A zsidók, bárhol éltek is a világban, a művészeti ágak közül elsősorban a kisművészetek terén jeleskedtek. Ennek egyaránt vannak történelmi és vallási okai: a kisművészeti tárgyak könnyen összecsomagolhatók és továbbvihetők, és a tórai törvényeket (konkrétan a faragott kép készítésének a tilalmát) is könnyebb ezekben betartani. Emellett a parancsolat díszesebbé tétele (héberül hidur micvá) maga is micva, így a vallási szertartásokhoz szükséges tárgyak szépsége nemcsak esztétikai, hanem vallási célt is szolgál. 

Az egyik leggyakoribb, művészi díszítéssel ellátott tárgy a hanukai menóra: a nyolc plusz egy ágú hanukai ünnepi lámpás, melynek mécsestartóiban az ünnep nyolc napja során minden nap eggyel több gyertyát gyújtunk meg, hirdetve ezzel nemcsak a hanukai csodát, hanem azt is, hogy a csoda napról napra egyre nagyobb lett. A hanukijával kapcsolatban csak néhány formai előírás létezik: nyolc mécsese egy vonalban és egy magasságban kell, hogy legyen, a kilencedik térben, és/vagy magasságban a többihez képest elmozdítva áll. Ezeken felül anyagában, formájában, méretében, díszítésében szabad kezet kap az alkotó. A hanukija nevet a XIX. század végének nyelvújítója, Eliézer Ben-Jehuda felesége, Hemda találta ki. A kilencedik láng neve sámás, vagy sámesz – szolgagyertya, ezzel gyújtjuk meg a többi lángot.

Hogy pontosan hogyan és mikor alakult ki a hanukija mai formája, azt nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a polgári időszámítás szerinti III. században összeállított Misna már említi a szokást, a misnai magyarázókat követő talmudi bölcsek pedig részletesen foglalkoznak vele, és innen (Sábát 21b) ismerjük meg a hanukai menórák gyújtásának szokásával kapcsolatos magyarázatot is: a Szentély újraavatásakor az egy napra való olaj nyolc napon át égett.

A legkorábbi hanukiják agyagból vagy kőből készített lámpások voltak, fent egy nyílással, melyen beöntötték az olajat, és elöl egy kis lyukkal, a kanóc számára. Hanukakor a lámpásokat egy erre a célra a bejárat mellé épített tartóra helyezték, minden nap eggyel többet. A talmudi időszakban jelent meg a lámpások kisebb, könnyebben moz­gatható változata: az agyagból, kő­ből vagy – egyre inkább elterjedt módon – fémből készült menóra, melyen egy helyett 8 kis nyílás van a kanócok számára. A középkorban, egészen pontosan a XIII. századi Spanyolországban jelent meg a ha­nukijáknak az a változata, mely fém­ből készült, díszes hátlapjánál fogva a falra rögzíthető volt, és az alján keskeny tálca futott végig, rajta nyolc bemélyedés az olaj számára. E típuson jelent meg először a sámás, és rögtön másik magasságba helyezték, hogy elkülönítsék a hanukija igazi lángjaitól.

Innentől fogva a művészek szabad kezet kaptak anyagfelhasználás, forma és díszítés tekintetében egyaránt. A XVIII-XIX. századból alapvetően kétféle típust ismerünk. Anyaguk többnyire bronz, réz vagy ezüst, esetleg aranyozott dísszel. Az egyik típus a Szentély-beli eredeti menórá széles körben elterjedt képét idézi: egy középső törzsből nőnek ki oldalra az ágak, a sámás pedig valamelyik oldalt, illetve középen, a többinél magasabban, vagy a többivel egy magasságban, de térben elmozdítva található. A másik típusnak háttámlája van, esetleg lábakon áll, és alsó padozatán sorakoznak a mécsestartók. A sámás vagy a padozat oldalán, vagy a háttámla felső részén, illetve oldalán helyezkedik el. Az olajat a mécses, vagy kis edény alakú tartályokba öntötték, ebbe került a kanóc, így gyújtották meg a fényeket. A viaszgyertyák elterjedésével a hagyományos, mécses formájú tartók elmaradoztak. Gyakori az oroszlán formájú mécses is, illetve általában az oroszlános díszítés is gyakran megjelenik a hanukijákon. Az oroszlán ismert zsidó szimbólum: Júda törzsének oroszlánja az egész zsidó nép jelképévé vált, ezért látható a zsidó művészet számos darabján. A drágább, ezüstből készült darabok általában gondosabban megmunkáltak, a jóval olcsóbb bronz menórák egyszerűbb formákat képviselnek, általában geometrikus, vagy növényi fonat képezi a háttámlájukat, a padozaton pedig a régi mécsesekre emlékeztető tartókba tölthető az olaj.

