„Morris Rosenfeld mégis meghalt? Annyiszor költötték halála hírét, hogy ezt a nekrológot is csak fenntartással közöljük. A hír szerint New Yorkban érte utol a halál aránylag fiatal, alig 61 éves korában”1 – közölte némi kétkedéssel az Egyenlőség a 20. század egyik legjelentősebb zsidó poétájának halálhírét, aki a jiddis költészetet bevezette Európa irodalmi kánonba. Rosenfeld ekkor halt meg harmadszorra, s végleg. Versei egy bő százada meghódították az olvasók szívét, halálának centenáriumán ideje, hogy újból hódításba kezdjenek.
Szabólegényből lett költő
A 20. századfordulón, élt New Yorkban egy Kelet-Európából menekült zsidó szabó, Morris Rosenfeld (1862–1923), aki hajnaltól a varrodában robotolt, éjjel pedig a jiddist szabta irodalmi magasságokba. Élete szürke volt, ám annak megannyi árnyalatát volt képes úgy színbe önteni, hogy versei a legzordabb emberek szívét is megérintették.
Velősen megírt önéletrajza így hangzik magyarul: „Boksában, egy kicsiny városkában, Orosz-Lengyelországban születtem. Nagyatyám, atyám és minden hozzátartozóm halászattal foglalkoztak. A kis város, ahol gyermekéveimet töltöttem, csöndes mély erdők és merengő nagy tavak közé van beékelve. Korán chéderbe küldtek, ahol a szent tudományok elemeibe avattak be és megtanultam lengyelül és németül. Apámat nyomorúság, sorscsapás érte, gyermekkoromban korán magamra voltam hagyva. 18 éves koromban megházasodtam és Hollandiába mentem, ahol két hónapon át gyémántköszörűs mesterséget tanultam. Azután Angliában telepedtem le. Londonban három éven át dolgoztam emberfölötti munkával a Sweat Shops szabógyárak műhelyeiben. Azután Amerikába vándoroltam, ahol mind a mai napig maradtam; ott és a New York-i szabógyárakban szabómunkássággal tengettem sokáig életemet, és ott tanultam meg énekelni elnyomásról, szenvedésről és nyomorúságról. Nappal dolgoztam, éjszaka költeményeket írtam.”2
A révben – mondhatni
Éjjelente, az anyag hatalma alól felszabadult rabszolga 1897-ben mondhatni révbe ért, mikor megjelent az „Énekeskönyv” (ךוב-רעדעיל) című kötete. A könyvet két évvel később Leo Weiner (1862–1939) amerikai nyelvész fordította angolra (Songs from the Ghetto), majd a következő években elkészült a kötet legtöbb világnyelvi fordítása, oroszra Makszim Gorkij (1868–1936) író ültette át. Magyarul, kötet formájában a poéta budai főrabbi, dr. Kiss Arnold (szül.: Klein, 1869–1940) 1903-ban A pap hárfája című könyvében adta közre Rosenfeld verseit a sajátjai mellett,3 1908-ban pedig külön, kibővített kötetben is megjelent.
