A hevroni csodatévő

Egyszer, nem is olyan nagyon régen, a nagyszüleitek nagyszüleinek idejében, élt egy nagyon bölcs és nagyon jószívű asszony. Úgy hívták, hogy Menuchá Ráchél. Egy kis orosz faluban született, amit úgy hívtak, hogy Lubavics, de a szíve Izrael Földjére húzta őt. Így aztán egy napon a családjával együtt felkerekedett, és elköltözött Izraelbe, ott is éppen Hevron városába. Hamarosan híre ment az egész országban, hogy él Hevronban egy különlegesen okos, csodatévő asszony, akinek az áldásai mindig valósággá válnak. De nemcsak csodákat képes tenni, tartotta a szóbeszéd, hanem vele is csodák történnek. Ha például esőben kimegy az utcára, az esőcseppek elkerülik őt. Ráadásul – fűzték hozzá azok, akik igazán mindent tudni véltek Menuchá Ráchélről –, segít elsimítani az emberek peres ügyeit, és jó tanácsot ad mindennapi ügyes-bajos dolgaikban is. Ezek után igazán nem csoda, hogy Menuchá Ráchélt naponta tucatnyian keresték fel, ki az áldását, ki a tanácsát, ki egyéb segítségét kérve.

Történt egyszer például, hogy egy bizonyos hevroni arab lakosnak, Juszufnak megbetegedett a lánya, fájdalmak között feküdt az ágyánál, és ahány orvost csak hívtak, egyik sem tudott rajta segíteni. Ez az arab különösen gonosz ember volt, és a zsidókat rettenetesen gyűlölte. Az ő tulajdonában volt az a forrás, ahonnan a város lakói vizet húzhattak maguknak, és bizony gyakran űzött gonosz tréfákat a zsidókkal, akik vízért mentek. Az is sokszor előfordult, főleg szombat vagy ünnepnap előtt, hogy nem engedte meg a zsidóknak, hogy vizet merjenek maguknak. Amikor azonban az orvosok látták, hogy nem tudnak a lányon segíteni, valamelyiküknek eszébe jutott a csodatevő hírében álló zsidó asszony, és azt javasolták a gazdag és gonosz Juszufnak, hogy próbáljon szerencsét, hátha az ő lányának a baján is tud segíteni.

Mit volt mit tenni? – a gonosz ember megfogadta a tanácsot, és elment Menuchá Ráchél házába. Bekopogott. Zev Dov Slonim rabbi, Menuchá Ráchél unokája nyitott ajtót. Kikérdezte a vendéget, mi járatban van, majd nagyanyjához sietett, és töviről hegyire mindent elmondott neki. A bölcs asszony rögtön meg is üzente unokájával, hogy amennyiben a látogató megígéri, hogy többet nem bántalmazza a zsidókat, a lánya meggyógyul. Juszuf – lánya gyógyulása érdekében – beleegyezett ebbe a feltételbe, és kezét a szívére téve esküdött meg arra, hogy mindent megtesz, amit Menuchá Ráchél mond neki, csak gyógyuljon meg a lánya. Ez meg is történt, és ettől kezdve Juszuf nemcsak hogy nem bántotta a zsidókat, de péntek reggelenként saját kezűleg hordta az ajtajukhoz a frissen húzott vizet a forrásából.

Azt mondják, Menuchá Ráchél még halála után is őrizte a hevroni zsidókat. Egyszer jeruzsálemi vendégek érkeztek Hevronba egy esküvőre. Szakadt az eső, szinte át se lehetett látni a vízfüggönyön. A várost körülvevő hegyekből hamarosan ömleni kezdett a víz, és elárasztotta az alacsonyabban fekvő területeket. Az emberek az életüket féltve hanyatt-homlok menekültek el otthonaikból. A jeruzsálemi vendégek, akik nem tudták, hova menjenek, Menuchá Ráchél zsinagógájába húzódtak be, hogy menedéket nyerjenek a zuhogó eső elől. Az apró imaházban egy mécses emlékeztette az imádkozókat egykori bölcs vezetőjükre. A hegyekből aláömlő víz Hevron utcáin hömpölygött az ítéletidőben, és lassan beszivárgott Menuchá Ráchél zsinagógájába is.

Az emberek

rettegve mász­tak fel a pa­dokra, remélve, hogy csoda történik, és nem emelkedik tovább a víz szintje. Így is történt: amint a víz elérte a mennyezetről alácsüngő emlékmécsest, hirtelen megszűnt az emelkedése, és apadni kezdett. Így menekültek meg a zsidók az árvíztől.