A héber naptár szerint minden évben niszán hó 28-án emlékezünk meg a hírhedt buchenwaldi koncentrációstábor felszabadításáról. A táborba, mely 1937 júliusa és 1945 márciusa között üzemelt, mintegy huszonnégyezer embert hurcoltak el – közülük körülbelül negyvenháromezer, többségében zsidó ember lelte itt halálát.
Buchenwaldba elsősorban zsidókat, kisebb részben politikai- és hadifoglyokat hurcoltak. 1944 nyarán Auschwitzból sok magyarországi zsidó ember is került ide, akiket főleg a környékbeli hadiüzemekben dolgoztatták.
A mintegy tízezer magyar deportált között volt a későbbi irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre, de az utolsó, 1945 januári halálmenet utolsó állomásaként ide érkezett a később béke Nobel-díjas Elie Wiesel is.
A tábort az amerikai csapatok közeledtével a német nácik részben kiürítették, viszont amikor az ott fogvatartott gyermekeket tovább akarták hurcolni, akkor a fegyveres ellenállók csoportja – közöttük több magyar, mint például Gáti Ödön – akcióba lendült, s így gyakorlatilag még a felszabadító csapatok érkezése előtt szabadították fel a tábort.
A koncentrációstáborból frissen felszabadult Gábor Emil a többek között a következőket osztotta meg a „buchenwaldi életről” a New York-i Magyar Jövőben:
„A buchenwaldi koncentrációstábor nemcsak börtön, hanem kutatóintézet is volt. Ott tanulmányozták a németek az emberi szervezet ellenálló képességének mértékét és határait. A foglyok voltak a »kísérleti nyulak«. A táborparancsnok időnkint éhségkúrát rendelt el; egyszer két hétig, másszor hat hétig tilos volt a fegyenckosztnak a kantinban való vásárlással való feljavítása. Az éhségszakokban a foglyok lefogytak, elgyengültek, munkateljesítményük fokról-fokra csökkent, némelyek a nehéz munkától összeestek, meghaltak. Amikor beállt a zord téli időjárás, naponta húsz haláleset adott a kutatóknak hasznos felvilágosítást arról, hogy a rosszul táplált ember meddig bírja az igát vonni.
Aki a munkánál kidőlt, azt barna pakkolópapírba csomagolták és elszállították a krematóriumba. Akinek elméje meghibbant, azt kriptába (büntetőcellába) zárták, ahol három napon belül éhen halt. A kriptában a csupasz kőpadlón feküdtek a foglyok s napi élelmük egy korsó víz és egy darab kenyér volt. […]
Időnként énekelnünk kellett. Az SS-legyének fel s alá jártak s megfenyítettek mindenkit, aki nem elég hangosan énekelt. »Fogtok énekelni? Fogtok énekelni?« ordítottak s pofozták, rugdalták, puskatussal dögönyözték a kedvtelen Carusokat, amíg mindenki rázendített legalább is a refrénre: »Oh Buchenwald, feledhetetlen. Sorsom és végzetem!«”
Legyen áldott az ártatlanul elhurcolt és meggyilkolt emberek emléke!
Képek: Wikipédia
| Forrás: Gábor Emil, „Felejthetetlen Buchenwald”, Magyar Jövő, 1945. 44. évf. 78. szám, 2. old. |