Még egy formáról kell szót ejtenünk. A széles körben ismert, talpas hanukiják ágai többnyire ívesen, U alakban helyezkednek el a lámpás középső szára körül, emlékeztetve a Szentélyben álló arany menórára. Van azonban egy másik vélemény is, és a Lubavicsi Rebbe ezt a véleményt támogatta, így a chábád mozgalom menórái is ezt a formát követik: a V alakban elhelyezkedő szárak hagyománya. A Tóra maga nem beszél a szárak formájáról, csupán azok díszítését írja le részletesen. A Titusz-diadalívén látható, a római katonák által elhurcolt lámpás karjai U alakúak, ez az alapja az íves menórák hagyományának. Ám ez az ábrázolás bizonyosan nem pontos, sok helyen nem felel meg ugyanis a tórai leírásnak, ezért az sem biztos ez alapján, hogy az eredeti menóra karjai, melyeket a mai hanukiják követnek, U alakúak voltak.  A Rámbám (Maimonidesz) egyértelműen a V alakú menóra mellett foglalt állást, és a Rebbe, az áldott emlékű Menáchem Mendel Schneerson rabbi is ezt a formát részesítette előnyben. Indoklásként éppen Titusz diadalívét hozta fel: bármilyen volt is a valódi menóra a Szentélyben, az mindenképpen az isteni fényt és gondviselést képviselte. A Titusz-diadalívéről ismert, íves menóra azonban az elnyomást, a szétszóratást, a zsidó nép elpusztításának kísérletét jelenti a zsidók számára, ezért kívánatosabb, hogy a V alakú ágakkal ellátott formát használjuk.

 

Egy Chábád-hanukija ellenséges területen

A Rebbe kiemelt jelentőséget tulajdonított a szabadtéri gyertyagyújtásnak. Küldötteit arra ösztönözte, hogy minél több helyen lépjenek ki a nyilvánosság elé, és tartsanak gyertyagyújtásokat. Az általánosan megszokottól eltérő formájú, V alakú ágakkal ellátott, egyszerű, minden művészi kiképzést nélkülöző, ám látványos, nagyméretű hanukiják néhány év alatt szerte a világon ismertek lettek.

2001. március 26-án egy arab orvlövész Hevronban meggyilkolt egy tíz hónapos kislányt, Sálhevetet, akit apja éppen a kezében tartott. Azon a dombon, ahonnan a terrorista a gyilkos lövéseket leadta, ma izraeli katonai bázis áll, és a helyi Chábád-központ vezetője, Dani Kohen rabbi engedélyt kapott arra, hogy hanukiját állítson fel a dombon. Így győzedelmeskedik a zsidó nép ismét azok felett, akik ki akarnak irtani minket.

Chanukija egy 1400 éves lámpáson

Idén áprilisban bukkantak rá a Gálilban erre, a polgári időszámítás szerinti hetedik századból származó lámpásra, melynek felső részére két nyolcágú, háromlábú lámpást karcoltak a készítői, így jelezve ezzel saját zsidóságukat. A mécsesre karcolt lámpások egyértelműen hanukai menórák, hiszen a Szentélyben hétágú gyertyatartót használtak, és a zsidó nép szimbólumaként is ez a forma terjedt el. Ez a kis lámpás is bizonyítja a zsidók ősi kötődését Izrael Földjéhez, és túlélésüket minden körülmények között.

