A zsidó törvények nagy hangsúlyt helyeznek az elhunytak méltó és gyors búcsúztatására, valamint emlékük megőrzésére. A szabályok a gyászoló változó lelki- és érzelmi állapotára reflektálnak, ahogy végigkísérik a veszteség feldolgozásának különböző szakaszain.
A zsidó gyász szokásai pszichológiai támaszt nyújtanak az itt maradottaknak, és hozzásegítik őket ahhoz, hogy a gyászév során egyre inkább visszataláljanak a saját életükhöz. Ugyan a fájdalom nem múlik el, a zsidó hagyományok az egyre enyhülő gyászszabályokkal segítik annak feldolgozását és a veszteség elfogadását. Bár egy ember távozása ebből a világból sokaknak okozhat fájdalmat, a gyász törvényei csak az elhunyt közeli rokonait, azaz a gyermekeit, a szüleit, a testvéreit és a házastársát kötelezik. A távolabbi rokonok és a barátok az előírások betartásában és a nehéz időszak megkönnyítésében lehetnek a gyászolók segítségére. A gyász szabályai az idő előrehaladtával változnak és négy különböző állomásból állnak:
- Áninut: a halál beállta és a temetés közötti,
lehetőleg minél rövidebb időszak.
- Sivá: a temetést követő első hét.
- Slosim: az első egy hónap a temetés után
- Gyászév: az első év a temetés után, mely az elhunyt
gyermekei számára jelent bizonyos előírásokat
Az áninut a gyász legnehezebb szakasza, melyet a halál okozta sokk és kétségbeesés jellemez. Az érzelmi megrázkódtatás feldolgozása mellett ekkor kell megszervezni a temetést, melyre a lehető leghamarabb sort kell keríteni. Mindezek fényében érthető, hogy ebben az időszakban a közeli rokonok fel vannak mentve a Tóra minden, cselekvést előíró parancsolata alól. Ekkor még olyan erős a fájdalom, hogy vigasztalni sem igazán szokás őket, ahogy a Misna (Ávot 4:23.) írja: „Ne vigasztald a gyászolót, amikor halottja még előtte fekszik”. Ebben az időszakban elég fizikailag a gyászolók mellett lenni és segítséget ajánlani a temetés megszervezéséhez és lebonyolításához. Egyes közösségekben a gyászolók már a halál beálltakor vagy a halálhír hallatán bevágják és megtépik a felsőruházatukat, máshol erre a temetési szertartás elején kerül sor. A bevágást áldás kíséri, melyben a gyászoló elismeri az isteni ítélet igazságos voltát: Áldott vagy te, Örökkévaló … igaz bíró. Innen ered a gyászhírre mondott héber szófordulat: Báruch dáján háemet, áldott az igaz bíró.
A sivá a temetéssel veszi kezdetét és az azt követő hetedik nap reggeléig tart. Ebben az időszakban a gyászolók nem dolgoznak, nem vesznek részt a mindennapi élet ügyeinek intézésében, ehelyett a gyászházban ülnek, fogadják a látogatókat és az elhunytra emlékeznek. A tükröket, képeket letakarják és hét napig égő gyertyát gyújtanak. A napi háromszori közösségi imára is a gyászházban kerül sor, legalább tíz zsidó férfi jelenlétében, ezért egy közeli zsinagógából imakönyveket, hétfőn és csütörtökön pedig tóratekercset visznek a gyászolókhoz. Az imádkozást követően a Misna fejezeteit tanulják, illetve felidézik az elhunyt alakját. Ha nem megoldható, hogy a házban gyűljön össze a minján, a gyászoló elmehet a zsinagógába, hogy ott imádkozzon és mondja el a kádist. A sivá alatt a gyászra kötelezett rokonok alacsony széken ülnek, nem váltanak ruhát, nem viselnek bőrcipőt, nem élnek házaséletet, nem hallgatnak zenét, a férfiak nem borotválkoznak és egyáltalán semmi olyan dologgal nem foglalkoznak, ami örömet okoz. Az étkezésükről a látogatók gondoskodnak, a közösség tagjai általában megszervezik, hogy melyik nap ki gondoskodik az ételek elkészítéséről és kiszállításáról. Az imák közötti időszakban a gyászolók fogadják a látogatókat, akik vigasztalják őket és felidézik az eltávozott alakját. Búcsúzáskor a következő mondat hangzik el (héberül): „Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket Cion és Jeruzsálem többi gyászolójával együtt”. A sivá szabályai szombaton szünetelnek. Péntek délután a gyászolók megfürdenek és ünnepi ruhát öltenek, majd elmennek a zsinagógába. A gyászszokásokhoz a szombat kimenetele után térnek vissza. Ezzel szemben a tórai ünnepek nem csupán megszakítják a sivá előírásait, hanem be is szüntetik azokat. A sivá a temetést követő hetedik nap ér véget, a reggeli ima után.
