Dunaföldvár szélén, a Vadász utca házsoros képét hosszú drótkerítés töri meg. Középen rozoga deszkaajtó, a retesz két oldala nem találkozik, így a kaput drótdarabkák összesordrásával tartják zárva. Balra egy apró épület, középen a kétszárnyú ajtó fölött márványtábla, mely szerint özv. Weisz Adolfné, született Márkusz Josefin állíttatta 1893-ban, az elhunyt férje emlékére. Ez a hajdani zsidó ravatalozó, mögötte a zsidó temető kapaszkodik fel a lejtőn – a földvári zsidók utolsó látható lenyomata…
A Prónay-különítmény 1919-es gyilkolásai
A cikk első részéből a helyi zsidók és nem-zsidók közötti harmonikus együttélés képe bontakozott ki, melyet 1919 nyarán külső erők igyekeztek megbontani. Egy pénteki napon, augusztus 7-én a hírhedt Prónay-különítmény tisztjei vonultak be Dunaföldvárra, akik másnap délelőtt a piacon izgató beszédet tartottak, úgymond megágyazták a hangulatot az elkövetkező, pogromokat idéző gyilkosságokhoz. A Nemzeti Szállóban vérbíróságot állították fel, mely vasárnap délelőtt mondta ki az első halálos ítéletét egy Halasi nevű parasztember és félkegyelmű fia fölött. Fél 12-kor egy magas főhadnagy, Léderer Gusztáv (1893–1926) a piactéren felakasztotta a két szerencsétlent. Nem sokkal később két tiszt jelent meg Kovács Jenő szállodájában, hogy gróf Salm Herman elé vigyék. A nemzetiben az alábbi párbeszéd zajlott le, melyet Kovács idézett vissza egy később megjelent cikkben:
„– Azt hallottuk rólad zsidó, hogy kommunista agitátor vagy. Igazold magad.
– Én nem voltam kommunista agitátor, sőt igazolhatja az egész falu, én adtam fegyvert a dunaföldvári ellenforradalomhoz a kommunisták leverésére.
– De zsidó vagy!
– Az igaz.
– Akkor gyerünk fel kell kötni – mondta Léderer főhadnagy, és már heccelődve, viccelődve közeledett felém, tetőtől-talpig szemügyre vett, kezében egy hatalmas kötél volt, azt a nyakamra illesztette és a következőket mondotta:
– Mindenesetre próbát veszek. – Amikor a kötél a nyakamon volt, gróf Salm újra megszólalt:
– Zsidó! Fizess százezer koronát.
– Miért? Én nem fizetek.
– Ha nem fizet, – mondotta Léderer, fel kell kötni – és a nyakamon meghúzta a kötelet.”[1]
Erre a jelenetre lépett be Frey Tivadar járásbíró és Ferenczi református lelkész, akik kijelentették, hogy Kovácsnak semmi köze nem volt a kommunistához. Ennek ellenére Salmék csak váltságdíj fejében voltak hajlandók elengedni, melyet időközben tízezer koronára „mérsékeltek”. Azonban a kizsarolt pénz lefizetése után sem hagyták békén Kovácsot és egy óra múlva további ötvenezer koronát követeltek tőle:
„– Zsidó, vagy adsz még ötvenezer koronát, vagy azonnal felkötünk.
– Ez az egyesség nem járja – feleltem. Önök elvettek már tőlem tízezer koronát, mit akarnak még?
– Zsidó – mondta Léderer – eleget szereztél a háborúban, ide adod a pénzt, vagy nem adod?
– Nem adom – feleltem – voltam én annyit háborúban, mint ön. Nézze meg – kiáltottam magamon kívül – itt a sebesülésem, amit ott szereztem. – Felszakítottam az igemet és megmutattam mellemen azt a mély sebet, amely akkor még hegedésben volt.”[2]
Ezután a járásbíró és a lelkész könyörgésére engedték el, de előtte még letérdeltették és egy rögtönzött esküre kényszerítették, miszerint soha nem lesz kommunista… Kovács alig ért haza, amikor egy szomszéd paraszleány futott hozzá, hogy meneküljön, mert megint jönnek érte. Családja unszolására Kovács egy eperfa tetején bújt el, majd éjszaka gyalogmenetben Budapestre szökött. Hétfőn délelőtt Lédererék kidoboltatták, hogy aki Kovács Jenőt látja, fogja meg, vagy lője agyon, majd negyedszerre is megjelentek az otthonában, beverték az ajtót, ahol a véreskezű főhadnagy kikapta Kovács sógornője kezéből az egy éves kisbabát és azt ordította, hogy a gyereket köti fel, ha nem adják elő a szökevényt. Ezekben a percekben dr. Kővágó Péter, a földvári plébános kereszttel a kezében rohant végig az utcán, közben azt mondta, hogy „A feszületre esküszöm, ártatlan embert üldöztök!” – ám ez nem sokat használt. Innentől kezdve felgyorsultak az események és a vérre szomjazó Léderer a szállodatulaj vejét, Stein Sándort vette célba, akit nem oly rég operálták fején a világháborúban szerzett sérülése miatt. Steint a házzal szemközti akácfára kötötte fel, miután pedig leszakadt az ág, saját derékszíjjával ölte meg…[3]
Léderer lelkén szárad még Weiner Mór kereskedő felakasztott veje, egy Futó nevű agyonlőtt fiú, a szintén lelőtt Sterk Endre, a Bölcskén felkötött Lefkovics és az agyonvert Somló György nevű fiatalember. Ezekhez az emberéletekhez képest eltörpül az a több tízezer korona, melyet bandájával rabolt össze az áldozatok családjaitól.
