Arról, hogy a náci korszakban hogyan éltek a zsidók, a kicsempészett naplók szolgáltatják a legértékesebb szemtanú-vallomásokat. Egy ilyen naplóban írtakról számol be a Jewish Journal cikke.
Chaim A. Kaplan a nagy hírű Mir jesiva diákja volt, hebraista és egy általános iskola igazgatója. Befelé forduló természetű ember lévén semmi másra nem vágyott, mint csöndes életre, melyben a tanulást a tanítással ötvözheti.
Ehelyett azonban egészen más életút várt rá, és visszavonultság helyett a zsidó élet krónikásaként ismerik a náci megszállás alatt álló varsói gettóban.
Kaplan többek között írt az 1940-es és 1941-es hanukai ünnepségekről a gettóban. A kettő között csupán egyetlen év telt el, ám éles és sokatmondó kontraszt rajzolódik ki a leírásokból. 1940-ben nem sokkal a gettó falainak megépítését követően volt hanuka, még azt megelőzően, hogy a nácik bevezették volna mindent elnyomó rendelkezéseiket. „Soha még nem volt Varsóban ennyi hanukai ünnepség, mint a fal [megépítésének] évében” – írta Kaplan. Bár az ünnepségeket „a fölöttünk lebegő kard miatt” nem lehetett nyilvánosan előtt megtartani, „szinte minden udvarban voltak ünnepségek, még az utcára néző szobákban is. Felhúzták a redőnyöket és ez már elegendő volt. Mennyi öröm, mennyi nemzeti összetartozás-érzés volt ezekben a hanukai ünnepségekben! 16 hónapnyi náci elnyomás után [Lengyelország 1939 szeptemberében bekövetkezett német inváziójától számítva], ismét életre keltünk.”
A következő évben már más képet festett a naplóíró. Borzalmas túlzsúfoltság, éhezés, rettenetes betegségek és náci atrocitások közepette köszöntött hanuka a gettóba zártakra 1941-ben. A zsidók annyi ételt kaphattak naponta, melyben csupán 181 kalória volt. 1941 közepére havonta ötezren haltak meg a gettó falain belül.
Kaplan arról írt, hogy nemrég még gazdag vagy tehetős emberek töltötték meg az ingyenkonyhákat, „sorukra várva, hogy kaphassanak egy tányérnyi felvizezett levest… Családok rongyokba burkolva, szívet tépő hangon üvöltve.” A krónikást sokszor annyira megrendítették a látottak, hogy már írni sem tudott róluk: „A tintatartóm belefáradt a siralmakba” – írta.
Az 1941-es hanukáról szóló leírásból nyilvánvalóan kitűnik, mennyit romlott a helyzet az egy évvel korábbihoz képest: „Idén csak nagyon kevés hanukagyertyát gyújtottak meg” – jegyezte fel.
„Az ünnepünk gyásznappá változott. A Dzielna utcában álló börtön udvara ma mészárszékké lett.”
Azon a napon 15 zsidót fogtak el a gettó falain kívül és a börtön udvarán végezték ki őket.
1942 júniusában Kaplan Varsóba érkező zsidó menekültektől megtudta, hogy a zsidókat tömegesen deportálják „szorosan lezárt marhavagonokban” és „kivégzőhelyre viszik, ahol meggyilkolják őket”. Arra is rájött, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kezdődik el ugyanez Varsóban, és mindenáron el akarta érni, hogy a gettóról írt feljegyzései túléljenek, még akkor is, ha ő nem éli túl a szörnyűségeket.
Utolsó bejegyzését 1942. augusztus 4-én írta és így fejezte be a naplót: „Ha véget ér az életem – mi lesz a naplómmal?”
A férfi néhány petróleumos kannába rejtette az értékes dokumentumot és átadta egy barátjának, hogy csempéssze ki a falakon kívülre. Az illető egy lengyel barátjának adta át a feljegyzéseket és ő őrizte meg azokat az utókornak. Kaplannak nem adatott meg, hogy még egy hanukát megünnepelhessen. Feleségével együtt Treblinkába deportálták és mindkettejüket ott gyilkolták meg. A napló azonban megmaradt és végül a New York-i Egyetem tulajdonába került. Először 1965-ben és azóta több alkalommal is kiadták angol nyelven.
Fotók: Wikipédia