A gyászhét letelte után a gyászolók visszatérnek mindennapi tevékenységeikhez, ám az első hónap, a héberül harmincat jelentő slosim alatt továbbra sem nyiratkoznak vagy borotválkoznak, nem hallgatnak zenét, nem vásárolnak új ruhát, nem vesznek részt vidám összejöveteleken. Szülő elvesztésekor e szabályok – a külső megjelenést befolyásoló előírásokon kívül – egy teljes évig érvényesek. Sok közösségben a slosim után állítanak sírkövet az elhunyt számára, máshol kivárják a gyászév végét.
A gyászperiódusok letelte után a gyászolókat már nem köti több korlátozás, az emlékezés ezt követően elsősorban a halálozási évfordulóra, a héber naptárt követő jórcájtra, illetve a nagyünnepeken elhangzó jizkor vagy más néven mázkir imára koncentrálódik. Jórcájt alkalmával a gyászoló ismét kádist mond az esti, reggeli és délutáni ima során, és ha képes rá, ő vezeti a szertartást. Ezen a napon szokás ellátogatni a temetőbe, emlékmécsest gyújtani, Misnát tanulni és jótékonykodni az elhunyt emlékére.
Végezetül érdemes néhány szót ejteni a kádis imáról, melynek központi szerepe van a gyászszokások között. Ezzel együtt hiába is keresnénk gyásszal kapcsolatos gondolatokat a kádis szövegében. Ez az ima Isten dicsőségéről, akaratának elfogadásáról és a megváltás reményéről szól. Bölcseink szerint a gyászolók kádisa segíti az elhunyt személy lelkének emelkedését a túlvilágon. Elmondásához minján, azaz egy legalább tíz, felnőtt (13 évnél idősebb) zsidó férfiból álló közösség megléte szükséges. A kádisnak több változata létezik, ezek egyike a halottakért mondott gyászolók kádisa, kádis játom. A kádisok szövege nem egységes a különböző zsidó közösségek körében. A legrövidebb változatot a hagyományos imarendet követő askenázok mondják, amit a hászidok megtoldanak egy mondattal, mely a messiásról szól, a szfárádi és jemeni zsidók pedig további sorokat fűznek hozzá.
Maga a kádis szó annyit tesz: megszentelés. Ezzel az imával szenteljük meg az Örökkévaló nevét és ismerjük el, hogy Ő a világ teremtője és fenntartója. A kádis szövegének túlnyomó része nem héber, hanem arámi nyelvű. Ez az ima ugyanis a Babilóniai Talmud idejében keletkezett, amikor a zsidók a héberrel közeli rokonságban álló arámi nyelvet beszélték. A kádis központi sora így szól: jöhé sömé rábá mevorách löolám ulöolmé olmájá – legyen nagy neve áldott örökkön örökké. A Talmud szerint, ha valaki teljes odaadással és koncentrációval mondja el ezt a mondatot, akkor az égben megsemmisítik az ellene hozott kedvezőtlen ítéleteket. A kádis nemcsak ima, hanem párbeszéd is. A közösségi ima során az előimádkozó vagy a gyászoló mondja, a megjelentek pedig meghatározott helyeken ámennel felelnek, a fentebb idézett, központi mondatot pedig elismétlik.
A zsidó hagyomány szerint a gyermekek által recitált gyászolók kádisa enyhíti az elhunyt szülő felett kimondott égi ítéletet és magasabb szintre juttatja lelkét a következő világban. A Talmud szerint a bűnösnek talált lélek a gehinomba (egyfajta purgatóriumba) kerül, ahol megtisztul. Ennek maximális ideje kerek egy év, tehát tizenkét hónap lehet. Az általánosan elterjedt askenáz szokás szerint azonban a gyermekek csupán a gyászév első tizenegy hónapjában mondanak kádist. Ennek oka, hogy nem akarják azt a látszatot kelteni, hogy eltávozott szülőjük annyi bűnt követett el élete során, hogy a maximális időt, tehát tizenkét hónapot kell a gehinomban töltenie. Ha tehát a jorcájt dátuma a zsidó naptárban például svát hó tizedike, akkor a gyászév utolsó kádisát a következő tévét hó kilencedikén, a délutáni mincha ima végén mondják el. A szfárádi zsidók között elterjedt szokás ezzel szemben az, hogy a gyászév teljes egészében, tizenkét hónapon át mondják a kádist, méghozzá azért, mert az egyre magasabb szintre emeli az elhunyt lelkét a következő világban, s nem akarják ezt az emelkedést megkurtítani. Ha ez így van, akkor vajon az askenázok miért nem élnek ezzel a lehetőséggel, miért fontosabb a fent említett udvarias gesztus az elhunyt felé? A választ egy midrásban (Kohelet rábá 12:12.) találjuk: „Amikor egy ember eltávozik ebből a világból, az Örökkévaló így szól az angyalokhoz: Nézzétek, miket mondanak az emberek az elhunytról! Milyen becsületes volt, milyen istenfélő volt…” Ebből azt tanuljuk, hogy nagy figyelem kíséri az égben azt, hogy mi hangzik el az elhunyttal kapcsolatban, miként emlékeznek tetteire és tulajdonságira. Ha tehát tizenkét hónapig mondanák a kádist, azzal rossz fényben tüntetnék fel az eltávozottat az égiek előtt.
Beszorot tovot! Halljunk jó híreket!
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 174. szám – 2024. március 28.