 

Trench art chanukija

Az embernek a szépségre és a de­ko­rativitásra irányuló igénye előbb-utóbb még a lövészárokban is utat tör a felszínre. Így alakult ki a trench art, a lövészárkok művészete. És mivel hanukiját bármiből le­het készíteni, akár kiüresedett ak­nahüvelyből is. A Szalonikiből szár­mazó Rafael Áv­ráhám Sálem is ezt az alapanya­got választotta, hogy művészi mun­kával élővé, a csoda hirdetőjé­vé tegye az eredetileg gyilkolásra használt anyagot. A kerek testből előrefelé mutatnak a mécsestartók, a sámás magasabb a többinél. Az egyes mécsesek mögött egy-egy kapu bevésett képe látható, a henger másik oldalán pedig Jeruzsálem és Dávid városa. A művész annak a Sir Herbert Samuelnek ajánlotta alkotását, akitől, mint a palesztinai brit mandátum első főbiztosától, a Palesztinában élő zsidók Izrael Állam megalapítását remélték. Ehhez hasonló hanukiját készítettek a Gáza-övezet közelében fekvő Szderot városában is, ahol a feléjük kilőtt rakéták maradványaiból hegesztettek ünnepi lámpást.

 

Egy letûnt kor emlékezete

Az Osztrák-Magyar Monarchiában oroszlánok helyett gyakran a Habsburg-ház jelképe, a kétfejű sas díszítette a hanukijákat. Ezek a műtárgyak annak a korszaknak az emlékei, amikor a zsidók hittek abban, hogy integrációjuk és részleges asszimilációjuk teljes befogadásukhoz vezethet. Harcoltak a császári seregekben, nyelvüket németre vagy magyarra cserélték. Nem kellett hoz­zá sok idő, hogy beigazolódjon, mennyire nem volt ez így.

 

Egy híres hanukai menóra: Kiel, 1931

Ez a hanukai menóra a túlélés igazi példája, nem véletlenül vált a róla készített fénykép ikonikus alkotássá. A képen szereplő menóra (mely máig is a család tulajdonában van) a lehető legegyszerűbb formát őrzi, letisztult, elegáns formavezetése a huszadik század elejének formavilágát tükrözi. A talpas hanukiják típusába tartozik. A kép egyetlen pillanatba sűríti hanuka üzenetét: bárhol a világon élnek is zsidók, a történelem bármely korszakában, mindig lesznek olyanok, akik ellenük törnek, és kegyetlen eszközökkel próbálják legyőzni őket. A zsidó nép azonban örök, és ahogyan túlélte a görög hódítást, legyőzte a hatalmas szír-görög sereget, és újra felavatta a Szentélyt, úgy élte túl a náci rémuralmat is.

 

És a koncentrációs táborokban

Az ártatlanul koncentrációs táborokba zárt zsidók jobb napok reményében maguk is meg akarták ünnepelni a fény és a szabadság ünnepét. Szemtanúk beszámoltak például a bluzsovi rebbe hanukijájáról, mely 1943 telén, a Bergen Belsen-i koncentrációs táborban krumpliból készült: a férfiak egy pici zsírt spóroltak össze a fejadagjukból, az asszonyok tépett rabruháikból készítettek kanócot, hogy vigasztalást és erőt merítsenek hanuka fényeiből.

A szemek csillogása

Egy időtlen történet egy rabbiról szól. A helyi hatóságok megtiltották a zsidóknak, hogy hanukai lángokat gyújtsanak. Hanuka első estéjén a hívek összegyűltek a zsinagógában, és tanácstalanul ültek a sötétben. A rabbi azonban bátorította őket, hogy ne féljenek. Maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és mesélni kezdett nekik. Mesélt hősökről, a hanukai csodákról, mesélt a zsidók győzelméről a maroknyi görög sereg felett. És a gyerekek szeme csillogni kezdett lelkesedésükben. Így szólt erre a rabbi: most már elmondhatjátok az áldásokat. Gyermekeitek szemének csillogása az a fény, mely a következő nemzedékek ígéretét hordozza magában, és örökké hirdeti számunkra a zsidó nép túlélését.

 

Szenes Hanna:

Chanuka

 

Hanuka van, a gyertya fellobog

És minden zsidó szív

  erősen feldobog.

Eszünkbe jutnak ősi képek,

És eltünedezett, hősi népek.

Volt fáraó, volt görög uralom,

De nem törhetett meg minket

  semmilyen hatalom

Vittük a Tórát, vittük velünk,

Abból merítettük minden hitünk.

S mi, kik ilyen ősöktől származunk,

Nem csüggedünk,

  mi tovább harcolunk,

Hisz biztatóan int a gyertyafény,

Ne csüggedj, Izráel,

  van még remény.

Chana Deutsch írása