Nem véletlen az előző bekezdés „mondhatni” szava, mert jóllehet Rosenfeld hírnevet szerzett magának, költeni továbbra is csak verseket tudott, pénzt annál kevésbé. A költő nyomorát érzékletesen illusztrálja, hogy, zsidó léte és amerikai volta ellenére, az éhezését 1902-ben hosszasan ecseteli a Pesti Napló, s Rosenfeld nyomorát párhuzamként használja a magyar irodalmi alkotók egzisztenciális problémáira való rávilágításnál.4
A gettó dalnok költészetéről
A ma már szinte feledésbe merült, ám a 20. század fővárosi irodalmi életének meghatározó tagja – akit Ady egyenesen a mesterének tekintett – Szilágyi Géza (szül.: Silbermann, 1875–1958) költő, újságíró egy helyen azt írta Rosenfeld verseiről, hogy „lelkem olykor mondhatatlanul meghajlik az emberi nyomorúság szentsége előtt. […] Világa szűk, sötét, dohos. Gondolatai jórészt egyazon körben forognak, mint a szárazmalomba befogott lovak. Fantáziája ritkán lendül ki a hétköznap poros utcáiból. És mégis nagy költő és néhány verse akad, melyet épp oly kevéssé tudnék elfelejteni, mint – teszem fel – azt a napot, amikor […] először láttam tengert, avagy először hallottam Beethoven kilencedik szimfóniáját.”5
Nem kis dolog Beethoven magasságaiban szólni egy olyan nyelven, mint a jiddis, melyet Szilágyi érzékletesen így írja le: „A nyelv, amelyen versei szólnak, veszedelmes hínár, amelyben erős legény is könnyen elakadhat. A jiddis néven ismert zsargon, bár Oroszországban, Felső-Magyarországon, Angliában és Amerikában vagy hét millió ember él vele és bizonyára gyönyörűnek vallja, kultúrnyelvektől elkényeztetett fülnek bizony barbár egy nyelvkeverék […]”6
Rosenfeld első halála
A verseskötetek mellett Rosenfeld versei az 1900-as évek közepén rendszeresen feltűntek az újságokban is, így neve ismert volt az olvasóközönség előtt is, nem csoda hát, hogy halálhíre sokakat megrázott.
„A gettó világhíressé lett héber dalosa, megvakultan, lerongyosodva, a nagy világváros legkülsőbb részében meghalt […] mekkora igazságtalanságok vannak ezen a gyönyörűnek mondott világon.”7
„A szocialista világküzdelem egy hőse halt el vele. Egy-két év kivételével nyomorúságos volt az élete és nyomorúságos a halála. Szomorú és gyalázatos elégtétel, hogy neve fönnmarad.”8
„A tavasz hamar elvirágzott. A gettó könnyes dalai megríkattak és csodálatot ébresztettek; de a költő csak annak maradt meg, aki volt: könnyek milliomosának.”9
Ilyen, és ehhez hasonló nekrológok sorozata jelent meg 1907 július végén a zsidó és nem-zsidó lapokban egyaránt. Peterdi Andor (szül.: Pollák, 1881–1958) még verset írt az alkalomból melynek első szaka úgy hangzik: „Te üldözött, te kergetett apostol / Már elpihent nagy, szenvedő szíved, / Már nem foghatod többé a dalokba / Keserű könnyeidet.”10
Hamis és igazi levél
De Peterdiék tévedtek, ugyanis röviddel a Rosenfeld halálhíre után terjedni kezdett a költő egy levele, miszerint ő ugyan nem halt meg, viszont nyomorog, s ezért szégyellje magát a világ! A levelet azonban nem Rosenfeld írta, ugyan valóban élt, s tényleg rossz körülmények között tengődött, de úgy látszik, hogy valaki vagy inkább valakik a nevében koldultak.11 Rosenfeld „igazi”, keserédes cáfoló levele csak ősszel került a nagy nyilvánosság elé:
„Az újságok azt írták rólam, hogy meghaltam. Úgy látszik, hogy a világ türelmetlenül várja, hogy mikor adhatja meg nekem a végső tiszteletet, holott még az elsőben sem részesített. […]
De mit tegyek, hogy feltámadásomat elérjem? Európában egyszerre leveleket közöltek nevemben, melyeket én sohasem írtam. […]
Bármilyen mostohák is az én körülményeim, mégis hangos kacagásra fakadtam. Nem nagyszerű dolog is ez? Éppen elég bajom van két gyermekemmel és ők hatot juttatnak nekem. Naponként várom, hogy kidobjanak a házamból mert a rajta lévő teher folyton nagyobb lesz, mint költeményeim jövedelme; Bécsben pedig azt írják, hogy máris kidobtak és az utcán fekszem. Nem elég, hogy a legjobb minőségű négyszeres szemüveget kell használnom és azon is alig látok valamit, ők, Bécsben, teljesen vakká tesznek. S mintha nem lenne elég, hogy nincs egy fillérem sem, még több száz dollár adósággal is megterhelnek. […]
De végre is jobb, ha én olvasok halálomról, mint mások és jobb ha leveleket írnak nevemben, mintha hallgatnának rólam, mintha egyike volnék azoknak, kik felől a »lenni vagy lenni« sem öröm, sem fájdalmat nem okoz…”12
Rosenfeld otthonában
Pásztor Árpád (szül.: Pikler, 1877–1940) a költő egy másik fordítója New York-i látogatása során elhatározta, hogy felkeresi Rosenfeldet, akiről, mint kiderült, nem is a városban él, hanem a közeli Yonkersben.