Léderer Gusztáv antiszemitizmusa és korruptsága még a korszak szélsőjobboldalának is kompromittáló volt, bűneinek egy részéért 1926. november 12-én felakasztották.
Célt tévesztett vérvádmese
1922. június 25-én, a Nemzeti Ujság vasárnapi száma sokat sejtető alcímekkel ellátott cikkel próbálta felizgatni olvasóközönségét: „A dunaföldvári titok – Vérvádról suttog a nép – A rendőrség nem találja Hegedüs Annuskát”. Szinte teljesen érthetetlen, hogy a magát „keresztény politikai” napilapnak valló újság szerkesztői előtt milyen cél lebegett, amikor a sajnálatos gyermekrablással egy képzeletbeli rituális zsidó gyilkosságot hoztak kapcsolatba, az elrabolt kislány nagymamája nyilatkozata alapján, – „Akkor este tuttuk mög, hogy a zsidók templomot építenek, oszt mögen szödik a gyerököket. Úgy mondják, hogy negyven napra adtak ki rá nekik engedélyt…”.[4]
Hiszen, ha igazi vérvádat akartak volna robbantani, akkor nem egy fővárosi lapban kellett volna elhinteni a mesét, ahol ennek nincs táptalaja. Ráadásul, mint kiderült, a dunaföldváriak erről nem is tudtak! Az Egyenlőség felelős szerkesztője, dr. Gedő Árpád ügyvéd vette a fáradságot és Földvárra utazott, hogy felderítse a helyzetet. A hitközségnél kiderült, hogy nem építenek zsinagógát, annak még csak az ötlete sem merült fel. A főjegyzőnél megtudta, hogy nem hallott vérvád suttogásról, még az egy nappal korábbi hetivásáron sem, pedig ott sokan megfordulnak. A rendőrkapitány elmondta, hogy a Nemzeti Ujság cikke nem más, mint rosszindulatú koholmány. Kálmán Györgyné, Annuska nagymamája pedig megcáfolta, hogy ő bármiféle vérvádról beszélt: „Nem igaz, az uram, nem mondottam én annak az úrnak azt, hogy a kis Annuskának a zsidók a vérét vették. Nem is hiszek én az ilyen mesében. Örök életemben zsidó uraknál szolgáltam, az uram már huszonöt év óta Borovitzéknál van, áldott jólelkű emberek. Ilyet a zsidók nem csinálhatnak. Csak már a kis unokám megkerülne. Az a céda teremtés [egy távoli rokonnak kiadott nő csalta el az anyjától a gyermeket] bizonyára eladta a komédiásoknak.”[5]
Horthy és a rabbi áldása
Az első világháborúban 80 férfiú vett részt a hitközségek soraiból, akik közül kilencen áldozták életüket a haza oltárán. A város 1927. június 19-én, Horthy kormányzó jelenlétében avatta fel a látképet máig meghatározó emlékművét a Hősök terén, melyet a korban jellemző módon a település papsága – közöttük Partos főrabbi – áldott meg a leleplezést követően. A koszorúzásákor Kálmán Mór (1872–1944) hitközségi elnök tisztelgett a 400 földvári vitéz előtt. A szoborkompozíciót az akkoriban sokat foglalkoztatott Orbán Antal (1887–1940) tervezte.[6]
A közösség vége
Sajnos, ahogy a legtöbb vidéki hitközségnél, a véget itt is a holokauszt jelentette. Az 1944 áprilisi zsidóösszeírás szerint háromszáznegyvenkét (ebből ötvenhárman voltak az orthodoxok) fő volt a hitközség tagja. A neológ zsinagógában és a környező házakban alakították ki a járási gettót, ahová a helyieken kívül hetvenhét nagydorogi és tizenöt bölcskei embert zsúfoltak. Július 7-én Pakson keresztül Auschwitzba deportálták őket.[7]
A néhány tucatnyi túlélő megpróbálta újjászervezni a hitéletet, ám idővel elköltöztek innen, egykori üres házaik már nem tudtak otthonukként szolgálni. Egyik utolsó megnyilvánulásuk a temetőben épített mártíremlékmű volt. A sírkert héber betűi lassanként eltűntek az utcaképről, a területet magas gaz verte fel és sűrű lombkoronák takarták el. A szomorú állapotnak a Hit gyülekezetének földvári tagjai vetettek véget, minek köszönhetően a temető ma is jól bejárható, a középen található emlékművet 2014-ben felújították.
Cseh Viktor
A temetői képek a szerző saját fotói.
[1] Falus Ferenc, „Léderer Gusztáv rémtettei, akasztásai, rablásai és zsarolásai”, Az Est, 1925. 16. évf. 16. szám, 3–4. o.
[2] Uo.
[3] „A dunántúli zsidóüldözések aktáiból (A pesti zsidó hitközség panaszirodájának jegyzőkönyveivel.)”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 19. szám, 5–6. o.
[4] „Özvegy Hegedüsné elrabolt árvája…”, Nemzeti Ujság, 1922. 4. évf. 143. szám, 9. o.
[5] Gedő Árpád dr., „A dunaföldvári »vérvád«”, Egyenlőség, 1922. 40. évf. 25. szám, 6–7. o.
[6] „A Kormányzó Dunaföldváron”, Tolnamegyei Ujság, 1927. 9. évf. 26. szám, 1–3. o.
[7] Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, vol. II. Budapest: Park Könyvkiadó, 2010. 1129–1130. o.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.