az egész projekthez?
– Nem tudja az embert nem megérinteni az a hihetetlen életszeretet és az az erő, ami az interjúk többségéből átjön, független attól, hogy egy Brooklynban élő 96 éves ortodox asszonyt szólítunk meg, egy budapesti túlélőt vagy egy izraelit egy kibucban, ugyanazokat az értékeket érzi az ember és ugyanazt az erőt.
– Ez az életszeretet tükröződik talán a kiállítás központi elemében is, ami egy életfa.
– Van egy régi zsidó szimbólum, az élet fája, ami a zsidó misztikában is megjelenik. A fa, mint az élet hordozója, amely nemzedékről nemzedékre tovább nő, az ember szimbóluma. Magyarországon ez az életfa soha nem lett teljesen kivágva, tehát még azt a folytonosságot is át tudjuk adni, ami miatt ez a történet még érzékenyebb és még fájdalmasabb, mint bárhol másutt. Sokkal könnyebb úgy emlékezni valamire, hogy a túlélővel nem kell szembenézni vagy a túlélők leszármazottainak nem kell szembenézni a többségi társadalommal.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 139. szám – 2021. február 1.