Ahogy a városból pöfögött ki a vonat, s felsejlettek a virágos kertes nyaralóvillák, Pásztor úgy sejtette, hogy az egyik ilyenben fogja megtalálni a jiddis nyelv mesterét is. Azonban hamar csalatkoznia kellett, mert a villák elmaradtak, a kapott címen, ódon bérháznegyed terpeszkedett, s ott, a Linden street 184. első emeletén lakott a költő.13
Rosenfeld lakását Pásztor a következőképp idézi fel: „Szegényes amerikai lakás. Három apró, egymásba nyíló szoba, csak éppen a legszükségesebb bútorok, semmi jólét, semmi gondtalan kényelem. [A költő] íróasztala két ablak szögelletében van, lármás utcai szobában. Közönséges csöpp asztal, tele papírrongyokkal. Zsidó betűs kézírások, kis kurta, át, meg áthúzott sorok… Versek…”14
A látogatás során kiderült, hogy az apró lakásban a költő feleségével és két leányával él, de egykor itt lakott szeretett fiacskája, Joszele is, ki tizenöt évesen hunyt el 1905-ben. Fia elvesztését követően indult hanyatlásnak az egészsége, egy időre meg is vakult.
A látogatás napján vette meg másodosztályú hajójegyét, hogy Karlsbadba utazhasson gyógykezelésre. Sokáig kellett várnia a kúrára, mert nagyon szegények, s mikor ennek okáról érdeklődött Pásztor, a költő elmondta: „A verseimet a világ minden nyelvére lefordították, de senkise fizetett értük, csak az angolok. Israel Zangwill nagyon jó barátom s az angolok fizettek. De a többi egy se.”15
A fürdővárosi találkozó
Karlsbad a 20. századforduló kedvelt üdülő- és gyógyhelye volt, a vendégek között számos zsidó is megfordult, nem egy neves haszid rebbe. A fürdőváros egyik zsidó központja a Kirsch-féle kóser vendéglő volt, melynek egyik terme állandó imahelyül is szolgált – itt ebédelt 1908 júliusában Kiss Arnold budai főrabbi is, amikor egy ismerőse hirtelen azzal a kérdéssel lepte meg: „Tudja-e, hogy Morris Rosenfeld Karlsbadban van?”16
Kiss rabbi nem tudta, így felettébb izgatott lett, hogy személyesen is találkozhat a nagy költővel, kivel a fordításain keresztül már amúgy is elmélyült kapcsolatot ápolt. A véletlen találkozásnak Rosenfeld is igazán megörült, hogy megismerheti legnagyobb magyar fordítóját. Örömmel hallgatta, hogy Budapesten az irodalmat megbecsülő közönség van, egyedül csak az szomorította el, hogy vannak olyan zsidók akik őseik hitét egy újra képesek cserélni. A beszélgetés végén fel is kérte Kisst, hogy működjön közre a budapesti felolvasásán.17
Budapesti látogatás
A szóbeszéd lassan valósággá vált, Rosenfeld budapesti felolvasóestélyének lett konkrét dátuma és helyszíne: 1908. október 14-én este, a Royal nagytermében. Belépti jegyeket Deutsch Zsigmond és Társa könyvkereskedésében és a Makkabea cionista egyetemi hallgatók egyesületénél lehetett váltani.18
Kiss Arnold főrabbi és a költő tisztelői 1908. október 13-án este izgatottan várakoztak a Keleti pályaudvaron, ám hiába, mert Rosenfeld vonata a Nyugati pályaudvarra futott be. A félreértések után Kiss rabbiék átsiettek a körútra, majd onnan végre a tervek szerint a rabbi Fő utcai lakására vonultak.19
