A belorussziai Karlin városa közelében, egy kis faluban élt egyszer, valamikor a XVIII. században két zsidó. Egyik hászid volt, a karlini Áháron rabbi követője, másikuk szigorú mitnáged, a hászidizmus könyörtelen ellenzője. Ez az ember gazdag polgár volt, a hászid pedig elszegényedett paraszt. A gazdagnak mindene megvolt, amit csak kívánt: tanult gyerekei, szép háza, szerető felesége. Mégis mindig keserű volt és az egész világra haragudott. Vallásos ember volt, szigorúan megtartotta a parancsolatokat, de bármit csinált, örömtelenül tette, vallásosságában nem volt lélek, csak maga a rideg törvény. Péntek este szigorú arccal ült a damaszttal, porcelánnal terített asztalnál és családtagjainak egy pisszenést sem volt szabad hallatniuk. Emberünk leginkább tisá beáv gyásznapját szerette, szimchát Torá vidám napjától pedig jó előre rettegett. Az utca másik oldalán, a sarkon túl, szedett-vedett viskóban élt a hászid, akinek épp annyi pénze volt, hogy egy kis kenyeret tegyen minden nap a család asztalára. Otthonában azonban mindig melegség és vidámság uralkodott, szombaton vidám dalok hangja töltötte be a házikót és a gyerekek a szerény körülmények ellenére hercegeknek és királykisasszonyoknak érezték magukat. Nevetéssel, dallal, tánccal ünnepelték a hetedik napot.
A hászid jókedve és jó természete mindennél jobban ingerelte a gazdag mitnágedet, aki nem értette, hogy hogy lehet, hogy ő, akinek mindene megvan, keserű és dühös, míg a nincstelen hászid mindig derűs és bizakodó. A gazdag ember szukot ünnepét gyűlölte a legjobban. A szegény hászid összetákolt szukkájából mindig vidám dal és áldások hangja szállt, míg az ő sátrukban némaság és fagyos hangulat honolt. Ez a nyilvánvaló ellentét annyira ingerelte a gazdag embert, hogy úgy döntött, véget vett a mulatságnak. Mivel ő volt a városka leggazdagabb embere, minden zsidó neki dolgozott.
A hászid minden évben ellátogatott Jánkelhez, Mendelhez, Fájvelhez és a többi falubelihez, hogy egy-két deszkát kérjen, amiből összeállíthatja a sátrát. A gazdag ember abban az évben jóval az ünnep előtt felkeresett minden falubeli zsidót, és figyelmeztette őket: nehogy merészeljenek akár egy faforgácsot is adni a szegény hászidnak, különben elveszítik a munkájukat. Mit volt mit tenni, szukot közeledtével, amikor a szegény ember bekopogtatott, Jánkel, Mendel, Fájvel és mindenki más is megrázta a fejét: „Családom van, kicsi gyerekeim vannak, hogyan tehetném kockára a megélhetésemet. A gazdag ember megtiltotta, hogy fát adjunk neked” – mondták szomorúan.
Ahogy az igazi hászidhoz illik, a szegény ember egy pillanatra sem csüggedt, tudta, hogy Isten megsegíti. Erősen törte a fejét, hogy hogyan juthatna fához, végül remek ötlete támadt: a temető! Akkoriban az volt a szokás, hogy a szegényeknek, akik nem engedhették meg maguknak, hogy szépen faragott sírkövet állítsanak, a hitközség egy pallót szúrt a földbe a sírja mellé. A pallókon ott állt a felirat: „Itt nyugszik” – és ha egy-egy szegény elhalálozott, egyszerűen odaírták a nevét. A hászid úgy döntött, hogy ezekből a gerendákból vesz kölcsön néhányat. „Az ünnep után majd visszahozom ezeket. Több száz ilyen gerenda hever itt, a közösség biztosan megengedi, hogy egy hétig használjam őket” – gondolta. Magához vett hát jó néhány gerendát, és hatalmas szukkát épített.
Másnap a gazdag ember megnyugodva ült le asztalához: végre nem lesz vidám danolászás, örömteli hangoskodás az ünnepen! Végre zavartalanul lehet rosszkedvű. Elképzelhető, mennyire megdöbbent, amikor felcsendült a szomszédja hangja: úgy énekelt, mint soha életében. A gazdag felpattant, kirohant és elképedve látta a hászid óriási szukkáját, benne a szegény embert, a feleségét, a gyerekeit és a vendégeit. Nem tudta tartóztatnia dühét, átrohant a szomszédjához, és ráordított: „Ki adta neked ezt a sok fát? Ki szegte meg a tilalmamat? Honnan van ilyen hatalmas és gyönyörű ünnepi sátrad?”
A hászid rámosolygott a szomszédjára és bölcsen így felelt: „Gut jom tov, szép ünnepet, barátom. Foglalj helyet minálunk, helyezd kényelembe magad, és mindent elmagyarázok” – mondta és mesélni kezdett: „A tilalom miatt nem jutottam fához. Mivel nincs állásom és fa hiányában szukkát se kellett építenem, rengeteg időm maradt, és a szukkot előtti éjszakán úgy döntöttem, sétával ütöm el az időt. Éjfél utánra járt, és ahogy ott sétálok, egyszer csak nem más jön velem szembe, mint a halál angyala. Illőn köszöntöttem, és megkérdezem, mi járatban van. Azt mondta, hogy munkája van, valakinek meg kell halnia azon az éjjelen. »Kiért jöttél?« – kérdeztem. »A gazdag szomszédodért« – felelte szenvtelen hangon. »Lejárt az ideje« – tette hozzá. Azt mondtam neki erre: »Ne is foglalkozz vele, igazán időpazarlás lenne megölnöd őt. Igazság szerint már réges-rég halott, ha jól számolom, legalább ötven éve«. A halál angyala elfogadta az érvelésemet, és még hálás is volt, amiért kimenőt kapott. Megkérdezte, hogy hogyan hálálhatná meg a segítségemet. »Szukkára van szükségem« – mondtam. Azt mondta erre: »Menj el a temetőbe, és építsd meg a szukkádat az ott felhalmozott fejfákból. Megígérem, hogy az ünnep során senki nem fog meghalni, nem lesz szükség egyetlen gerendára sem. Elviheted az összeset.«” – azzal a hászid a falakra mutatott: „Láthatod, itt van mindegyiken a felirat: itt nyugszik…”
A gazdag ember hirtelen zokogásban tört ki. Hosszú évek elfojtott érzelmei találtak utat maguknak a könnyeiben, sírt, akár egy csecsemő, siratta keserű és rosszkedvű életét. „Hogyan lehetséges, hogy nekem mindenem megvan, még sincs semmim, neked viszont semmid sincs, mégis mindened megvan?” – kérdezte. „Ehhez rebbére van az embernek szüksége” – felelte egyszerűen a hászid. „A rebbe felemel és megerősít az embert próbáló időkben, és segít, hogy akkor is kapcsolatban maradj lelked legmélyével és megőrizd az Örökkévalóhoz való kötődésedet, amikor kihívások előtt állsz. Ha az ember kapcsolatban áll a rebbéjével, akkor megérti, hogy vannak dolgok, amik az ő egyszerű életénél magasabbak, nagyszerűbbek, és rögtön nem veszi olyan komolyan önmagát. Képes lesz nevetni önmagán. Menj el Karlinba, látogasd meg rebbémet, a bölcs Áháron rabbit. Ott végre elkezdhetsz majd élni!”
Azt mondják, a gazdag ember Áháron rabbi egyik legnagyszerűbb tanítványa lett.
Forrás: theyeshiva.net