Pásztor örömmel számol be, hogy míg Yonkersben kopott ruhában bottal, addig a felolvasóesten fess frakkban büszkén láthatta újra a művészt, aki végre megkapja a szellemének dukáló ünneplést. Rosenfeld hat versét szavalta el, méghozzá úgy, hogy állítólag szavanként meghatott, fájt, lázított, szeretett…20
A felolvasóestnek máshol – hol máshol, mint a zsidó sajtóban – két hibáját rótták fel, mégpedig, hogy Kiss rabbi túlzásba vitte a költőről szóló tanulmányának ismertetését, ahogy egyszerűen megfogalmazták: „Kevesebb több lett volna.” Illetve, hogy Beregi Benjámin (1879–1953) – az ünnepelt színész, Beregi Oszkár (szül.: Berger, 1876–1965) öccse – igyekezve meglovagolni Rosenfeldnek a cionista eszmékkel való szimpatizálását és kihasználva, hogy nagy közönség előtt beszélhet, a cionizmust próbálta népszerűsíteni, kevesebb sikerrel, mint írták: „A cionizmust ma már lábra segíteni Magyarországon nem lehet.”21
Rosenfeld második halála
Rosenfeld második, 1919 őszi halála szűkebb körben ismert, mint az első. A magyar sajtóban nem is igen találunk erről közléseket, kivéve az Uj Keletben, ahol hosszú nekrológot és életrajzot közöltek róla, mely így kezdődik:
„A szenvedések könnyes szemű költője, a robotosok dalnoka nem él már. Egy küzdelmes, szenvedésekkel teli zsidó élet ért véget. És milliók szeme telik meg könnyel a hír hallatára. Mert Morris Rosenfeld, a vasaló fölé hajoló, görnyedt hátú zsidó szabólegény, Isten-áldotta művész volt, ki milliók szívének hárfáján játszott és csodás melódiákat csalt elő a hárfa húrjaiból. A szívekbe markolt ez a zene, a fáradt, szenvedő zsidó szívekbe. És pogromos Oroszország homályos gettókunyhóiban, Galícia sáros országutain, a vándorlások űzött éjszakáin imádság volt százezrek ajkán ez az ének. A testvér szólott hozzájuk, a testvér, ki éppen úgy szenved, mint ők, kinek éppen úgy fáj a verés, mint nekik. A lelküket szólaltatta meg, a zsidó lelket. És az ő nyelvükön, az ő zagyva, édes, dallamos zsargonjukon szólott hozzájuk. És erre a hangra felfigyelt az egész világ. Egy vérző emberi szív tiszta csengésű hangjai voltak ezek.”22
Rosenfeld harmadik halála
Az újságok még alig végeztek a „könnymilliomos” költő 60. születésnapi köszöntésével, amikor New York-
ból jött a hír: Rosenfeld meghalt. A zsurnaliszták nem is igazán tudtak mit kezdeni a hírrel, a legtöbbjük elsiratta már a költőt, nemrég köszöntötte is, így aztán 1923 nyaráról már csak száraz nekrológokat találunk, talán egyet, az Uj Kelet hírét kivéve:
„New Yorkból érkezik a szomorú hír, hogy a zsidó fájdalmak könnyes szemű költője, Morris Rosenfeld
meghalt. Ezzel a jelentéssel immár harmadszor érkezik hozzánk a költő halálhíre. A két első esetben nem volt igaz a hír és talán a sors különös rendelését kell látunk benne, amely azt akarta, hogy háromszor sirassa meg őt a nép, amelyért ő a legdrágább könnyeket hullatta.”23
Az East Broadway 173–175. alatt lévő Forvertz (סטרעווראָפֿ) jiddis napilap székházának nagyterméből hatalmas tömeg részvételével temették el. A Jewish Telegraphic Agency korabeli beszámolója szerint több mint 10 ezer, az Egyenlőség tudósítója szerint mintegy 25 ezer ember gyűlt össze Morris Rosenfeld búcsúztatására, melyen a brooklyni „Beth El Temple” világhírű főkántora, Mordecai Hershman (1888–1940) lágy tenor hangján énekelt zsoltárokat, utána pedig a korszak jelentős jiddis irodalmi alkotói mondtak gyászbeszédet. A költő testét a Mount Carmel temetőben helyezték végső nyugalomra Sólem Áléchem nyughelye mellett.24
1 „Hirek – Morris Rosenfeld mégis meghalt?”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 27. szám, 12. old.; 2 Rosenfeld, Morris, Gettódalok. Budapest: Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. 7–8. old. A továbbiakban: Rosenfeld, 1908.; 3 „Hirek – A pap hárfája.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 50. szám, 10. old.; 4 „Az éhező költő.”, Pesti Napló, 1902. 53. évf. 311. szám, 8. old.; 5 Szilágyi Géza, „Morris Rosenfeld.”, Az Ujság, 1908. 6. évf. 247. szám, 7. old.; 6 Uo.; 7 „Hirek – Morris Rosenfeld.”, Szeged és Vidéke, 1907. 6. évf. 171. szám, 7–8. old.; 8 P. Á., „Moris Rosenfeld.”, Pesti Napló, 1907. 58. évf. 180. szám, 14. old.; 9 „Morris Rosenfeld 1862–1907”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 31. szám, 6. old.; 10 Peterdi Andor, „Morris Rosenfeld halálára.”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 31. szám, 8. old.; 11 „Hirek – Morris Rosenfeld.”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 32. szám, 9. old.; 12 Rosenfeld, Morris, „Halálhirem.”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 44. szám melléklet, 4–5. old.; 13 Pásztor Árpád, „Morris Rosenfeldnél.”, Pesti Napló, 1908. 59. évf. 155. szám, 21–22. old.; 14 Uo.; 15 Uo.; 16 Kiss Arnold dr., „Találkozásom Morris Rosenfelddel.”, Egyenlőség, 1908. 27. évf. 32. szám, 6–8. old.; 17 Uo.; 18 „Hirek – Morris Rosenfeld”, Egyenlőség, 1908. 27. évf. 41. szám, 12. old.; 19 fj., „Beszélgetés Morris Rosenfelddel.”, Az Ujság, 1908. 6. évf. 245. szám, 14. old.; 20 p. á., „Morris Rosenfeld felolvasása”, Pesti Napló, 1908. 59. évf. 247. szám, 11–12. old.; 21 „Hirek – Morris Rosenfeld”, Egyenlőség, 1908. 27. évf. 42. szám, 8–10. old.; 22 „Meghalt Morris Rosenfeld”, Uj Kelet, 1919. 2. évf. 38. szám, 4–6. old.; 23 „Morris Rosenfeld”, Uj Kelet, 1923. 6. évf. 108. szám, 1. old.; 24 „Hirek – Morris Rosenfeld temetése.”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 30. szám, 12. old.; 25 Rosenfeld, Morris, „Fiam”, Jövendő, 1904. 2. évf. 33. szám, 31–32. old.; 26 Rosenfeld, 1908: 262–264. old.
Megjelent: Egység Magazin 33. évfolyam 168. szám – 2023. július 24.